Shock!

A Slipknot a kezdetektől fogva megosztó zenekarnak számít, és ez már minden bizonnyal örökre így is marad. Eleve erre predesztinálta őket a sajátos felállás, a látványos imázs, a szélsőséges, brutális zene, azon időszak szellemisége, amikor felbukkantak, majd később a mindenkit megdöbbentő léptékű sikerszéria, a belső válságok, a különböző lebegtetések, Corey Taylor és Shawn Crahan roppant jól megmarketingelt, megosztó nyilatkozatai, majd Paul Gray halála, végül pedig Joey Jordison kirúgása. Ennek ellenére aki jegyet váltott a zenekar második magyarországi koncertjére az Arénába ezen a hideg téli estén, aligha távozott a fellépés után kérdőjelekkel. A Slipknot minden fenti tényezővel együtt és ezek ellenére is a 21. század ultimatív metalbandája, és olyan produkciót hoztak el Budapestre, amely tényleg minden tekintetben a világligás elsőosztályt képviselte. Szeretni továbbra sem kötelező őket, de a zenekar jelentőségén egyszerűen nincs mit vitatkozni, megkerülhetetlenek.

A Memoirs Of A Murderer lemez kritikájában azt írtam a Roadrunner friss üdvöskéjéről, hogy ugyan az album összességében nem túl fantáziadús, de azt simán el tudom képzelni, hogy élőben hengerel a zenekar. Nos, nem hengerelt. Konkrétan olyannyira nem, hogy a koncert fényében most már tényleg nem értem, kinek az agyába fészkelte be magát a cégnél az a makacs gondolat, hogy a flinti King 810 óriási potenciállal rendelkezik, ennél unalmasabb, érdektelenebb, jellegtelenebb zenekart ugyanis tényleg emberemlékezet óta nem nyomatott ilyen erővel a legnagyobb amerikai metalkiadó. Lehet, hogy egy mai tizenévesnek „az újszülöttnek minden vicc új" alapon ideig-óráig érdekesnek tűnhet az Egyesült Államok legbalhésabb, legveszélyesebb városából elszármazott négyes gengszteres-önkínzós imázsa, de jó dalok nélkül hosszabb távon bizonyosan nem fogják tudni megvetni a lábukat a színtéren. Főleg, hogy a produkció koncerten is ugyanolyan szürke, dögunalmas és jellegtelen, mint az albumon.

Az egész probléma ott kezdődött, hogy a lemezen bikán megdörrenő dalok élőben eleve nem hasítottak egy gitárral. Aztán ott folytatódott, hogy a csapatnak egyszerűen nincs kiállása. David Gunn énekes ugyan fel-le mászkált és végig nyomatta az ideges, fojtott hangú előadásmódhoz tökéletesen passzoló gesztusokat is, de ez önmagában nem bizonyult túl érdekesnek ahhoz, hogy háromnegyed órán keresztül lekösse az ember figyelmét. És a dolog ott végződik, amire már fentebb is utaltam: hogy a King 810-nak egyszerűen nincsenek jó dalai. Pontosabban akad pár hangulatos lassújuk, de azokat itt értelemszerűen nem játszották, amit pedig igen, azok közül élőben is csak a Killem All, a Boogeyman és a záró Fat Around The Heart tűnt ténylegesen igazi dalnak, a többi mindössze valamiféle zúzós, zaklatott, nyomasztónak szánt, de valójában tényleges tartalom nélküli hangdózis. És még ez az említett három sem túl kiugró dal... A banda háttérvászna egyébként impozáns volt a könnycsepptetkós kártyalap-királlyal, de körülbelül ez bizonyult náluk a legérdekfeszítőbb momentumnak, Gunn végtelenül egysíkú előadásmódja pedig koncerten is ugyanolyan idegtépő egy idő után, mint lemezen. Ismétlem: továbbra sem értem, miért pont ezt a bandát kellett benyomnia a kiadónak a teljes Prepare For Hell turnéra. Ha valaki esetleg rájött, világosítsa meg az elmémet!

