Shock!

Szerkesztőségünk tavaly célirányosan csak az Overkill-koncert miatt tette tiszteletét az akkor még Rock Beach nevet viselő fesztiválon, idén azonban nemcsak a név módosult, hanem én is úgy döntöttem, hogy ha már megnézném életemben először a Biohazardot, akkor töltsünk is a Balcsin egy hétvégét és akkor tulajdonképpen miért is ne lehetne végignyomni az egész rendezvényt. Nem mondom, hogy lementem hídba a felhozataltól, ez azért nem egy NovaRock-, Keep It True- vagy Bang Your Head-kínálat volt, de amikor a Kreator is bekerült vasárnapra, abszolút nem maradt több kérdés, hogy érdemes ott lenni végig. Már most lelövöm a poént, hogy végül is pont Millééket nem néztük meg, tehát aki csak emiatt kezdte ezt a cikket olvasni, inkább lapozzon.

A háromnapos fesztivál kapott egy nulladik napot is, ez azt jelentette, hogy aki előbb tudott elszabadulni egyéb kötelezettségeitől vagy netán már a közelben tartózkodott amúgyis, partizhatott egy jót a Lord-Bill-P. Mobil-Kalapács kombó és néhány tribute csapat segítségével. Ismerve az említett ikonok rutinját és jelenlegi formáját, nem hinném, hogy nagy probléma lett volna a hangulattal. Pénteken viszont bár időben érkeztünk, bekapcsolódni nem tudtunk azonnal. Az első koncert, amibe belefüleltünk-néztünk, az Apey And The Pea-é volt a kisebb szabadtéri színpadon, akik ha jól tudom, szerkesztőségi kedvencek, és mi tagadás, jók is voltak – egyedinek nem mondanám ezt a Down / Pantera / Alice In Chains mixet, de intenzívnek internzív, az egyszer biztos.

Hangyányival jobban tetszett viszont a szomszédos sátorban az Insane, anno ők is a sokat „nyomatott" zenekarok közé tartoztak volna, ha ez a kifejezés a magyar rockszíntéren nem hangzana nevetségesen. Az ő zenéjüket is jól ismerik a shockosok, írók és olvasók egyaránt, nekem új volt, amit hallok, de mai fülemnek igen kedvesnek bizonyult az általuk összegyúrt elegy – ebből biztosan autós ismerkedés lesz, amint beszerzem az anyagaikat. Olyan madármaszkot pedig mindenképpen szeretnék, amiben a basszer srác egy darabig nyomult koncert közben (és előtte az Apey buli alatt a színpadon) – ha valaki tudja, hol lehet ilyet kapni, feltétlenül szóljon.

A Leander Risingra zúduló fikatengert sose tudtam mire vélni, hiszen a zenészek mind csúcskategóriásak, sokat látott underground veteránok, akik abszolút megérdemelnek egy kis extra sikert. Ugyanakkor viszont az évek során egyszer sem olvastam olyan kommentet, ami azért cikizte volna a frontembert, amiért tényleg lehetett volna, persze lehet hogy ez a kritikus hangokat hallatók koffeinfüggőségének is köszönhető. Leander hangi adottságait már sokkal inkább szokták kritizálni, ennek főleg akkor van létjogosultsága, ha a lassú számokról beszélünk, de az agresszívebb énektémákkal még a Pantera-blokk alatt sem volt gond – igaz, a This Love-ra és I'm Brokenre visszatérő Api egy fokkal jobban tolta, de ennek az effajta mókázás esetében az égvilágon semmi jelentősége.

