Shock!

Néhány napja már olvashattad Koroknai Balázs beszámolóját a Rockmaraton pénteki napjáról, most pedig visszaugrunk kicsit az időben, hogy a fesztivál keddi - majd később szerdai - felhozataláról is megemlékezzünk. Annak pedig, hogy miért fordított sorrendben érkeznek ezúttal a beszámolók, prózai oka van: a fesztivál után közvetlenül ugyanis olyan helyre utaztam, ahol nemhogy használható internet-hozzáférés, de még térerő sem volt (igen, vannak még ilyenek a Földön), így a beszámoló is értelemszerűen csúszott. Bízunk azonban benne, hogy bő egy héttel a fesztivál lecsengése után azért még segíthetünk a kellemes emlékek felidézésében.

Az első fellépő számomra a Remorse volt, akik a Hammerworld Nagyszínpad programját nyitották 17:10-től. Bármennyire is szerettem volna időben érkezni, az utazás, a szállás átvétele körüli hercehurca és egyebek miatt végül csak műsoruk utolsó 15 percét láttam. És bár arról volt szó nem is olyan régen, hogy Oláh Zsolti jegeli a banda működését, szerencsére úgy tűnik, hogy ezt a gondolatot végül elhessegette, ugyanis ez itt nem az Old Remorse formáció volt, hanem az „igazi." A buli végén sikerült csak becsatlakoznom hozzájuk tehát, ekkor pedig már ment a régi tagok léggitározásával és vokalizálásával feldobott, esetükben megszokottnak is nevezhető örömzenélés a színpadon. Na de hol marad már az a régóta esedékes Kohó nagylemez?

A Rockmaraton egyik legnagyobb előnye, hogy a különböző színpadok koncertjei elcsúsztatva indulnak, így gyakorlatilag a nagy produkciók között percnyi átfedések sincsenek. Így pedig az embernek lehetősége nyílik belenézni olyan bulikba is, amik alapvetően annyira nem érdeklik, hogy bármi mást kihagyjon értük. Nálam a Prosectura pont ez a kategória, egy sörrel a kézben azonban szívesen végigbambultam, ahogy Imre Norbiék nyomatják a hülyeséget a színpad előtt pogózó tinédzser-punkoknak Tahó családostul, 8 évesestül.

Sosem kedveltem különösebben az Ektomorf zenéjét: egyszerűen nem talált el, amit csináltak, most azonban nagyon beütött a produkciójuk. Zotya körül nemrég teljesen felfrissült a felállás, és azt kell mondjam, az új srácok valóban nagyon jól tolják. A kiállás, a színpadi mozgás is teljesen rendben van, azaz simán hozzák a nyugati szintet élőben is. Esetükben (és szerencsére mostanában többeknél is) egyértelműen megdőlni látszik az a teóriám, hogy a magyar zenekarok egyszerűen nem tudnak mozogni a színpadon. Lehengerlőek voltak, a színpad előtt pedig vették is a lapot: Zotya egyetlen szavára egy emberként kezdett ugrálni mindenki. Fél óra után végül fájó szívvel hagytam ott őket, de a Metal.hu színpadon elméletileg velük párhuzamosan játszó Archaicba is mindenképpen bele akartam nézni. Végül aztán ez nem igazán sikerült, mivel a hivatalosan este nyolcig tartó bulinak nem sokkal 19:30 után már vége is volt. Történt ugyanis, hogy az Archaic kezdését előre hozták, a szervezők azonban erről semmiféle tájékoztatást sem adtak, így érkezésemkor kénytelen voltam tudomásul venni, hogy Jósa Tomi épp az utolsó számot konferálja fel.