Mindig jókat röhögök, amikor kommentekben, beszélgetésekben valaki azon élcelődik, hogy a Slipknot divatzenekar, amire kizárólag kölykök kíváncsiak, hiszen egyrészt Corey Taylorék több mint másfél évtized óta a csúcson vannak, másrészt aki mondjuk az első két lemez idején volt 14-15 éves, az ma már bőven a harmincat közelíti. A másik kedvencem pedig természetesen itt is a „régen jobbak voltak, ma már senkit sem érdekelnek"-típusú megközelítés. Maradjunk annyiban, hogy a ha nem is csordultig, de azért elég rendesen megtelt Aréna – félhivatalos adatok szerint közel nyolcezer ember – látványa nekem mindenről tanúskodott, csak arról nem, hogy itt egy lejárt, leszállóágban vergődő nosztalgiaelőadót látunk... Amit pedig a zenekar ezen az estén letett az asztalra, arról tényleg csak felsőfokban tudok beszélni, ekkora show-t ugyanis kevesen produkálnak a műfajban. És nem véletlenül használtam épp a „show" kifejezést, hiszen a Slipknot élőben az elejétől fogva abszolút komplex módon kitalált, mesterien felépített történet, amiben a maszkok, a kezeslábasok éppúgy benne vannak, mint maga a zene, illetve az, hogy ezt a zenét történetesen kilencen adják elő. A látványos imázs miatt persze sokan eleve soha nem is fogják őket komolyan venni, de hát ez már csak így működik az ennyire erős külsőségekkel operáló zenekaroknál, és ezen a téren sincs új a nap alatt. Csak hogy a legnyilvánvalóbbat mondjam, rengetegen a mai napig a KISS-t is leírják a maszkokkal meg a robbantgatással, mintha kizárólag ennyiről szólt volna az egész...

Az persze egy ideig kétesélyesnek tűnt, mennyire lesz képes úgy folytatni a Slipknot Paul Gray és főleg Joey Jordison nélkül, mint előtte. Bennem már a tavalyi .5 – The Gray Chapter kapcsán sem motoszkáltak különösebb kérdőjelek, a csütörtök este azonban tényleg minden kétséget elsöpört: ez a zenekar két ilyen alapember nélkül is ugyanolyan működőképes, mint előtte. Sőt, azt kell mondanom, hogy az új lemez dalai gyakorlatilag kivétel nélkül tökéletesen illeszkedtek a régi nagy slágerek sorába, amin őszintén szólva még én magam is meglepődtem egy kicsit. Már azon is, mennyire mellbevágóan erőteljesen hatott a még felvételről szóló XIX intró („Walk with me, walk with me / Just like we should have done right from the start"), majd azon, mennyire ütős nyitásnak bizonyult a Sarcasthrope, noha itt még szerintem alapvetően mindenki azzal foglalkozott, hogy egyáltalán valamennyire értelmezze, mit lát. Érdekes, hogy a csapat – ekkora előadótól ma már kissé szokatlan módon – nem hozott magával kivetítőt, de ez nem baj, úgysem lenne egyszerű bemutatni rajta, mi mindent művelnek, itt ugyanis tényleg szó szerint nincs megállás egy pillanatra sem.

Maga a színpadkép roppant látványos volt a középen álló ördögfigurával, a beleapplikált bazinagy tükörrel, a rámpás kifutóval, illetve Shawn Crahan és Chris Fehn kétoldalt rögzített, fel-le mozgó, forgó dobemelvényeivel, de ezt leszámítva egyébként nem pörgették túl az extra látványelemeket. Nyilván ütősek voltak a fények, meg folyamatosan mentek a tűzoszlopok is, a hangsúly azonban a színpadot végig belakó, tébolyultan rohangászó-zúzó képregényfigurákra helyeződött. Elsősorban nyilván a végig a középpontban álló, és még a mostani, a kelleténél mindenképpen mulatságosabb maszkban is elképesztően szuggesztív kisugárzású Corey Taylorra, a kétoldalt betonozó, szálfatermetű James Rootra és Mick Thomsonra, illetve Sid Wilsonra, aki szerintem konkrétan többet rohangászott ide-oda a deszkákon, mint a többiek együttvéve.

