Shock!

Öt év óta először rendezik meg idén a Rockmaratont. A fesztivál a dunaújvárosi Szalki-szigeten felfrissült infrastruktúrával és minden korábbinál változatosabb nemzetközi fellépőgárdával várja a nézőket: az idei rendezvény legfőbb fellépője a Judas Priest, akik mellett olyan előadókat szerveztek le a fesztiválra, mint a Cavalera, az Accept, az Amorphis, a Carcass, a Caliban, a Beast In Black, a Marduk, az Uada, a Destruction, az Igorrr, a Krisiun, a The 69 Eyes, az Alestorm, az annisokay, az Evil Invaders és a Rotting Christ. Beszámolónk második része.

Ahogy a Rockmaraton első napját, úgy a pénteki, második felvonást is este nyolc körül kezdtem. Nem is bántam azonban, hogy mire a meló végeztével kocsiba ültem és elautóztam Dunaújvárosba, már esteledett, a Metal.hu Arénában játszó Nevergreen műsora alatt ugyanis még ekkor is iszonyatosan fülledt volt a levegő. A csapat idén harmincéves, Bob Macuráék pedig nem csak egy őszi, jubileumi koncerttel kívánják megünnepelni a harmadik X-et, hanem új nagylemezzel is, amiről eddig azt hittem, nem jön el soha már! Évekkel ezelőtt láttam őket utoljára, és akkor még énekesnővel dolgoztak, Simon Valentina ma már azonban nincs a csapatban, én meg kíváncsian várom, ennyi év szünet után merre indulnak majd. Addig is itt volt ez a koncert, amire pár régi klasszikussal is készültek, a szép számú és igen lelkes közönséggel legnagyobb örömére. Kapásból nyitányként jött a Gótikus erotika, de volt később Mindörökké és Szerelmed vágya vér is, amik közé befért azért az Erős, mint a halál és a máig utolsó, 2017-es Monarchiáról a Harcunk éjjelén és a Szelek hátán is. A buli végén érkezett még a Sír a csend és az Elveszett világ, majd az örök záró, együtténeklős Ámokkal búcsúztak.

A nagy kérdés az volt a francia Igorrr koncertje előtt, hogy vajon ezt az elektro-barokk, avantgárd black metal hibridet igazán jól élő lehet-e adni élőben, meg úgy egyébként is, a sokszor kifejezetten zavarba ejtő muzsika fog-e működni egyáltalán a színpadon. A válasz aztán hamar megérkezett két ellenmondást nem tűrő igen formájában. A kórusokat és a szimfonikus részeket is beleértve, természetesen rengeteg minden érkezett gépről, de így sem éreztem azt, hogy ne egy élő, lélegző előadást látnék, az egyszer a Celtic Frostot, máskor meg a Theriont vagy Karyn Crisis legbetegebb dolgait idéző dalok pedig sokkal jobban el is találtak élőben, mint lemezen. Kifejezetten sokat segített ebben a két frontember, a szoprán énekesnő Marthe Alexandre és az arcfestéssel, fekete csuklyában nyomuló JB Le Bail, akik intenzív eladásukkal egyértelműen eladták a portékát. Ennek, meg a kifejezetten fejletépő megszólalásnak köszönhetően igazi partyhangulat alakult ki a meglepően népes közönségben: a koncert közepén előkapott Camel Dancefloor alatt például az első sorokban valaki egy plüssfigurával bulizott, ami inkább volt ló ugyan, de néhány ital után, szódával azért tevének is elment.

A három R-es Igorrr után jött az egy r-es változat (mondjuk volt ő egy időben két r-es is), Igor Cavalera és testvére, Max, akik ugyebár évek óta a korai Sepultura zenei örökségével turnéznak. Anno a tesók első nosztalgiavonatáról, a Roots lemez újrajátszásáról lemaradtam, majd – olvasva az akkori kritikákat – nem is törtem magam túlzottan, hogy az Arise-kört vagy tavaly ugyanennek a bulinak az önálló változatát megnézzem. Utólag viszont lehet, hogy hiba volt ez a nemtörődömség, a Cavalera (Conspiracy) ugyanis a Rockmaratonon annak ellenére legyalulta az agyamat, hogy az ős-Sepultura zenéjéhez leginkább csak távolságtartó tisztelettel viszonyulok. Itt viszont olyan elementáris erővel, olyan ellenállhatatlanul törtek elő az ősi, dzsunga témák, hogy nem lehetett nem imádni az egészet. Igor kifejezetten meggyőzően és erőteljesen üt még mindig, de Max is alaposan összeszedte magát a néhány évvel ezelőtti formájához képest.