Sokkal több, lényegében 100 százalék mókázás jellege van az ezután a nagyszínpadon játszó Ensiferum folk metaljának is, egy-két szám erejéig valóban szórakoztató is, amit csinálnak, de sajnos ha folk rockról-metalról esik szó, nehezen tudok elvonatkoztatni a Skyclad, Tribe Of Gypsies, Wuthering Heights típusú, valóban zseniális zenéktől, és akkor a Kormorán-, Aebsence-, Gépfolklór-,Barbaro-jellegű hazai csapatokról még nem is beszéltünk. Úgyhogy tettünk egy kört vissza a sátor felé, ahol úgy tűnt, hogy a Watch My Dying helyet cserélt a Don Gattóval, így előbbiek utolsó két zúzdáját tudtuk elcsípni. Az Ensiferum közben egy kis blues jammel viccelődött, majd ismét belekezdtek a metal csujjogatásba – itt már tényleg úgy éreztem, hogy sokkal többet kellett volna inni, Tibi és Csaba nevű nézőtársaink viszont biztos remekül szórakoztak a továbbiakban is. Mivel pedig mögöttünk volt egy pénteki munkanap is, plusz a másfél óra autózás, valamint kissé még az Agregator is lefárasztott magyar nyelvű hörgésével, a Behemothra már nem maradt két számnál több energia, már csak azért sem, mert nagyon elhúzódott a beállásuk és rengeteget csúszott a kezdés. Intenzitás itt is volt, kár hogy nem kilenckor kezdtek. Pedig még készültem is új lemezük meghallgatásával, és amúgy is kíváncsi voltam rájuk, mert általában szimpatizálok a Nergal-féle megosztó, provokatív művészekkel.

A szombat a magyar metal jegyében telt, ezért hol máshol is lett volna érdemes nyitni a napot, mint egyik legmetalabb hírességünk emlékházában. Hát persze, hogy a Szemeshez ezer szállal kötődő Latinovits Zoltánról van szó, aki tényleg maga volt a lázadás és nonkonformitás, tehát a heavy metal – erről nem nyitok vitát. És mivel ez volt a három közül a legmelegebb nap, a szellemi feltöltődés után csakis a vízparti héderezés következhetett. Nem siettünk tehát aznap kiérni, mikor késő délután a fesztivál területére értünk, épp egyszerre játszott a Wisdom és a Tales Of Evening a nagy-, illetve a kisszínpadon, belőlük csak némi ízelítőre futotta, amúgy viszont el tudom képzelni, hogy a relatíve hasonló stílusok miatt volt, akinek dilemmát okozhatott a választás.

Ugyanezzel a dilemmával én is szembenéztem, amikor az Akela és a Bloody Roots nyomult egy időben, ezt végül a praktikum oldotta fel: Főnökék a minimális szellőzéssel rendelkező, de legalább árnyas sátrat túrták fel, míg Smiciéknek a tűző nap jutott, és emellett egy kissé vékonyabb sound is. Az utóbbi időben kissé nehezen követhető az Akela felállása, nem tudom, éppen hol tartanak a Marvel- és DC-univerzumban (mint sok minden mással, ezzel is megelőzte korát a zenekar, hiszen hol volt még a hollywoodi képregényreneszánsz, amikor Pókember és Szupermen már itt játszott), de ami biztos: most is ütős a csapat, a jól ismert dalokkal pedig továbbra sem nagyon lehet mellényúlni. Még a megjelenés előtt álló vadiúj tételt is kajálta a nép, és némi csemege is befért (a Ne Kérj, Vedd El például nem tartozik az agyonjátszott számok közé). Miután vége lett, még pont sikerült elcsípni a Bloody Roots utolsó harmadát, akiket addigra már szép számú publikum figyelt – itt annyi megjegyzéssel azért élnék, hogy elég erős a saját repertoár, mintsem hogy a Keresztesvitézt mindenáron nyomni kelljen. A névadó Sepu-sláger meg pár ritkábban előkerülő Moby Dick dal persze teljesen rendben van, de nyilván az is igaz, hogy ezt a véleményemet kevesen osztották ott a helyszínen.

