Shock!

„Senki sem járta ezt az éjt, túl cudar idő volt a szerelmeseknek. (...) Elegendő annyit mondani, kikeltek a sírjukból: temetkezési cicomából születtek újjá, arcukat nem lepte semmi sallang, csupán a szépséges csontformák maradtak. Egyre csak jöttek, kitárták a temető hátsó kapuját, és a pusztaságon át az Elysium felé meneteltek. A távolból odahallatszott a forgalom zaja. Odafönn, az égen egy landolni készülő repülő hajtóművei nyüszítettek. A Peacock fivérek egyike felnézett a hunyorgó óriásra, ahogy az elhúzott fölöttük, megbotlott, arcra bukott, és összetört az állkapcsa. Kedvesen felsegítették, és továbbtámogatták. Senki nem gúnyolta ki; de miféle feltámadás lenne az, ahol még nevetni se lehet?"

Nos, az este sokkal nehézkesebben nem is nagyon kezdődhetett volna, mert a NYOS nevű, instrumentális (dob-gitár alapú) zajban utazó duó muzsikája hangos volt, de legalább roppant kellemetlen. Dicséretükre legyen mondva, hogy nagyon lelkes társulat benyomását keltették, akik pontosan tisztában voltak aznapi szerepükkel, és hamarosan távoztak is. Ha megfeszítenek, akkor sem tudnék többet elmondani erről a produkcióról. De nem, a lelkesedésemet aznap este efféle gyötrelmekkel nem lehetett lelohasztani, és ennek oka a Zeal & Ardor tavalyi, minden papírformát borító fellépésének emléke volt, amelynél elementárisabb élményt azóta sem éltem át a koncerttermekben. Kedvelem a túlzásokat, de ez ezúttal nem az: Manuel Gagneux és bűntársai ott atomjaimra szedtek szét és raktak újra össze, mindkét fél örömteli beleegyezésével.

Egy efféle kaland az esetek többségében a későbbiekben megismételhetetlen marad, nem is beszélve az első találkozás varázsának mulandóságáról. A legnagyobb dicséret tehát, amit a főszereplőkről ezúttal el tudok mondani, az éppen az e szabályt erősítő kivételek sorába illik. A változatlanság diadalában az idei koncerthelyszínnek, az Akvárium Klubnak is fontos szerepe van, ahová most először volt módom ellátogatni, majd odabent kellemesen meglepődni. Az underground szinten kifejezetten komolynak mondható érdeklődés dacára komfortosan elfértünk a kisebbik teremben, és ezúttal a hangtechnika is a mi oldalunkra állt. Ehhez a zenekarnak már tényleg nem kellett mást hozzátennie, mint amit legutóbb hozott, és nagyjából másfél perc elteltével már érezhettük is, hogy igen, megint összejött nekik. Esküszöm, mintha az A38 öltözőjéből jött volna vissza a brigád egy extra ráadásra, csak ezúttal már a Stranger Fruittal a hónuk alatt.

Öten a színpad előterében (hiszen a vokális feladatokon hárman is osztoznak), hátul a gőzgépként dolgozó dobossal, miközben az elragadtatott fogadtatás miatt hitetlenkedő, alkalmi köszöntőktől eltekintve gyakorlatilag szünet nélkül robogtunk végig a Z&A-diszkográfián. Két és fél lemezzel a hátuk mögött tényleg aligha lehetett volna többet kérni a csapattól, mint ezt a húsz (!) dalt, amelyek között a „slágerek" éppúgy megférnek, mint a legpusztítóbb, IQ-pontokat térdre kényszerítő őrületek. Így egyben, közvetlen közelről a zenészek szemébe nézve válik teljessé a kép, és ez a pillanatok alatt megidézett örvény tényleg úgy szippant be, hogy csak hiábavalóan keresem rá a szavakat. Mindezt ráadásul a legprofibb módon rögzített felvételek sem adhatják vissza, élőben látszik igazán, hogy Varg Vikernes és Tom Waits összekapaszkodásának romlott gyümölcse milyen ellenállhatatlanul szexi.

„Csodálatos nap volt. Az utcák és sugárutak gyakorlatilag még üresen álltak. A távolban egy-egy taxi áthaladt valamelyik útkereszteződésen; motorzaja halk zsongás volt csupán. Az utca túloldalán egy korai futó izzadva húzott el mellette. Ugyanezeket a pillanatnyilag üres utcákat rövidesen elárasztják majd az emberek. A város tudatlanul folytatja a napi rutinját, és csak a saját dolgával törődik – mit sem tudva arról, mire épült, és kinek vagy minek köszönheti egyáltalán a létét. Tétovázás nélkül térdre hullt, és véres ajkaival megcsókolta a mocskos betonjárdát, miközben némán örök hűséget fogadott, és felesküdött szíve választottjának további fenntartására. A Gyönyörök Palotája pedig kommentár nélkül, némán fogadta hódolatteljes imádatát."

(Az idézetek Clive Barker Vérkönyveiből származnak.)

Fotó: Koncz Márton / Akvárium Klub Official