A koncepció most is az volt, mint novemberben a Dürerben, azaz főszabályként kronológiai sorrendben idézték meg a karrierindító Bestial Devastationt, a Morbid Visionst és a Schizophreniát. Ez alól csak a Troops Of Doom jelentett kivételt, amit a ráadásba tettek be, és amiben meglepetésként a színpadon termett Csihar Attila is, hogy Max joviális mosolygásától kísérve, egyszerre két mikrofonba üvöltse végig a klasszikust. És bár kétségtelen, hogy az olyan őskövületek, mint a Bestial Devastation, az Antichrist, a Carmina Burana intró után érkező Mayhem, a To The Wall vagy az Inquisition Symphonyval egybegyúrt Escape To The Void is hatalmas mozgást generáltak, az őrület az egyesített Refuse/Resist – Propaganda – Territory csokorral szabadult el igazán. Ezt követte Csihar jellegzetes ripacskodásával a Troops Of Doom, majd a Slayer Black Magicjével indított újabb medley-vel és egy komoly wall of deathszel zártuk a szuperintenzív szettet. Nem tudom, az „igazi" Sepultura tényleg szögre akasztja-e a gitárt, de ha így lesz, Maxék ebben a formában a korai éra zenei örökségét abszolút méltóképp ápolhatják tovább.

Amit tegnap az Alestorm kapcsán leírtam, az a Beast in Black esetében is maximálisan igaz: az egykori Wisdom bőgősét, Molnár Mátét is soraiban tudó csapat kemény munkával ma már meghatározó erővé gyúrta magát az európai metal színtéren. Míg azonban Bodor Mátéék a halálfejes lobogó alatti korsólengetésben találták meg a saját piaci résüket, addig a Beast in Black a táncolható diszkóritmusokra épülő, szupermelodikus metálban alkot. És kétségtelen, hogy remekül is csinálják, kifejezetten sok fiatalt felvonultató törzsgárdájuk pedig szépen meg is töltötte a Borsodi színpad előtti részt, és természetesen hatalmas lelkesedéssel is fogadták a csapatot. Máté a fanokhoz intézett rövid beszédében kifejtette, régi vágya teljesült azzal, hogy a Wisdom után végre a Beast in Blackkel is felléphetnek itt. A forró vendégszeretetet pedig legfrissebb dalukkal, a Power Of The Beasttel hálálták meg, aminek itt volt a világpremierje, hiszen soha, sehol nem hangzott még el élőben. Közvetlenül az übersláger Sweet True Lies után illesztették a programba, ami remek húzás volt, mert zenei világát tekintve egyértelműen azt a könnyedebb, seggrázós vonalat követi, ami legjobban áll a bandának. Kifejezetten jó formában van a csapat, jöhet is az új album.

A csillagok és a koncertek szerencsétlen együttállásának köszönhetően a The 69 Eyes buliját (kvázi együtt kezdtek a Cavalera tesókkal) és a Carcasst is ki kellett hagynom, de a fellépésükből így is elcsípett záró pár perc alatt annyi lejött, hogy mindkét banda jó formában nyomta. Sokat gondolkoztam előzőleg, hogy az Amorphis/Carcass párosból ki mellett tegyem le a voksomat, végül azonban a finnekre szavaztam, hiszen míg a Carcass megvolt nem is olyan rég Gdańskban, addig Tomi Joutsenéket elég rég nem láttam már. Ráadásul pont a koncert napjára esett talán legklasszikusabb nagylemezük, a Tales From The Thousand Lakes harmincadik születésnapja, így bíztam benne, hogy valami különlegességgel is készülnek. Sajnos nem így lett, a szett a turné korábbi állomásain eltolt program húzott változata volt, ráadásul pont az Elegy lemezt egyedül képviselő My Kantelét (sokáig elképzelhetetlen lett volna egy Amorphis-koncert nélküle) és a szülinapos Magic And Mayhemet rostálták ki belőle.

Mindemellett kicsit enerváltnak is tűnt a banda, az előadás lendülete is meglehetősen hullámzott, így nem ez volt életem koncertje, az biztos. Eleve összefolynak kicsit a csapat utóbbi lemezei, ennek fényében pedig az, hogy a szett kétharmadát a 2022-es Halóra meg az azt megelőző Queen Of Time-ra építették, nem volt feltétlenül jó ötlet. Néhol kifejezetten leült a hangulat, és egyébként is az volt az érzésem, hogy a banda is a féltávnál elővett The Castawayjel indult csak be. Hiába hangzott el már a koncert elején a Joutsen-éra egyik legnagyobb slágere, a The Smoke is, valahogy mégsem akart robbanni a produkció. A Castaway után a Silver Bride még tartotta a lendületet, de a frissebb dalokkal megint kicsit bepunnyadtunk, a Wrong Directionnél meg már alig vártam, hogy jöjjön végre a klasszikusblokk. Ez aztán a fentebb említett dalok kihúzásával mindössze az egyetlen Black Winter Dayre olvadt, az viszont legalább sütött, akárcsak utána az együtténeklős Silver Bride, és tulajdonképpen a záró The Bee is jól működött élőben. Nem tudom, hogy a zenekar volt fáradtabb a megszokottnál, vagy csak a számomra messze nem ideális dalválasztás nyomta rá a bélyegét a bulira, de tény, hogy néhol kifejezetten unalomba fulladt a koncert, ami az Amorphis esetében azért igencsak ritkán fordul elő. Jól is esett ezek után, hogy a második naptól való búcsúzásként legalább a Carcass szuperintenzív utolsó tíz percét elcsíptem.

Folytatása következik.

Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)