Shock!

Az a helyzet, hogy ennek a cikknek nem lett volna szabad megszületnie, nekem pedig részt sem kellett volna vennem az eseményen, ugyanis a város másik végén lett volna eredetileg jelenésem. Ez persze nem a zenekarokat minősíti, még csak nem is engem, csupán a körülmények játszottak pimasz játékot velünk. Ugyanis mi eredetileg úgy terveztük a hosszú hétvégét, hogy aznap a Heartot nézzük meg Berlinben, majd pár nappal később az Extreme-et Hamburgban, előbbi viszont pár héttel korábban lemondta az európai bulikat, sajnos már azt is tudjuk, miért. A pénzt ugyan pikkpakk visszautalták, de hát mit tehet az emberfia, ha már a repülőt és a szállást egyaránt lefoglalta. Gyorsan kerestem tehát valami alternatív (...) programot, ez Európa hipszterfővárosában nem volt nagy kihívás és meg is találtuk eme jeles eseményt. És ha már így alakult, hogy odakeveredtünk, érdemes megemlékezni róla, még ha nem is én vagyok a legnagyobb Pumpkins-szakértő.

Igaz, más se, ugyanis ahogy nézegettem, a zenekar neve kimondottan ritkán bukkant fel nálunk fennállásunk évtizedei alatt – nem árt tehát kicsit feltornázni a statisztikát. Más kérdés, hogy mélyelemzést senki ne várjon, de annyit elöljáróban is ellőhetek már, hogy a Kopasz és társulata kiváló koncertet adott. Tegyük hozzá, kiváló helyszínen: a Wuhlheide Kelet-Berlin egyik hatalmas, a debreceni Nagyerdőhöz hasonlítható parkja, még halványan rémlett is, hogy idestova harmincöt éve, amikor gyerekként egy évet kint éltem, többször jártam is ott. Adta magát, mert emlékeim szerint nem laktunk messze és egy elég nagy szabadidőközpont is található ott, valószínűleg nem véletlenül építették közel a parkszínpadhoz, ami lényegében egy amfiteátrum-szerű, kábé 15 ezer ember befogadására alkalmas szabadtéri rendezvényhely. Csutkára meg is telt, és a berlini szervezők minden szempontból kiválóan vizsgáztak: flottul ment a beengedés, fullos volt az infrastruktúra, sehol sem kellett sokat sorban állni és a hely adottságainak köszönhetően ez a relative nagy tömeg is jól eloszlott. A küzdőtéren viszonylag jól lehetett jönni-menni, fent körben gyakorlatilag bárhol remekül lehetett látni-hallani – díjaznék egy hasonlót itthon is, bár gondolom, külföldön sem gyakori ez a kialakítás.

A főbandát hellyel-közzel ismergettem, nagyjából volt elképzelésem, hogy mire számítsak, de én tényleg laikus vagyok ebben a zenei közegben. Így, bár nem éreztem magam aznap este az alternatív rock Mennyországában, azzal így is tisztában voltam, hogy ez a párosítás erős csomag. Mindazonáltal az Interpol azon kívül, hogy a legbritpoposabb amerikai zenekar lehet a világon, nem sokat mondott, ez a stílus nekem abszolút nem gyerebe, még manapság sem, amikor pedig már szinte mindenre nyitott vagyok. Jól zenéltek, jól szóltak, de eléggé uncsi volt, így jövés-menéssel, merch-megtekintéssel, italszerzéssel töltöttük az időt – ahogy pedig fentebb írtam, hallani-látni lehetett mindent eközben is. Emellett a precízen pontos kezdés miatt le is maradtunk az elejéről, így teljes empátiám a mögöttünk a beengedési sorban álló, amerikai akcentussal beszélő, idegesen telefonálgató rajongóké volt, akik kvázi miattuk jöttek, de harmadik haverjuk gépe még körülbelül akkor szállt le, így ő talán még a főbandára se ért oda.