A G.B.H. az angol punk-színtér egyik legendás, veterán ikonja, koncertjük pedig pont olyan volt, amilyet egy ilyen csapattól elvárhat az ember. És ugyan az 1978-ban indult zenekar az 1994 óta itt játszó dobos, Scott Preece kivételével az alapító tagokból áll ma is – bőgősük, Ross Lomas ugyan csak a harmadik koncertjükön csatlakozott, de azért az elmúlt negyven év tükrében talán tekinthetjük őt is alapembernek –, szó nem volt arról, hogy öregemberek hakniztak volna a színpadon. Az elementáris erővel és precizitással doboló Scott vezetésével ugyanis olyat daráltak, hogy az bármely thrash metal zenekarnak becsületére vált volna. Év végén a csapat újra Magyarországon játszik, méghozzá több hasonlóan legendás brigád társaságában, de a British Punk Invasion II. már csak miattuk is kihagyhatatlannak tűnik.

Az Overkill a világ egyik legmegbízhatóbban működő koncertzenekara: bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között kurva jók élőben, így koncertjük annak ellenére is kötelező volt számomra, hogy tényleg kismilliószor láttam már őket, ráadásul ezúttal mindössze bő egy óra állt rendelkezésükre. Azt is kíváncsian vártam, hogy vajon módosított-e bármit hangzásukon a Flotsam And Jetsamből elcsaklizott dobos, Jason Bittner csatasorba állítása. Nos, a válasz egyértelmű nem, azaz ha nem vagy képben a csapat körüli történésekkel, bizony meg nem mondtad volna, hogy nemrég módosult felállásban játszanak. Hozták a megszokott, ultraintenzív show-t D.D. Verni acsarogva röfögő bőgőjére és a Dave Linsk / Derek Tailer gitárduó horzsoló riffelésére alapozva, a védjegyükké vált zöld fényekbe áztatva. A programba viszont két ezer éve nem hallott meglepetést is beiktattak: a Horrorscope alapból az egyik kedvenc lemezem tőlük, így mikor előkapták róla az Infectious-t, úgy voltam vele, hogy már ezért megérte eljönni. Ehhez jött még pluszban az anno a Feel The Fire debütön megjelent Dead Boys-feldolgozás Sonic Reducer, ami ráadásul tökre illett is a keddi nap punk vs. thrash felhozatalához. Bár előzetesen csak egy újabb, szokásosan minőségi Overkill-bulira számítottam, a két meglepetés miatt nálam egyértelműen vitték a „nap koncertje" címet, leheletnyivel maguk mögött hagyva még a szintén méregerős G.B.H.-et is.

Amennyire a brit street-punk veteránok lenyűgöztek egy órával korábban, akkora csalódást okozott viszont a The Toy Dolls műsora. Profi volt persze az egész, és marha jó hangulatot is csináltak többek között a szinkronban hátrafelé rohangászással, de légballon könnyedségű cartoon punkjuk élőben sem tudott meggyőzni, így hamar rájuk is untam. Ettől függetlenül aki szereti őket, tuti marha jól szórakozott, hiszen igen masszív setlistet vezettek elő, ráadásul minimális szünetekkel. Egyik cimboránk pedig éjjel még Dunaújvárosban össze is futott az énekes Olgával, aki kifejezetten barátságosan és közvetlenül viselkedett. Arról meg nem tehet, hogy zenéjük nem találkozik az ízlésemmel.

A laza Toy Dolls után elég éles váltást jelentett a Hammer-színpadot záró Cannibal Corpse precíz gyalulása. Aki volt már kannibál-koncerten, tudja, mennyire ellentmondást nem tűrő és energikus a csapat élőben. A minőséget persze most is hozták, ezzel együtt azonban továbbra is fenntartom, hogy sokkal jobban működnek egy kis klubban, mint egy fesztiválon. Anno a Club 202-ben még szájtátva bámultam műsoruk minden egyes percét, és ugyan itt sem volt velük semmilyen gond, ez a fajta katarzis most elmaradt.

A Rockmaraton tehát már az első nappal igen komolyan letette a névjegyét 2018-ban is, hiszen úgy gondolom, az Ektomorf - G.B.H. – Overkill / Toy Dolls / Cannibal Corpse felhozatal bárhol máshol is megállná a helyét, így több mint hét órányi folyamatos zenehallgatás után én is maximális elégedettséggel mentem rápihenni a folytatásra.

Fotó: Rockmaraton

(folytatása következik)