Shock!

Bár soha ennyi embert nem láttam még a Trackben (simán lehetett volna Aréna-kompatibilis a buli), sanszos, hogy erre a Whitesnake-koncertre is úgy fog emlékezni az utókor, hogy megoszlottak róla a vélemények, akárcsak a már-már legendás „playback volt-e vagy sem" vita idején. Ha a vihar miatt elmaradt koncertet is hozzávesszük, akkor lényegében az is elmondható, hogy szinte minden budapesti Whitesnake emlékezetes marad azok számára is, akik nem voltak ott. Na de hát annyi baj legyen, a hírverés a lényeg, ettől rock a roll.

Jó dolog a korai koncertkezdés és -befejezés, abszolút díjazom az ilyesmit, de sajnos az előzenekarokat emiatt gyakran nem éri el az ember, pedig az Ivan & The Parazolra még kíváncsi is lettem volna teljes egészében, tekintve, hogy nagyon jók élőben. De szerencsére őket azért sok helyen el lehet csípni, ezért tudomásul vettem, hogy nem fogok odaérni rájuk. A helyszínre érve, belépve, ruhatárazva, akklimatizálódva, a közönséget szemügyre véve pont végig lehetett fél füllel hallgatni műsorukat, valamint azt is megvitattuk a haverral, hogy vajon illenek-e a Whitesnake elé (szerintem simán, haver szerint kevésbé, de hozzá kell tenni, hogy Coviék különböző korszakainak aspektusaiból vizsgáltuk a dolgot), és már hopp, le is mentek a srácok a színpadról. Remélem, a Deep Purple elé is őket teszik majd évvégén.

Visszatérve a Whitesnake-re: tényleg rengetegen voltak rájuk kíváncsiak, ami számomra azért elég meglepő volt annak tükrében, hogy a pecsás bulik annó távolról sem voltak sold out-szinten tele. És maga a Track ugye nemcsak nagy nézőtérrel rendelkezik, de egyéb területe is elég terebélyes, mégse nagyon volt hova leejteni gombosűnket még úgy se, hogy a kis- és nagyszínpados részeket egybenyitották. Persze nagy név, híres és régi zenekar, talán egy kis rádiós reklámozás is befigyelt itt-ott, és a legutóbbi pesti koncert óta is felnőtt egy generáció, aki már a szüleivel együtt érkezhetett akár. Ezért nem kell rinyálni folyton, hogy ki fog majd húsz év múlva koncertekre járni és mire, mert nyilván valamilyen formában létezni fog az összes dinoszaurusz, és ezeknek a fiataloknak a gyerekei is kíváncsiak lesznek a nagy nótákra élőben.

Ezekből meg is kapta a nép a szokásos adagot, plusz három újat az amúgy kicsit túl hosszúra nyújtott, de korrekt új lemezről, amelyek között sajnos pont a kedvencem, a Get Up nem szerepelt (Hey You, Shut Up & Kiss Me volt és a Trouble Is Your Middle Name, ami valamiért nem húzott annyira, mint vártam), betették viszont helyette az Ain't No Love In The Heart Of The Cityt, ami máshol nem hangzott el. Magát a koncertet viszont nemhogy nem nyújtották hosszúra Coviék, hanem egyenesen fesztiválprogramot toltak le kábé 70-75 percben, amin utána többen felháborodtak. És valóban: a népsűrűség mellett a hazaindulási időpont is újdonság volt számomra, hiszen fél tízkor már simán kifelé tartottam, ami akkor is kissé korai, ha még ment az outró és még nem indult meg a tömeg. Itt ugyebár az a kérdés merül fel, hogy „illik"-e fesztiválműsort játszani headliner bulin (ki tudja, mire szerződtek), de az igazság az, hogy eleve sehol nem játszottak hosszabban (még így is több nóta volt, mint a Def Leppard előtt Prágában, ahol afféle „special guest" státuszban léptek fel) és tulajdonképpen miért is akarnánk 100-120 percet akkor, ha David 75-ben sem bírja már annyira. Ez a 75 viszont baromi jó volt, a zenekar mindenképpen (már akkor is nagyon egyben voltak, amikor négy éve láttam őket, amúgy nem sokkal hosszabb műsorral, és ezt épp nem ide írtam meg), a frontember meg úgy hellyel-közzel hozta, amire ennyi idősen, ilyen koncertmenetrenddel képes. Ennyi.