Bár a Smashing Pumpkins a ′90-es évek egyik nagy bandája volt, azzal nem voltam tisztában, hogy Nyugat-Európában is ennyire lakossági előadó. Itthon, a gimis évekből egyáltalán nem emlékszem a suliból olyanra, aki kimondottan SP-fan lett volna, pedig a grunge-bandákat szerették az iskolatársak. Nyilván a magyar közönség nem feltétlenül mérvadó (sőt, legendás következetlenségei miatt egyáltalán nem), de a már említett shockos alulreprezentáltságuk is jelzi valamennyire a radar alattiságukat, legalábbis ami a hazai rock-metál színteret illeti. Hammeres nagyinterjúra, lemezkritikákra persze én is emlékszem a Mellon Collie-korszakból, de feltehetően ők sem véletlenül kerültek el minket eddig élőben. Nos, itt Németországban nemcsak az impozáns tömeg volt számomra érdekes, hanem az is, hogy mennyi mainstream slágere volt a zenekarnak. Én legalábbis egy csomó olyan dalt nem ismertem, amelyet rengeteg „civil" verzékkel együtt végigénekelt. Na, de hát ez mindegy is, végül is a ′90-es években nőtt szépen fel a banda, és a „grunge"-éra remek hátszelet biztosított minden alternatívabb megközelítésű rockzenekarnak, főleg, ha rendhagyó nevük volt és nagyvárosi színtérről indultak. Chicago ugyan nem Seattle, de fontos nagyvárosként azért volt felhajtóereje, nem véletlen, hogy Billy Corgan még a napfényes Floridából is arrafelé vette az irányt és alakított zenekart a klasszikus felállással, amely manapság D'Arcy Wretzky basszer kivételével jelenleg is a magot alkotja. James Iha gitáros mindig is itt volt, Jimmy Chamberlin pedig mindig visszatalált, legutóbb jó tíz éve. Mondtam is magamban, hogy nagyon egyben van a dolog, érződik, hogy az alapemberek itt vannak – ezt laikusként is rá lehet hallani, és ez nyilvánvalóan azoknál a bandáknál is így van, ahol én vagyok a szakértő és más a laikus.

Magyarán szólva, hitelességgel, önazonossággal lehet igazán jól megfogni-megtartani a közönséget – ennek a Smashing Pumpkins nagyon is bővében van harminc év után is. Meg persze jó dalokban sem szűkölködnek, ennek köszönhetően egy percig sem volt unalmas a kanyarban lévő napfordulónak köszönhetően végig világosban lenyomott, csaknem kétórás szett. Persze a triumvirátusnak szüksége van segítőtársakra is: Jack Bates basszer és Katie Cole énekes-multihangszeres is már évtizede nyomulnak velük, a nyilvánosan meghirdetett meghallgatásokon felfedezett Kiki Wong gitáros pedig idei leigazolás. Kiki már a social media-zenészgeneráció gyermeke, stílusa shredesebb, magamutogatóbb, ami kimondottan jót tesz az amúgy is kategorizálhatatlan SP-stílusnak és jól meg is fér azzal, hiszen korlátokról itt nem nagyon lehet beszélni. Corgant persze sokan nem szeretik, ami valahol érthető, ugyanakkor ez a „nyávogás", amit tol, sokszor juttatja eszembe Mick Jaggert, ami legalábbis nem egy negatív asszociáció.

Szóval manapság már teljesen mindegy, kit irritál ez a hang vagy maga az ember, a banda letette a névjegyét, csinált emlékezetes zenéket és a mai napig baromi erős élőben. Számomra meglepően sok progrockos momentum került elő (nesze neked, grunge-korszak!), nagyon frankó gitározásokat hallottam, Chamberlin tényleg izgalmas és húzós alapokat pakolt a többiek alá, de ezek mellett is megvolt a szombat esti népünnepély feeling, annak minden előnyével, például a hangulat. Hátrányt nem annyira tudok mondani, mert ha egy-egy szám nekem nem is annyira tetszett (vagy inkább úgy fogalmaznék, nem hozzám szólt), az általában sláger volt, és így akkor lapozzunk vissza a hangulathoz. Nem zárom ki, hogy ha a Smashing Pumpkins véletlenül Budapestre téved, itt is megnézem őket.