Ezt követően megint volt egy átfedés engem érdeklő csapatok között: a sátorban az Auróra, kint pedig a Nevergreen lépett színpadra, úgyhogy ebből is, abból is adagoltunk magunknak egy kicsit. A punk esetében ma már rég nem igaz, hogy nem kell, sőt tilos jól játszani – nagyon is feszesen szólt a Munkanélküliek dala, amivel társaságunk is próbálkozott egy jeles esemény alkalmával nemrég. Ugyanezt pár órával később a Prosecturánál is megfigyelhettem, de náluk ugyanezt már tizenöt-húsz évvel is tudható volt, amikor utoljára láttam őket valahol. Ami a Nevergreent illeti, szintén sosem volt szerencsém hozzájuk élőben, ezért is voltam kíváncsi – itt annyit tartok fontosnak megemlíteni, hogy ez a zene kellemes, szórakoztató, könnyen fogyasztható, talán kissé hatásvadász is, de pont emiatt működik. Mivel a Theriont ma már egyáltalán nem tudom elviselni, és a hatás azért megfigyelhető, nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért tetszik kis adagokban sokkal jobban a Nevergreen, de azért „a magyar Type O" megnevezéssel is óvatosan bánnék.

Persze van, aki abszolút nem bánik óvatosan bizonyos jelzőkkel: találkoztam már olyan véleménnyel, amely szerint a Freedom Call a heavy metal nonpluszultrája, az évezred zenekara, amely folyamatosan gyártja a zseniálisan hibátlan mesterműveket. Én ehhez képest egy szimpatikus kiállású, de fájdalmasan sablonos, korrekten középszerű Helloween-másolatot hallottam itt tőlük, ami semmiben sem különbözött attól, amivel tizenhárom évvel ezelőtt is nyomultak a Hammefall és a Virgin Steele előtt. Déja vu érzésem volt tehát, ráadásul annyira happy ez a ténylegesen happy metalnak nevezett stílus, hogy konkrétan a Lego-kaland Minden szupi szuper (Everything Is Awesome) című betétdala jutott róla eszembe, amiben viszont nem kevés az irónia. Persze a hepiség jó dolog, és alkalmasint szívesen meghallgatnám ennek a számnak a metal verzióját a Freedom Call előadásában – ha valaki, akkor ők hitelesen tudnák feldolgozni. Innen inkább tehát átnéztünk Prosecturára, akik három számig rendkívül szórakoztatóak és viccesek (és az Aurórához hasonlóan baromi jól játszanak ma már, lásd fentebb), de a mélyelemzéseket inkább meghagyom Andor kollégának, én ugyanis ennyi után nagyon lefáradtam tőlük.

Maradt tehát a nap végére az Omen, akik idén ugye a Jelek lemezzel jubilálnak, jövőre pedig a huszonöt éves évforduló lesz reflektorfényben. Remélem, lesz „nagycsaládos" buli a régi tagokkal, különösen Szekeres Tamásnak örülnék, de mindenképpen fontos hozzátenni, hogy a mai felállás is úgy hibátlan, ahogy van – bár ezt a múltkor is leírtam, sajnálatos, hogy némi kis sértődésre is futotta utána egy akkoriban még csak ideiglenesen távozott zenész részéről. Az őt váltó Nagy Mátét külön érdemes kiemelni, mert baromi jól játszik és szerintem a rocksztár kiállás is jót tesz a színpadi összképnek. Ami a Jeleket illeti, szinte hihetetlen, hogy húsz éves, és hogy műfajában még mindig nem sikerült még csak hozzá foghatót összehozni senkinek – ennek az anyagnak tükrében gyakorlatilag tényleg elfelejthetjük az összes magyar heavy metal lemezt, ami valaha megjelent, és komoly kétségeim vannak afelől is, hogy a jövőben ez megváltozhatna. Maga az Omen sem próbálkozott azzal, hogy felülmúlja, de nekik aztán tényleg nem kell, pláne ha a Nomen Est Omen szintjét a jövőben is tartják majd. Arra azért kíváncsi lennék, hogy a korabeli pletykák szerint tervbe vett angol nyelvű Jelek elkészült-e (Edwin Balogh lett volna az énekes), akár csak részben, mert igazi csemege lenne, ha ezt valamilyen formában közkinccsé tennék. De ha esetleg nemleges is a válasz, a jövő évi nagy bulin talán érdemes lenne elnyomni egy nótát angolul (mondjuk az Elég a harcbólt, az amúgy is Edwin szerzeménye, és tudomásom szerint sosem játszották élőben).

