Shock!

Ezerszer elátkoztam a Tool nevű zenekart az elmúlt években. Merthogy tizenhárom hosszú éve nem képesek egy nyamvadt nagylemezt kipréselni magukból, miközben másoknak ennyi idő alatt felépül és összeomlik a karrierje. Ráadásul állandóan lebegtetnek, vagy direktben szívatnak is minket a megjelentetéssel, hogy utána röhögve dörgöljék az orrunk alá: nem, még mindig nincsen új lemez, megmondtuk, 10,000 nap, ennyi fog eltelni, mire újra jelentkezünk. És soha nem jönnek erre a környékre se, először és utoljára ugye ott volt a tizenkét évvel ezelőtti szigetes jelenés, amin utólag sokan fanyalogtak, nekem viszont életre szóló élményt jelentett. Olyannyira, hogy amikor bizonyossá vált, hogy nem, ezúttal sem jönnek el hozzánk, egyértelmű volt, hogy menni kell valahova máshova.

És mentünk is, Ausztriába, a kenguruk földjére, a Todival. (Egy zárójel erejéig biztosítsunk is egy kis ingyenreklámot ennek a fiatal, agilis meg minden ilyen menő jelzővel ellátható, többnyire rockkoncert-utazásokat szervező cégnek, mert megérdemlik. Pár év alatt olyan szépen kinőtték magukat, hogy most például négy busznyi lelkes toolost szállítottak el Bécsbe, legközelebb meg már vagy ezerötszáz embert visznek el Bon Jovira, ugyanoda. Nem semmi. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy nekünk ráadásul Noémi személyében egy nagyon kedves és helyes hölgy jutott utaskísérőnek, aki még egynémely utastársunk túláradó imádatát is dicséretes türelemmel viselte.)

Bécsbe érkezve persze eléggé fél az ember a sok-sok migránstól, de aztán gyorsan kiderül, hogy semmi ok aggodalomra: a stadion környéki kricsmiben konkrétan több a magyar, mint az osztrák, a tévében ráadásul éppen azt mutatják, ahogy honleányaink jól elpáholják a sógornőket kézilabdában. Jó alapozás az estéhez, mi pedig örömünkben lehajtjuk agancsos kóláinkat, és elindulunk a táncterembe. A Wiener Stadthalle kábé a sógorék Papp Laci Arénája, igaz, sokkal régebbi a miénknél (de nagyon jól tartja magát, uszkve harminc évet simán letagadhatna), és néhány ezer fővel nagyobb a befogadóképessége, mégis, érzésre egészen hasonló. A bejutás ritka flottul megy, annyit sem mondok, hogy Wiener Schnitzel, és már állok is a „rendes álló" részben, igen sok sorstársamhoz hasonlóan. (Hát igen, teltház van.) A Fiendet persze lekéssük, de bánja a fene, úgysem ismerem őket, és most igazság szerint a legkevésbé sem érdekelnek. Most csak a Tool érdekel.

És néhány perccel a kiírt kezdés után fel is csendül egy intro-részlet a Third Eye-ból, kapásból megadva a parancsot: nyissuk ki a harmadik szemünket, még szükség lehet rá. Aztán beúszik az Ænema, és igenis van valami különös bája annak, ha egy banda azzal a sorral kezdi a koncertjét, hogy „egyesek szerint közel a vég". Még ha én magam nem is ezzel nyitottam volna, mert azért ez a szám sok minden, de a legkevésbé sem nyitódalnak való, azonban már megszokhattuk, hogy a Tool mindenben a maga feje után megy. Például abban, hogy náluk a színpadi történéseknél sokkal fontosabb a zene, meg a vizuális körítés (merthogy az is bőven van ám), ezért van az, hogy a most éppen irokéz-frizurát (parókát) viselő Maynard már megint hátul, az árnyékban bujkál, Adam Jones és Justin Chancellor pedig egyhén szólva sem szántja fel a deszkákat (még ha előbbi magához képest egészen sokat is lépked jobbra-balra). A Titties N Beer pólót hordó Danny Carey persze intenzíven és – már csak hatalmas termete miatt is – igen látványosan püföli a bőröket, de hát ő ugye „röghöz kötött", sokat nincs lehetősége szaladgálni.

