Shock!

Negyven év és egy páratlan karrier zárul le elvileg ezzel a turnéval. A Sepultura annak idején a harmadik világ – vagy ha jobban tetszik, „a globális dél" – első fecskéjeként tört fel a metálvilág csúcsára, és az alapvető változások, hullámvölgyek ellenére is abszolút emelt fővel futhatják le ezt a finálét. Erőteljes kérdés persze, mi lesz utána, de erről egyelőre csak sejtéseink lehetnek. Az azonban nem sejtés, hanem maximális bizonyosság, hogy ez a búcsúfellépés gyakorlatilag tökéletesen sült el.

A philadelphiai metalcore-os Jesus Piece sajnos kimaradt. Lemezen még nem különösebben kiemelkedőek, de bizonyára jók voltak élőben, mint gyakorlatilag az összes hasonszőrű alakulat. Nem sokkal az Obituary kezdése előtt értem a már ekkor is szépen megtelt helyszínre, a derék floridaiak pedig intróként Pat Travers klasszikus Snortin' Whiskey-jével tökéletesen megadták fellépésük alaphangulatát. Nem csalás, nem ámítás: a Slowly We Rot idején nem ritkán a világ legsúlyosabb, legelvetemültebb bandájaként emlegetett csapat mostanra maradéktalanul magáévá tett egyfajta békebeli rock'n'roll-attitűdöt. Persze az Obiban a koponyarepesztő Celtic Frost-riffek meg a vérhányás alatt mindig is ott rejlett ennek csírája, hiszen Donald Tardy eleve a death metal műfaj talán legrockosabb, legtáncosabb groove-okkal játszó dobosa, és a durvaság mellett is mindig nagy hangsúlyt fektettek a könnyen érthető, fogós dalokra. Mostanra azonban minden túlzás nélkül vidám, endorfinban gazdag partiatmoszféra lengi körül őket.

Már nyáron, a Deicide-ot nézve is erőt vett rajtam ez a kellemesen otthonos, szinte már-már megnyugtatóan baráti hangulat ugyanitt. Az Obituaryt azonban eleve sokkal jobban szeretem és régen is sokkal többet hallgattam Bentonéknál, szóval még inkább átjött az érzés. Ennek megfelelően már akkor széles vigyoroghatnékom támadt, amikor megjelent a színpadon Trevor Peres meg Donald, majd követte őket Terry Butler és Kenny Andrews, és belecsaptak a Redneck Stomp brutális témáiba. Hát még amikor a harminc évvel ezelőtti formáját – némi deréktáji vastagodást leszámítva – tökéletesen konzerváló John Tardy is csatlakozott hozzájuk... A bal első harmadban állva valami brutálisan jól is szóltak, ami egyébként az egész estére jellemző volt – alapból is határozott előrelépést tapasztaltam az utóbbi időben a Red Stage-en ebben a korábban rengeteget cincált vitatémában, és úgy tűnik, mostanra tényleg a kívánatos állapotok közelébe kerültünk. Szóval tényleg minden adott volt egy perfekt Obituary-bulihoz.

Ami a dalválasztásokat illeti, a legtöbbet, három tételt a tavalyi Dying Of Everythingről nyomták, összességében azonban így is a régi éra játszotta a főszerepet. Érdekes megoldás, hogy a banda legsikeresebb albuma, a The End Complete teljesen kimaradt – ez egyébként a 2016-os, Exodusszal közös düreres fellépésen is így történt –, a '97-es, nem túl gyakran emlegetett Back From The Deadről azonban két számot is előkaptak. A csúcspontokat és a legnagyobb ovációt azért persze a Slowly We Rot meg a Cause Of Death momentumai hozták, és egy Deadly Intentions / Chopped In Half / Turned Inside Out hármassal valóban nehéz lenne vitázni. De nálam csaknem ekkorát ütött az idén harmincéves World Demise Solid State-je is. A virtuóz Andrews továbbra is baromi jól játszik, nem kérdés, hogy a James Murphy utáni érából ő passzol ide a legjobban, Donald apró finomságokkal, ízes cinezésekkel teli játéka pedig ma is úgy briliáns, ahogy van. A sávos-csillagos bermudát, baseballsapkát, hobószakállat viselő dobos ráadásul kinézetre is hatalmas fazon, tényleg mintha valami lakókocsiparkból érkezett volna, és végig hatalmasakat vigyorgott. De néha még a koponyafején mikulásszakállas Trevor is eleresztett egy-egy mosolyt. Nem játszottak túl sokat, úgy negyven perc lehetett a program, de tényleg azt sem untam volna, ha egy az egyben elnyomják mondjuk az első négy lemezüket, meg mellé némi plusz válogatást a későbbiekről. A közönség is hatalmas lelkesedéssel fogadta őket.

