Shock!

Robert Plant esetében nehéz nélkülözni a közhelyeket. A Led Zeppelin élén olyat alkotott, ami nem csak, hogy a hard rock és a heavy metal vagy a könnyű műfaj, de úgy általában véve a ZENE és az egyetemes kultúra fejlődésére is óriási hatással volt.

A Zep egész egyszerűen maga a Csoda és a Varázs – muzsikájukat hallgatni borzongató érzés a mai napig, legyen bár az ember nyugdíj felé ballagó banktisztviselő, agilis sales manager vagy éppen lázadó korszakát élő gimnazista; netán kismama, jogász, mozdonyvezető. Nos, aki nem hányt be ettől a sziruposnak ható bevezetőtől és továbbolvas, az valószínűleg maga is hasonlóképpen látja a dolgokat és megérti, miért nem tudtam mondanivalómat panelmentesen megfogalmazni. A Zep által kiváltott érzéseket, gondolatokat csak az irodalom szintjén lehet igazán szavakba önteni. Nekünk azonban kívánatos a földön maradni, elvégre rockmagazin volnánk, legyen tehát elég annyi, hogy mint oly sokan, jómagam is alapvető élményként emlékszem vissza arra a napra, amikor először beleástam magam a Zep munkásságába. Világuk elbűvöl a mai napig, hallgassam akár őket magukat vagy bármelyik olyan zenét, amire hatással voltak – hard rockban és metalban persze nehéz olyan előadót találni, akinek semmi köze hozzájuk, de itt most nem is feltétlenül arról van szó, hogy ki mindenki játszott karrierje során Zep feldolgozást…

Érdekes kérdés persze ez a feldolgozásosdi, hiszen egyfelől – szakértők szerint – a Zep korai slágereinek nagy része bizony tele volt olyan témákkal, melyekre a „cover” szó tulajdonképpen túl finomnak is hat (egész konkrétan csúnyán loptak innen-onnan de hát egyrészt ki nem, másrészt kit érdekel); másfelől pedig Robert saját bandájával, a Strange Sensationnel bizony alaposan bele-belenyúl a klasszikus dalokba. És ez az, amitől olyan lüktető, élettel teli és fiatalos lesz az, amit barátunk ma a színpadon produkál – nem mondom, hogy egy lélektelen, kötelező nótákat ledaráló haknibulitól nem mennék le hídba, ha Plantről van szó, de akkor ez az este csak egy újabb pipa lenne a listán. Így azonban olyan élménnyel gazdagodtam, amelyet nem csak, hogy akár minden héten szívesen átélnék újra, de amiért tulajdonképpen érdemes (rock)zenét hallgatni. Már egy évvel ezelőtt is a fejemet vertem volna legszívesebben a falba, amikor a szigetes beszámolókat olvastam – akkor döntöttem el, hogy ha csak a fele igaz annak, amit írtak, nem hagyhatom ki a legközelebbi lehetőséget – a Sabbath után egy héttel pedig különösen jólesett, hogy Plant koncertre mehetek.

Előzenekarra nem számítottam, de Robert világzenéhez való vonzódását ismerve – amelyből nyilván rajongóira is ragad valamennyi – igazából nem is lepett meg, hogy egy folk-prog rock csapat melegített, nevezetesen az orosz Ethnica Music Project, akik nevükhöz és származásukhoz híven autentikus balkáni népzenével keverték a pszichedelikus rockmuzsikát (meg talán a jazzt is) és arattak ezzel – ha nem is frenetikus, de mégiscsak valamiféle – sikert. Olyasmi volt ez, mintha a Barbaro orosz kistestvérét hallanánk női énekkel – a 2007-es Robert Plant elé tökéletesen illettek.

Sajnos nincs szerencsém ismerni Robert Zep-en kívüli munkáit, de a Strange Sensationnel készült felvételeit mindenképpen beszerzem, ugyanis ami ezen az estén elhangzott és számomra nem volt ismerős (például a nyitószám) az bizony harapott és meg kell mondjam, meg is lepett. Nem tudom, a kb. 2-3 évtizeddel kevesebbet élt, ambiciózus muzsikusok hatására fiatalodott meg az öreg harcos, vagy ennyire frissen tartotta saját magát, de az újabb keletű dalok mellett ő maga is elképesztő formát mutatott. Adva volt ugye a hangja, amely – újabb közhely – akár a jó bor, egyre érettebb, egyszersmind jobb lesz: kevés magas, ellenben rengeteg érett középtartomány, ami csak jót tett a csodálatos dallamoknak. Emellett hatalmas fazon is: pihent agyú angol humorát meg-megvillantva anekdotázik vagy egyszerűen csak felkonferálja a dalt (pl. „listen to this, magyar” – az alaposan átgyúrt Black Dog előtt). Egyáltalán, hogy is van ez, hogy ez az ember maholnap 60 éves??? Hihetetlen! Ámulva néztem – de nem csak én, hanem mindenki – , mennyi energia van a fickóban még ennyi év után is (könyörgöm, 38 évvel ezelőtt jelent meg az első Zep – négy évtized!!!). Ezt nem elég nézni, meg kell próbálni átvenni, beszívni valamennyit – hol is leszünk mi 40 év múlva? Hát, örülök, ha ennyi idősen feleannyi karizmával rendelkezem majd, mint Robert…

A műsort nem nagyon áll módomban elemezgetni, mert kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy a dalok sorrendjét memorizálgassam. Megtették ezt helyettem mások, akik anno valószínűleg ott voltak a Szigeten és most tudtak másra is figyelni, mint Plant lenyűgöző személyiségére és zenészeinek mesteri játékára. Persze leesett, hogy volt Going To California, Four Sticks, Gallows Pole (na, az Unledded anyaghoz hasonlóan ez volt a csúcs –  „csobban a víz, hív az Ohio” bevezetővel, ami angolszász kultúrkörben teljesen máshogy veszi ki magát, mint nálunk, ahol azért inkább viccesnek hat) és egy bombasztikus Whole Lotta Love, valahol középtájt pedig egy katartikus Babe I’m Gonna Leave You; mégis, nem ez volt a lényeg, hiszen tulajdonképpen egy összefüggő ZENEfolyamot kaptunk a nyakunkba. Játékosan, de rendkívül intelligensen muzsikált a Strange Sensation legénysége, hol egy kis world music, hol némi pszichedelia, esetleg egy kis jazzes témázgatás színesítette az ismert és kevésbé ismert dallamokat – nem tudok elképzelni igényes zeneszerető embert, akit ne varázsolt volna el ez a produkció. Úgyhogy aki ott volt, mesélje; aki pedig hallja, adja át: a rockzenének nincsenek korlátai, és ez talán Robert Plant élő fellépéseiben nyilvánul meg leginkább.