Shock!

Megvolt hát az Accept-mentes U.D.O. magyarországi premierje. Vágjunk is a közepébe: remekül sült el, és egy pillanatig sem merült fel (bennem legalábbis, de szerintem beszélhetek az összes jelenlévő nevében is), hogy bármelyik agyonjátszott klasszikus hiányzott volna. Persze ennek a sztorinak is nagyobb volt a füstje, mint a lángja, hiszen a zenekar saját jogán is rendelkezik slágerekkel, és lemezfronton már megléptek hasonlót húsz éve, amikor ritkán vagy sosem játszott Accept-dalokat válogattak össze az U.D.O.-számok mellé a Live From Russia koncertlemezre. Nyilván más ez, mint kategorikusan kijelenteni, hogy „no more Accept", és a szalagcímekre kommentelő okoskodók fel is kavarták a szokásos vihart a biliben, de a Dirkschneider produkciót bármikor elő lehet venni a szekrényből, ha valamelyik német fesztiválszervező vagy metalérzelmű orosz oligarcha eredeti hangos Accept-műsort akar. És ez jól is van így, bárki láthatta-hallhatta, aki ott volt ezen a remek tavasznyitó szeánszon.

Sajnos épp csak beestem a második előzenekar utolsó számának végére (nem direkt, így alakult, de tény, hogy nem rohantam lélekszakadva) és épphogy akklimatizálódni tudtam az amúgy relatíve későn kezdő, monstre programot ígérő U.D.O. intrójára. Bizony, Digital Man-típusú rajongóként meglestem a setlist.fm-en, hogy mit tolt a banda a korábbi állomásokon és mi tagadás, mosolyogva nyugtáztam a hosszú dallistát, benne temérdek kedvenccel.

Nyilván nem volt kérdés, hogy a korábban már taglalt átrendeződéseket követő újabb tagcserék még (Tilen Hudrap és Dee Dammers az új arcok basszer-, illetve másodgitáros poszton) véletlenül sem fogják megakasztani a reneszánszát élő Metal Machine mai lendületét, hiszen kiváló új albumot turnéztatnak és neves bandákba beintegrálható, jó kiállású fiatal zenészektől hemzseg az európai színtér. Az Öreg mai formáját ismerve pedig – hiszen mi is rendszeresen megemlékeztünk az U.D.O.-bulikról az elmúlt években – borítékolható volt, hogy remekül szórakozhat majd, aki germán metalra éhes aznap este.

Ennek megfelelően alaposan bele is nyúltak az életműbe, de lemezbemutatóhoz híven szépen adagolták az új dalokat is, amelyekből egész pontosan hét (!) került terítékre, ami azért mutatja, mennyire erősnek gondolják ők maguk is a Steelfactory anyagot, és ezzel továbbra is csak egyetérteni tudok. Pláne, hogy a középrészben azért kissé lelohasztott a Vendetta meg az I Give As Good As I Get, valahogy a Kaufmann-éra késői dolgaival tényleg nehezebb megbarátkoznom, még így élőben is (és tudomásom szerint ezzel azért többen így vannak). De összehasonlításképp: a One Heart, One Soul is közhelyes kissé, és valószínűleg jobb számok rovására marad majd bent a műsorban hosszabb távon is az új lemezről, mégis, ezerszer több stenk van benne, mint a fent említettekben.

Persze az első négy anyag zsenialitását, frissességét mai füllel, aggyal vizsgálva sem lehet eleget méltatni, a '80-as, '90-es évek fordulóján ezek a zenék is hozzájárultak ahhoz, hogy angol nyelvterületen se legyen lesajnálva a német metal (nyilván a Scorpions és Accept által már kitaposott mezsgyén továbbhaladva, de hát utóbbihoz Udónak is volt némi köze), és az U.D.O. zenekar tényleg most áll legközelebb ahhoz a vélt vagy valós hőskorhoz. Ez a tendencia pedig valószínűleg nem fog átfordulni, mint jó tíz éve, hiszen láthatóan-hallhatóan sokkal jobban odafigyel már a menedzsment is – vagy maga az Öreg vette magához az irányítást, ki tudja? Donnerwetter, hiszen még vállalható pólók is akadtak a merchpultban!

Fotó: Barba Negra Music Club