A Jinjer muzsikája a tampaiakéhoz képest több érával későbbi eresztés, ráadásul jóval összetettebb, komplexebb, több agymunkát igényel a befogadói oldalon is. Nálam mindez papíron és a gyakorlatban is azt eredményezte, hogy azt kell mondanom: az este dinamikáját tekintve szerencsésebb lett volna fordított sorrendben játszatni őket a turnén. De az ukránok ma már népszerűség terén nyilván rávernek néhány kört Tardyékra, szóval maximálisan érthető a dolog. Valamennyire persze szubjektív is ez, de ahogy néztem, nemcsak nekem, hanem a sátrat ekkorra szépen megtöltő tömeg jelentős részének is beletelt néhány dalba, mire maradéktalanul ráhangolódott Tatianáék hullámhosszára. Egy fokkal egyébként kevésbé szóltak erőteljesen, mint az Obituary, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy lassabban vettem az adást.

A Jinjer igazi underground sikersztori lett az elmúlt években, ami abszolút érthető. Divat mindezt elsősorban Tatiana valóban igen karakteres kisugárzására visszavezetni, és kétségtelen, hogy az énekesnő sajátos mozgáskultúrája, tekinteteket vonzó, extravagáns színpadi megjelenése rengeteget segített nekik az ismertté válásban. De azért messze nem merül ki ennyiben a dolog. A – szerintem – kevésbé izgalmas kezdetek után mostanra eljutottak odáig, hogy kimondottan kreatívan szövögetnek össze mindent a dalaikban, és a létrejött elegy ebben a formában tényleg senki másra nem jellemző. Ráadásul a dolog muzikalitása is elvitathatatlan. Alighanem ők is érzik ezt, hiszen a legtöbb dal – szám szerint négy – a februárban érkező új lemezről szólt, vagyis elég komoly reményeket fűzhetnek a Duélhez.

Tatianát leszámítva egyébként nem ment nagy akciózás a deszkákon, a hangszeresek inkább az agyas témák precíz interpretálására koncentráltak. De amúgy Shmayluk kisasszony sem Carla Harvey-féle akrobatikus, aerobikos és rúdtáncos mozgáselemekkel felpimpelt show-t nyomott: nekem inkább valamiféle pantomimes, mozgásszínházas hangulatot idéz az előadása, ahogy ide-oda sétál elöl a kis emelvényén. Nem is beszél túl sokat, pláne nem feleslegesen, szóval még a tetkós-piercinges külsővel együtt is sokkal inkább díva, mintsem hiperaktív energiabomba – azt kell mondanom, a zene durvaságával párosítva kifejezetten működőképes ez a kettősség. Ráadásul hangilag sem fáradt el a brutál ordítások és melodikus témák közötti váltásokban, és ez azért nem minden kolléganőjéről mondható el. A tiszta énekdallamok terén persze bőven akadtak mellément hangok, de az ilyesmi bocsánatos egy koncerten, összességében nem érheti szó a ház elejét.

Nem vagyok különösebb Jinjer-fan, inkább csak elismerem a csapatot, így bevallom, élőben kicsit összefolyt nekem a dolog, de a bandának mára fanatikus tábora van. Ők pedig végig lelkesen, beindulva nyomták a szövegeket Tatival, szóval igazságtalanság lenne bármin is elkezdenem kötözködni. Ez a zenekar láthatóan még mindig felívelő pályán nyomul, bőven építhetnek későbbi tartalékokra, és megkockáztatom, hogy nemcsak mifelénk, hanem Észak-Amerikában is simán nőhetnek még ennél nagyobbra. Ehhez azonban érzésem szerint óhatatlanul szükség lesz néhány szimplábbra vett, a szélesebb közönséget is jobban megfogó darabra, ha úgy tetszik, slágerre. Mindenesetre a sztori már ebben a fázisban is remekül működik, ez a fogadtatásból is egyértelműen lejött.

Andreas Kisser 2022-es magánéleti tragédiájának fényében maximálisan értem, hogy a Sepultura leteszi a lantot. Abból a szempontból viszont vérzik a szívem, hogy a csapat az utolsó két lemezzel ért el végleg oda, amikor már tényleg senki sem emlegeti a régi felállást. Kérdés persze, mennyire lesz tényleges és végleges ez a visszavonulósdi, főleg, hogy a brazíliai zárókoncerten már most deklaráltan szerepeltetni akarják a Cavalera tesókat is. Utána pedig mindannyian tudjuk, milyen és mennyi ajánlat fut majd be, hogy ugyan, gondolják már át még egyszer ezt az egészet... És ha eltelik még addig meg utána néhány év, természetesen Andreas is gondolhat majd mindent másképp. Nem kérdés, hogy ebben az esetben jót is tenne a műfajnak még egy arénaszintű zenekar – mert a klasszikus Sepultura nyilvánvalóan éppúgy az lenne, mint a Slayer vagy a reaktivált Pantera. Ám garantáltan nem lehetnének jobbak az itt nyújtott formánál.