Aztán ahogy – át a The Poton és a Parabol/Parabola kettősén – elérünk az első új dalhoz (Descending), már konstans jelleggel tátva a szám a rendkívül tiszta és telt hangzás és a szememet kiverő lézer-orgia miatt, és akkor még ott van az a hét panel is, amelyeken igazán gigászi vetítés zajlott, ha egy adott dalhoz készült klip (és ez volt a jellemző), az adta meg az alaphangot, ha meg nem, akkor képi világában hasonlót jelenítettek meg elénk, miközben ez az egész vizuális kábítás hol a zenészek mögött, hol előttük, hol pedig közöttük/rajtuk zajlott. A Tool tényleg hihetetlenül kitett magáért ezen a téren (is), miközben középen többnyire ott ragyogott egy hétágú csillag, ami nem csak baromi jól néz ki, hanem kábé teljességében szimbolizálja a Tool minden momentumra kiterjedő átgondoltságát és eszmeiségét. (A heptagrammát ugyanis az alkímiában arra használják, hogy a Világegyetem teljességét fejezzék ki vele: a nyugati világ négy arkhéját, a vizet, a tüzet, a földet és a levegőt, valamint a keleti kultúra három alapelemét, a ként, a higanyt és a sót.)

Apropó, új dalok: sem a Descending, sem pedig az Invincible nem könnyű hallgatnivaló (hogy is lehetne az, hiszen ez itten a Tool nevű zenekar), a rövidebb is tizenkét perces, és hangulatilag is több részből épülnek fel, úgyhogy szokni kell őket, na. Én viszont már a koncert előtt letudtam náluk a kötelező négy-öt hallgatást, úgyhogy jó barátként köszönthettem őket, így aztán teljes meggyőződéssel kijelenthetem: nem lesz semmi gond az új lemezzel. Ami, ha minden igaz, augusztus 30-án érkezik majd, legalábbis itt is ezt a dátumot vetítették ki a ráadásban, bár ezekből az őrültekből simán kinézem, hogy megint csak szopatják a nagyérdeműt.

De a ráadásig azért még olyan csodák voltak hátra, mint egyik legkedvencebb Tool-tételem, a Schism (hosszabbított változatban, isteni volt, mi lett volna más), az Intolerance szigorát némileg enyhítő Jambi, és az egészen euforikussá terebélyesedő Forty Six & 2. Belekötni nem volt mibe, minden kábé Blu-ray minőségben ment le, Maynard hangja fenomenális volt, és néha, ha hátulról világították meg, akár még látni is lehetett. A szokásosan halvérű osztrák közönség most sem rúgta ki a ház oldalát, de azért minden dal végén szép kis ovációt zsebelhettek be Mr. Jonesék, ráadásul errefelé szerencsére nem dívik annyira a „nomádok vonulása" elnevezésű össznépi játék, mint mifelénk, illetve nem kellett számolni azzal sem, hogy a hozzám hasonlóan mélyebb növésűek kizárólag a mobiltelefonok kijelzőin keresztül követhetik majd az eseményeket, mivel a koncert előtt jó párszor felhívtak mindenkit arra, hogy a telefonoknak jó kikapcsolódást kívánnak, és szerencsére (majdnem) mindenki tartotta is magát ehhez. És ez nagyon is jó volt így.

Aztán levonult a négyes, a kivetítőn pedig megjelent egy számsor, ami tizenöt percről kezdett visszafelé számolni, és igen, valóban ennyi volt hátra a ráadásig, a Tool ugyanis ezt sem úgy oldja meg, mint más, „normális" zenekar. Mint ahogy azt sem, hogy a comeback első tétele egy CC Trip elnevezésű csoda, amely nem más, mint egy dobszóló laza hat-hét percben, és ezt még úgy is fölösleges baromságnak tartottam, hogy szerintem a világ legjobb dobosának az a neve, hogy Danny Carey. Utána viszont a nagy kedvenc Vicarious / Stinkfist kettősben nem lehetett csalódni, és a köztük megbúvó (-) Ions-részlet alatt még szóltak is hozzánk néhány jó szót – kábé három mondat erejéig. Aztán tényleg ennyi volt (mondjuk addigra a szünettel együtt már majdnem két órája nyomták!), mi pedig vonulhattunk kifelé az ABBA Dancing Queen-jének hangjaira (!!!). És mivel minden turnéállomáson ez a zárlat, teljesen egyértelmű, hogy a schláger a kerge négyes, nem pedig a helyi erők kérésére szólalhatott meg.

Lehetne azzal jönni, mint anno (tool) sokan jöttek is a szigetes koncert után, hogy nagyon statikus a banda, semmit nem kommunikálnak a nézőkkel, szinte csak önmaguknak játszanak. De aki ezt mondja, nem érti a lényeget. Ez részükről nem bunkóság, ál-szégyenlősség, vagy bármi más ilyesmi hívság. Nem, ez eszköz ahhoz, hogy kizárólag a zene (és a szövegek) kerülhessenek előtérbe. Mert itt nem Maynard, Adam, Justin és Danny a fontos, de még csak nem is mi, hallgatók, hanem az, amit ők együttesen megalkotnak, és közvetítenek felénk. És ebben vitán felül a Tool a legjobb.