Shock!

Ha valaki rápillant a bő lére éppenséggel nem eresztett tavalyi évösszegző listámra, máris lehet róla némi fogalma, hogy mennyire vártam ezt a fellépést. 2022-ben a Thy Catafalque a Fekete Zajon (még nem is ezen a néven) adott koncertjét hozta ki végre hanghordozón is, a Platon Karataev pedig magyarra váltva, a Partért kiáltó lemezzel a zenei térkép legkülönbözőbb szegleteiből érkezők tartós figyelmét irányította magára. A Budapest Park már a bejelentés pillanatában szürreálisan hatott helyszínként, és nyilvánvalóan hatalmas szintugrást jelentett mindkét brigád számára itt headlinerként rajongókat toborozni, illetve a meglévőket egybegyűjteni. Jelentem, az egymást is támogató két banda számára nem lett nagy a Fábián Juli tér sem, legalábbis így érzékeltük a küzdőtéren, vagyis duplán, a bátorságért és az előadásért egyaránt járt a taps.

A Platon Karataevet nagyjából éppen egy éve láttam először a Kobuciban, és máig azt tartom számon a leghangulatosabb fellépésükként, a több mint ideális helyszínválasztás és az esti időpont miatt is. Ott is egy nagy kedvencem (az izlandi Árstíðir) mellett kellett bizonyítaniuk, és már ott sem ijedtek meg a feladattól. Mégsem gondolom, hogy a kvartett zenéje minden körülmények között működőképes, és most azt kell mondjam, hogy a Park hatalmas színpadán, gyakorlatilag nappali világosságban, a szemerkélő esőben inkább volt esetünkben ez egy udvariassági találkozó, mint valódi koncertélmény. A srácok nem tűntek éppen elveszettnek (plusz, a Thy Catafalque-kal ellentétben ők már játszottak is itt korábban), de annyira introvertált módon zenélnek és a már emlegetett külső körülmények is annyira „ellenük" hatottak, hogy sajnos nem tudok a várt módon lelkendezni.

Komoly, egy órán túlra terpeszkedő műsoridőt kaptak ők is, így aztán belefért szinte minden, ami Platon: régi, angol nyelvű dalok, a Partért kiáltó instant slágerei és feldolgozások is (naná, hogy VHK, már csak a családi kötelékek miatt is, plusz Kaláka, hogy a TC-vel is összekapcsolhassuk a sztorit). No meg persze akadt némi ízelítő a most már hamarosan végleges formát öltő negyedik lemezről, amelyre máris nagyon kíváncsi vagyok.

Volt háttérvetítés is, a hangzás is teljesen okésnak bizonyult, szóval valójában nem számolhatok be semmilyen konkrét hiányérzetről Balla Gergőékkel kapcsolatban. Egyszerűen van az úgy, hogy nem tudunk egymás frekvenciáira hangolódni, úgy egyébként pedig meggyőződésem, hogy nem ez a terep áll igazán jól nekik. A CV-jükben kétségtelenül jól mutat majd ez a koncert, ami pedig élményként most kimaradt, azt elmesélhetik majd egy kisebb klubban, sokkal közelebbről a fülekbe súgva. Én ott leszek akkor is.

Ha jobban belegondolok, az is igaz, hogy már a Platon fellépése alatt a Thy Catafalque-ra vártam, rengeteget pörögnek nálam mostanában Kátai Tamás lemezei, és a nyáron megjelenő Alföld előzetesként kihozott, vigyorgásra ingerlően kaszabolós tételei is roppantmód megnyertek maguknak. Egy éve volt az első hivatalos TC-koncert, Tamásék azóta viharsebesen váltak komoly tömegeket mozgató élő attrakcióvá. Ez volt a harmadik általam látott fellépésük, a nulladik Mezolittal együtt pedig már a negyedik, az újdonság varázsa elmúlt tehát, de ez egyáltalán nem baj. Hozzászokhattunk, hogy a Thy Catafalque immár koncertezik is, és látva az eddigi fellépéseket, biztos voltam benne, hogy a Parkban újabb szintlépésre készülnek, nem csupán egy lesz ez a buli a sorban. Ahogy legutóbb, úgy most is volt a „nagy" banzáj előtt egy bemelegítő műsor, ezúttal Pozsonyban, és nyilván nem bírtam ki, hogy rá ne nézzek az ottani setlistre, hiszen lehetett sejteni, hogy lényegében ugyanaz kerül elő majd itt is.

Jó sok dalban reménykedtem tehát a Geometriáról, ami a Sgùrrel vállvetve személyes favoritom a diszkográfiából, plusz a nemrég újra kiadott Meta és Rengeteg lemezek többszöri felidézésére lehetett számítani. Utóbb persze rájöttem, hogy ez a banda egyszerűen annyira jól van összerakva, hogy mindent élvezetesen tudnak tálalni, és maximum amiatt jutott eszembe később a pozsonyi setlist, hogy tudatosuljon, mennyire kevés dal maradt már csak aznap estére. Nyilván mindenkinél kimarad valami a saját kedvencek közül, de összességében mégis azt lehet mondani, hogy Tamásék igyekeznek az összes jelenlévőt kiszolgálni a dalválasztás terén, beleértve ebbe saját magukat is, hogy mindig bátran mernek variálni. Már a legelső koncert óta vannak a fellépéseknek elmaradhatatlannak hitt tartóoszlopai, aztán azt látjuk, hogy egy-egy alkalommal nyugodtan el lehet hagyni a Fekete mezőket és a Köd utánamot is, nem dől össze a világ. Főleg, ha utóbbi helyén a Kő koppan érkezik, végre hallható csellókísérettel, nagyszerűen nyugtatva le néhány percre a felkorbácsolt kedélyeket.

Várható volt, hogy lesz néhány alkalmi vendég a már eleve nyolc főt számláló zenekart „kisegítendő": Bos Mici érkezett a csellójával, Kobza Vajk hozta kobzát (kobozát?), Veres Gábor (WMD) pedig a hangját és a három kilométeres mikrofonzsinórját. Az igen erős kezdésre is sikerült aztán gombot varrnia Gábornak és Bokodi Bálintnak a Néma vermekkel, és a lehető legjobb értelemben vett, szédületes pusztítást vitt végbe az új dallal a csapat.

Az óriási hátsó ledfal és a fények is életre keltek a naplementével, és nem marad más megoldás, néha bizony ki kell mondani a legordasabb közhelyeket is: ez bizony Audiovizuális Orgia volt. Nem szálaznám szét a teljes szettet dalonként (bár a Balra a napot még most is alig hiszem el), Tamáséknak sem volt szándékában megszakítani a flow-t, minimális (meghatott) köszönetek hangzottak csak el a műsor közben, és a tízórás függöny miatt így is egy tétellel megrövidült a dolog Pozsonyhoz képest.

Összegzésül azt mondhatom, egyszerűen gyönyörű volt, ahogy mindkét brigád megugrotta ezt a nem kis feladatot, és egészen bizonyos, hogy nem most voltak utoljára tanúi ilyen kaliberű sikernek. Szerencsések vagyunk, hogy egyikőjük esetében sem tudhatjuk, mit tartogat még az útjuk, és izgalommal várhatjuk a fejleményeket. Még az sem lehetetlen, hogy 2022 után 2023 is a Thy Catafalque és a Platon Karataev éve lesz számomra.