Velük szemben feltűnő volt, hogy Gray utódja, Titok-Hogy-Ki-De-Valójában-Alessandro-Venturella mennyire lecövekelt középen, Titok-Hogy-Ki-De-Valójában-Jay-Weinberg dobszerkója előtt. Ez nyilvánvalóan szándékos, és a basszer konkrétan valóban olyannyira megbújt a kulisszák között, hogy néha szinte észre sem lehetett venni. De végső soron ez is előrelépés a függöny mögé rejtett Donnie Steele-hez képest, ráadásul Sándorunk néha neonzölden, illetve vörösen világító nyakú hangszeren tolta, meg ugye eleve annyian vannak odafent, hogy plusz egy ember ide vagy oda igazából nem oszt, nem szoroz. Pláne, hogy néha még Crahan meg Fehn is megjelent odalent a nyakba akasztott dobokkal... A két gitáros közül Root bizonyult aktívabbnak, a legkevesebbet pedig Craig Jones – tudod, a szögesfejű sampleres – szerepelt, aki gyakorlatilag végig az állványán lecövekelve produkálta a bizarr zajokat a zenész helyett elsősorban inkább látványelemnek tekinthető Siddel szemben.

A hangzás nem volt tökéletes, nyilván nem is lehet egyszerű feladat élvezhetően megszólaltatni ezt a zenét, de összességében okésnak bizonyult minden. Igazság szerint alapból akkora energia árad az egész csapatból, aminek hatására az embernek egyszerűen nincs érkezése olyasmikkel foglalkozni, mint például, hogy a gitároknak lehetne kicsit több aljuk. Emellett pedig kettős jellegű a produkció: a színpadon egy elképesztően professzionális, összehangolt gépezet nyomul, akik hihetetlenül figyelnek egymásra, és totálisan együtt lélegeznek (ez már a Sportszigeten is feltűnő volt anno, most azonban még inkább átjött bizonyos apróságokból), viszont továbbra is őrzik a látszatot, miszerint valami totálisan anarchikus káosz részesei vagyunk, amiből tényleg akármi kisülhet, és bármikor bármi bekövetkezhet. Miközben nyilvánvalóan nem erről van szó... Bár bakik azért persze náluk is becsúsznak: Wilson egyszer például lezúgott a saját emelvényéről a nagy mutatványozás közepette, és másodperceken át tehetetlenül lógott a semmiben, mire sikerült visszanyernie az uralmát a saját teste felett. Utólag persze úgy tett, mintha ez is csak show-elem lett volna, de ettől még nyilvánvalóan nem erről volt szó. Viszont meggyőződésem, hogy a többségnek fel sem tűnt a dolog...

A zenészi teljesítményeket illetően szintén roppant olajozott gépezetről beszélünk, bár azt azért nem hallgathatom el, hogy Weinberg maximum csak korrekt teljesítményt nyújtott a mániákus Jordisonhoz képest: koszosabban is játszik nála, a kétlábdobos témák egy részét pedig simán elcsalta. De úgyis ott van még két ütős, meg ugye összetett élményt kapsz az arcodba, szóval különösebben ez sem zavart... A két gitárost ritkán szokás kiemelni, pedig rengeteg furmányos apróságot rejtenek a témáik, és ezeket itt is maradéktalanul reprodukálták, Corey meg aztán tényleg a show minden mozzanatát uralta. Igazi felsőkategóriás frontember, aki nem mellesleg a dallamos témákat is végig olyan szenvedéllyel és olyan minőségben tolta ki, mint az albumokon. A hangja persze egy idő után óhatatlanul fáradni kezdett a nagy üvöltözésben, de ezt is hihetetlen rutinnal kezelte a közönségénekeltetések révén, és ugyan az efféle promóduma mindenkinél alap, valahogy még azt is elhittem neki, hogy tényleg az aktuális európai turné egyik leghangosabb, leglelkesebb közönségének tartotta a magyart, mert a reakciókra valóban nem lehetett panasz. A sokezer ember végig a tenyeréből evett, és torka szakadtából üvöltötte úgy a régi, mint az újabb számokat.