És ezt a közönség nem-lakossági része (úgy 20-30 százalék), aki „vájtfülűnek" meg „hozzáértőnek" vallja magát, tudhatta előre, tehát simán megtehette volna, hogy az amúgy szintén alibiszólókkal időt húzó Disturbedöt választja, vagy felteszi otthon az 1987-et meg a Slip Of The Tongue-ot, amelyekkel – nem mellesleg – jól kicsinálta a torkát az öreg, ami a természetes öregedésen túl nyilván kihatott hangjának mai állapotára is. Miről beszélünk akkor? Igaz, megtehetné, hogy nem játszik élőben egyáltalán. De nyilván szereti csinálni, inspiráló lehet a bandával színpadon lenni (hiszen csak összeraktak egy lemezt ebben a felállásban), és akkor persze az lenne a baj, hogy ha van lemez, miért nincs koncert. Az is biztos, hogy a fenti fanyalgók is simán elfogadnák, ha a Starkers In Tokyo-vonalat vinné tovább Coverdale, mert a mélyebb regiszterekben vitán felül zseniális továbbra is, de akkor meg a nagy tömegek nem kapnák meg a Whitesnake-adagjukat. Szóval mindenképpen nehéz kérdés ez, hogy folytatni vagy nem, és meddig, hogyan, de ezen az estén én a magam részéről egy erőteljesen megszólaló, kurva jó zenészekkel kiálló, kissé berozsdásodott legenda által vezetett klasszik hard rock bandát élvezhettem. Nagyjából erre is számítottam, nem ért tehát csalódás. Ha úgy tetszik, bárki veheti úgy ennek alapján, hogy tulajdonképpen szar volt, ezt kiváló kollégám keresetlenebb szavakkal ki is fejti lejjebb. Tény azonban, hogy jól éreztem magam.

(P.V.)

Nagyon furcsa, amit tapasztaltam a Whitesnake mostani fellépésén. Annak ellenére, hogy ez a zenekar engem sosem szippantott be, érdeklődéssel tudtam hallgatni néha, nyilvánvalóan vannak dalaik, amelyek masszívan belemásznak a tudatba, kötelezők, örökzöldek, slágerek, himnuszok satöbbi, vitán felül áll a Coverdale vezette csapat az úgynevezett könnyűzene élvonalában. Főleg, ha történelmi távlatban szemléljük. És hát itt kezdődik az én gondom, amely a kedd esti műsor kapcsán felmerült.

Valahogy az első pillanatoktól kezdve azt láttam és észleltem, hogy ez egy másodpercre pontosan kivitelezett tévéműsor. Minden eleme a helyén volt, Coverdale minden gesztusát, kézmozdulatát és grimaszát megtervezték, mindent tökéletesen eljátszottak és hibátlanul adagoltak, a közönség pedig alapos elégedettséggel fogyasztott el mindent. Elvileg tehát mondhatjuk azt is, hogy a műsor így kerek.

Ugyanakkor nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a cégvezető-tulajdonos-frontember hajdan gránitszilárdságú emblémája, a hangszíne már nem az, ami még akár húsz évvel ezelőtt is volt, és bár ez életkori sajátosság, mégiscsak szeretnénk azt kapni, ami annak idején megtetszett. Vagy nem kéne úgy tenni, mintha még most is probléma nélkül menne akár egy csupán közepes erősségű, nem túl nagy hangmagasságban vezetett dallam előadása. Sajnos be kell látni, hogy David Coverdale éneke csak nyomokban emlékeztet fénykorára, helyette ott van Tommy Aldridge doboson kívül minden zenekari tag, aki vokálozik, sőt, énekel teljes értékkel. Így ezt is megoldják, vagy inkább elfedik.

És ez még talán-talán nem is lenne olyan nagy cucc, mert nem okozott meglepetést, valamint a koncert hangulatát összességében nem erodálta. Számomra azonban, és ahogy nézem-olvasom-társalgom, több látogató/rajongó számára is kevés volt a zene. Oké, pihenni is kell, de ha már gitárszólót kell hallgatnunk, az is legyen valamiféle egész, egy kis zenebonbon. Mert Joel Hoekstratól sem tudom elfogadni, hogy haladó rocksulis skálákon és effektezett húrtépésen kívül mást ne vezessen elő, de Reb Beachtől aztán végképp értékelhetetlen ez a nyomi pózolás. Egy olyan előadótól, aki tizenévekkel korábban hibátlan szólólemez(eke)t készített, rossz vicc ez a fajta időhúzás. Aldridge dobszólója fölött pedig akár meg is jelenhetett volna egy /me ásít egy nagy fehér buborékban. A teljes koncert ideje 80 percre rúgott, ebből kábé 15 perc ment el üresjáratban. Kár, mert Reb az egyik nagy-nagy idolom, és ráadásul még olyan benyomásom is volt, hogy a műsort szinte ő viszi a vállán, és – még az iszonyú béna kalapja ellenére is – nagyon markáns a jelenléte. De ezzel együtt is nagyon kiszámított, nagyon kötelező jellegű előadásnak hatott idén a Whitesnake. Ejtsünk szót Michele Luppiról is: ő az a billentyűs, aki ott áll a színpad szélén, jól elrejtve feketébe. Megtette, amiért elhozták, semmi extra, jól vokálozott, jól billentyűzött, amikor kellett.

Profizmus, cirkusz, eljöttetek-megnéztük-köszi-hamar-hazaérünk-másnap-munka, nagyjából ez volt június 25-én a Whitesnake 2019-ben, Budapesten.

(B.Z.)

Fotók: Bertli Zoli