Shock!

Vannak esetek, amikor egy-egy zenekar életművének a megítélése során szembeúszok a fősodorral. A Mötley Crüe-nek szerintem például egyetlen igazán jó lemeze van: a corabis, a Pokolgép számomra Rudán Joe-val volt a csúcson, az Adj új erőt!/Vedd el, ami jár anyagokkal, a Nirvana In Uterója pedig nem egy mindenből és mindenkiből kiábrándult, életunt és halálváró dalszerző torz hattyúdala, hanem a Neverminddal mind mondanivalóját tekintve, mind jelentőségében (hatásában nyilván nem) szinte egyenértékű lemez. A Soennek pedig azt a korszakát szeretem igazán, amit olykor le szokás szólni, lesajnálva kópiának, Tool-epigonnak nevezni. Azaz a korait, és ahogy mind inkább megtalálták a Pink Floyddal, Opethtel és késői Anathemával kissé leöntött saját hangjukat, picit csökkenni kezdett az érdeklődésem irányukba.

Márpedig ez az eredetileg 2021 végére meghirdetett koncert a minden korábbinál atmoszférikusabb-melankolikusabb Imperial bemutatására volt hivatott, és ezt tessék komolyan venni, mivel a lemez nyolc dalából hat el is hangzott az este folyamán. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezekkel a számokkal bármi gond lett volna, viszont számomra így már kicsit túl sok volt a finomság és a légiesség, némi kosz és súly kárára.

Az Oceanhoarse-t az esélytelenek nyugalmával késtük le, a finn heavy metal banda egyébként sem kimondottan az én zenémet nyomja, még ha azt el is kell ismerni, hogy az egykoron az Amoralban küzdő Ben Varon gitáros kifejezetten ügyeskezűnek tekinthető. A fhanszoá LizZard art-rockja ellenben egész pofásan illett a főprodukció elé, a hármas egyfajta melankolikus hangulatzenét tol, ami ugyanúgy szépen levezethető az Anathemából, mint Martin Lopezék egynémely újabb kori tétele. Ráadásul Katy Elwell személyében női dobossal rendelkeznek, ami szintén megfűszerezi a produkciót.

A Soen jó érzékkel az Imperial lemez egyik nagyvadjával, a Monarchkal kezdett, és a légvédelmi sziréna jó két percig bőgő hangja még a holtak figyelmét is fel kellett, hogy keltse. A kezdetben piros-arany színekkel, majd kékesen-zöldesen világító fények, a váltakozó színű Soen felirat, és a kisebb-nagyobb elánnak hajladozó zenészek jelentették egyébként a teljes látványelemet, illetve jóval később, a (számomra) a koncert csúcspontját jelentő Antagonistban volt némi szikraeső is - de ehhez az atmoszférikus zenéhez nem is kell több. Ez utóbbiban a „Fire up your guns..." refrénnél azért rendesen kiengedte a hangját a hajó gyomrát szellősebben, de megtöltő közönség. Ahogy mondtam, a legtöbb darab az utolsó lemezről szólt (volt még például a riffelősebb Deceiver, meg a rendes műsor zárlatát jelentő, finom szépségű Illusion is), és elég sok a Lotusról. Cserébe nyilván a korai lemezekről alig hangzott el valami, de én azért egy Saviának meg a ráadásban előbukkanó Jinnek eléggé meg tudtam örülni – ezek ugyan picit kilógtak a sorból, de némileg jót tettek a műsor dinamikájának.

A Hajón általában minden jól szól, most sem volt ez másként, bár némi kosz talán elfért volna a gitárokra, mert így például Cody Lee Ford gitáros fő pillanatait kevéssé a zordabb témák interpretálása jelentette, hanem amikor kicsit szellősebb, Pink Floyd-szerű harmóniákat hozott. Az ex-opethes Martin Lopez képességeivel nyilván mindenki tisztában van, őt nem szükséges tehát külön méltatni, a kezdetben bőrdzsekiben/baseball sapkában, majd decens ingben nyomuló (és túl sokat nem kommunikáló, de azért mosolygós) Joel Ekelöf hangja pedig egészen jó formában volt, hipnotikus dallamai betöltötték az A38 belsejét.

A jelek szerint egyre nagyobbá váló svéd progresszív/szomorúmetál-banda még pont jó időben látogatott el hozzánk, lehet, hogy nem sokára már az A38-at is kinövik – egyre dallamosabb és könnyebben fogható zenéjükön egészen biztosan nem fog múlni. És ha esetleg visszahoznak valamit a súlyosabb-rafináltabb megközelítésből is, egészen biztosan maradok én is a híveik sorában.

Fotó: Somay Márk / A38 Hajó