A zenekar három setlistet váltogat az európai turnén, nálunk az a verzió került terítékre, ahol a fix pontok között a Disasterpiece, az Opium Of The People, a Dead Memories és a The Blister Exists került terítékre a cserélgetett számok étlapjáról. Bizonyára sokan akadnak, akik számára a Wait And Bleed vagy a Left Behind kihagyása nehezen indokolható, de én nem is lehettem volna ennél boldogabb, hiszen így két plusz témát is kaptunk a Slipknot számomra legjobb lemezéről, a Vol. 3 (The Subliminal Verses)-ről, a Disasterpiece meg az Iowáról volt mindig is az örök kedvencem (ellentétben a Left Behinddal, amit minden idők leggyengébb és legfeleslegesebb Slipknot-számának tartok), szóval egy rossz szavam sem lehet. Főleg, hogy mindjárt a nyitás után jött a The Heretic Anthem, a favoritok közül pedig előkerült még az utóbbi években erősen hanyagolt My Plague is, meg olyanok, mint a Psychosocial az All Hope Is Gone-ról, illetve a hármas album két hatalmas együtténeklést eredményező sikerdala, a Before I Forget meg a Duality. Az új lemezről a Sarcasthrope mellett a három klipnóta, az élőben is libabőrös The Devil In I (Corey minden túlzás nélkül zseniálisan énekelte!), a kissé alapjáratosabb The Negative One és a ráadás előtti utolsó darabként elővezetett Custer szólt, utóbbi garantáltan hosszabb távon is az örök koncertfavoritok közé kerül majd, egyszerűen letaglózó erővel dörrentették meg. De a legnagyobb beindulást persze a koncert vége felé előszedett korai darabok okozták: a mára mitikussá növekedett debütalbum Spit It Outja a legendás térdeltetős-felugratós mutatvánnyal meg a nézőtérre leszökő Crahan ölelgetős performanszával (itt jegyezném meg, hogy anyánk sem maradt ki a jóból! – és milyen finom illatú parfümöt használ - V.Sz.), aztán a ráadásban lenyomott (sic) – People = Shit – Surfacing triász. Utóbbi három tényleg mindent vitt...

A Slipknotnak nyilván mindig lesznek ellenzői, méghozzá a létező legkülönfélébb okok miatt („bohócok", „lufi", „nu metal", „az első lemez után eladták magukat, rég fel kellett volna oszlaniuk", „a halála előtt ugyan én sem hallottam soha az életben Paul Grayről, de nélküle akkor is teljesen értékelhetetlen az egész, mert az olyan jól hangzik"), de ez a koncert a maga nemében tökéletes volt. Lehet őket nem szeretni, de ez a csapat jelenleg is a világ egyik legnagyobb, legnépszerűbb metalbandája, és a közönség totálisan vegyes összetételén is jól látszott, ami egyébként is teljesen nyilvánvaló, csak ugye a fröcsögés közben nem annyira szembetűnő: igazi generációs zenekarról beszélünk, akiknél nemcsak a hatalmas méretű, ízig-vérig fanatikus tábor adott, de az utánpótlás is folyamatos. Csak rajtuk múlik, hogy élnek-e ezzel a lehetőséggel a következő időszakban is – a Slipknotban alighanem a jövőben is ugyanúgy adódnak majd belső válságok, mint eddig is, de ha ők is úgy akarják, ez a zenekar még nagyon sokáig itt lesz velünk, és ugyanígy a csúcson. Ebbe jobb, ha mindenki belenyugszik. Ennyire erőteljes, tömény koncertet csak nagyon kevesen képesek adni, nem túlzok, tényleg örök élmény volt. Amiről körülbelül mindent elárul, hogy ma reggel az egyik első dolgom volt berakni az új albumot, ami eddig is tetszett, a buli fényében azonban úgy ütött be, mint az utóbbi hónapok során eddig még egyszer sem.