Utoljára két évvel ezelőtt játszott ugyanitt a Sepu, az akkori turnéhoz képest ez a mostani kör már első blikkre is komolyabb. Látványban is elég rendesen rápakoltak a múltkorira a sok és jól kitalált vetítéssel, de érthető módon az érdeklődés is fokozódott: mire színpadra léptek a kibővített intrójú Refuse/Resisttel, gyakorlatilag teljesen megtelt a sátor. Még az Obituarynél is jobban szóltak, Kisser gitárja fület gyönyörködtető töménységgel szaggatott, és már a Chaos A.D.-ről elővezetett nyitótriász – igen, jól sejted, a Territory és a Slave New World következett – alatt nyilvánvalóvá vált, hogy Grayson Nekrutman is bőven helytáll majd a dobcucc mögött. Pedig a fiatal srácnak nincs könnyű dolga, hiszen a turné előtt – sajnálatos, de amúgy érthető módon – dobbantott Eloy Casagrande gyakorlatilag az első számú etalont jelenti ma extrém/thrash/groove/akármilyen metálban. Szóval hatalmas az árnyék, Grayson ennek ellenére tökéletesen betöltötte az űrt. Talán nem olyan irgalmatlan erejű, jellegzetes és ízes dobos, mint elődje, de technikailag szintén abszolút top, le a kalappal előtte.

Mint írtam, a hangzás mellett a látványra sem lehetett panasz, és mivel – ismét megjegyzem: jelen állás szerint – hivatalosan utoljára játszottak nálunk, a fogadtatás is több volt, mint pusztán forró. A három alapdal kiváltotta lelkesedés gyorsan átragadt a csapatra is, láthatóan felspannolta őket a hatalmas együtténeklés, és innentől fogva gyakorlatilag nem tudtak hibázni. A Machine Messiah lemezes, zseniális Phantom Self valami egészen megdöbbentő erővel szólalt meg, és még a Slave New World és az Attitude közé ékelve is abszolút megőrizte jelentőségét – tényleg szép volt ilyen módon is szembesülni vele, hogy a Sepultura nem önmaga árnyékaként, kiüresedett nosztalgiaelőadóként fordul rá a visszavonulásra, hanem ereje teljében lévő fenevadként. Amit ugye a '80-as és '90-es évek lemezeit újravevő, nosztalgiaturnéztató Cavalera tesókról annyira nem mondhatunk el az utóbbi tizen-egynéhány évben...

A hegyomlásnyi Derrick Green a szokásos derűvel vezényelte le a bulit. Annak idején sok bírálat érte őt a színpadi karizma hiánya miatt, és valóban volt mit fejlődnie ezen a téren, de mára nem érheti szó a ház elejét: nem beszél sokat, de mindenféle görcsösség nélkül, lazán, természetesen konferál, és hangilag is simán hozott mindent, a nagy ordításoktól kezdve a kevés dallamos részig. A galambősz Paulo Jr. inkább csak elmolyolgat, mászkál ide-oda, de ő is nagyokat vigyorgott, Andreas pedig ma is páratlan arc, ritmusgitározása és szólójátéka egyaránt teljesen egyéni, védjegyszerű, ráadásul olyan feszességgel nyomja, ami tényleg még a műfajban is párját ritkítja. Más zenekarok két gitárral sem szólnak így...

Az egészséges hosszúságú műsor, ha nem is arányosan, de korrekt módon szemezgetett a negyvenéves életműből. A korai alapdalok közül a Troops Of Doom nyilván kihagyhatatlan, ám legalábbis véleményes, hogy az Escape To The Void előkerült volna-e ezen a turnén, pláne, hogy árulnának-e Schizophrenia-pólókat, amennyiben a Cavalerák nem bolygatják a '87-es lemezt az újravétellel. Szerintem nem feltétlenül, de azért így is nagyon tudtam neki örülni. A kiváló késői érás témák – Means To An End, Guardians Of Earth, Kairos, Agony Of Defeat – túlzás nélkül csodásan működtek, a Choke-ot mára megszoktam, a vendégzenekarok tagjait törzsidoboltató Kaiowas jammelése, a Dead Embryonic Cells, az Inner Self vagy az Arise pedig tényleg bármilyen körülmények között leszakítják az ember fejét. Ezek után a ráadásban a fél Ratamahatta meg a generációs himnusz Roots Bloody Roots már tényleg, szó szerint csak a ráadás.

Műsorban, hangzásban, látványban, hangulatban egyaránt igazi felső ligás produkciót láthattunk Budapesten a Sepulturától. Ha tényleg itt a vége, méltó elköszönés volt. Ha utána lesz még egy fejezet, esetleg még nagyobb pályán, akkor sem zárhatták volna szebben a karrier első négy évtizedét. Innentől maximum jutalomjáték jöhet, Andreasnak, Paulónak és Derricknek semmit sem kell bizonyítania.

Fotó: Barba Negra