Az utolsó napot lájtosra vettük, mert hétfő kora reggel direktben innen indultunk munkába, és aznap amúgy is a Biohazard volt a lényeg. Ezzel együtt persze örültem a Sex Actionnek is, akiket vagy húsz éve nem láttam, és mivel nem nagyon követtem a dolgokat a házuk táján, kissé meglepett a nemrég olvasott interjú, amiben elmesélték a reunion hátterét – valamiért úgy gondoltam, hogy az eredeti négyes csak ideiglenesen áll össze és az új felállás ettől még megmarad, már csak azért is, mert tudomásom szerint az Action is megy tovább, és ott fiatal arcokkal nyomul Szasza. Mindenesetre ez a buli király volt, még ha afféle főpróbának szánták is az évvégi nagykoncert előtt. A négy arc között nagyon működik a kémia, a dalok nagyon jók, sőt némelyik klasszikus egészen zseniális, a zene húzása nem mindennapi (bár egy második gitár szerintem elférne) és Szasza is hiteles tudott maradni, mert jól mentette át a szerepét a változó korba. Hiába visszafogott családapa ma már, egyrészt minden sorát konkrétan megélte (és ez mindkét zenekarra vonatkozik), másrészt pedig most egyfajta mentora lehet közönségének. Mint a cinkosan odakacsintó idősebb férfirokon – mindannyian ismerünk ilyet, nekik hisszük általában el, hogy tanácsaikat követve sikeresek leszünk a nőknél. Annak pedig az égvilágon semmi jelentősége nincs, hogy ez beválik-e, viszont a hangulat jó és így mindenki jól jár. Úgyhogy szerintem lenézek majd a pesti klubbulira is (és jövőre itt is huszonöt éves jubileum lesz ám).

Nyilván van abban valami pikáns, hogy ezután pont a Biohazard következett, hiszen a szex nélküli Action nem keveset csent tőlük annak idején. Most már maga a Bio csen saját magától, hiszen a műfaji kereteik igen szűkek, és nehéz igazán újat nyújtani, de ettől függetlenül az újabb lemezeiket is baromi jó hallgatni kis adagokban. Nyilván néha kissé megmosolyogtató egy-egy újabb dal odamondós szövege, hisz mégiscsak meglett negyvenes arcokról van szó, de ne felejtsük sose el, honnan jönnek és kiket, milyen világot képviselnek. Na persze a kis körberepülő kamera-drón kapcsán, ami mostanában kezd népszerű lenni fesztivál-filmesek körében, nem feltétenül lenne szükséges „fuck Russia" konferanszokat elengedni, de a szemmel láthatóan Joe Pesci-habitusú Billynek ami a szívén, az a száján. Hiperaktivitásával persze nincs egyedül, ugrál mindenki színpadon és színpadon kívül és olyan energiatöltetet kapunk a kicsivel több, mint egy órában, mintha két és fél órás bulit láttunk volna. Konkrétan ez volt az egyik legintenzívebb koncert, amin valaha részt vettem, és őszintén szólva nem is különösebben érdekelt utána a Kreator. Persze nem emiatt hagytuk ki, hanem mert a Biónak sokkal hamarabb lett vége a vártnál, és emiatt egy órát kellett volna Milléékre várni. Emlékezvén a Behemoth csúszására, még abban sem lehettünk biztosak, hogy valóban elkezdik fél tizenkettőkor...

Sajnálom persze, de a két és fél nap így is elég eseménydús volt – azt viszont már most eldöntöttem, hogy jövőre is menni kell. Remélem, hosszúéletű lesz a RockPart és kinövi magát, szerintem fontos, hogy ilyen jellegű, kimondottan metalra szakosodott esemény is legyen a fesztiválszezonban, főleg, ha a Hegyalja esetleg hosszabb pihenőre megy. A Balaton mint helyszín pedig tényleg zseniális, még ha nem is a parton van a Part.

Fotó: Polgár Péter