Shock!

A '70-es évek megunhatatlanok, nemkülönben a korszak New Yorkja. A csilivili cukormáz-tündöklés árnyékában meghúzódó, igazi mocskos, életveszélyes, lezüllött, Szodomát-Gomorát és Róma hanyatlását egyszerre idéző, de mégis izgalmasnak, vonzónak tűnő fertő pedig kortárs és jóval később született alkotók tömkelegét inspirálta világszerte – nem beszélve a nézők évtizedek óta csillapíthatatlan étvágyáról. Még hozzánk is meglepően sok alapmű jutott el a maga idejében – nem csoda, hiszen ha valami, akkor ez a miliő remekül ábrázolta a „hanyatló, dekadens" Nyugatot, és tényleg: ki a franc akarna akár manapság is a Bosszúvágy, a Maraton életre-halálra vagy a Taxisofőr New Yorkjában élni? Woody Allen barátságosabb, értelmiségi metropolisa vagy a Bakelit világa már más kérdés, hiszen ezek szerethetőbb, bohémabb nagyvárost mutatnak be, de ugyanúgy a fent vázolt korban és helyszínen, csak öt utcával arrébb. Lényeg a lényeg, a tv-sorozatok készítőit is folyamatosan izgatja a hetvenes évek Nagy Almája és bár őszinte sajnálatunkra a Bakelitet elkaszálták, a hasonló tőről fakadó Fülledt utcák hangos közönségsikertől és hozsannázó kritikáktól övezve élt meg két évadot, sőt, már biztosra vehető a harmadik elkészülte is – ugyanazon HBO jóvoltából. Hogy miért volt népszerűbb az utóbbi az előbbi rovására, holott simán játszódhatnának akár azonos univerzumban is? Mi a különbség? A válasz pofonegyszerű: szex!

„Nyolcévesen a kezembe kaptam – néhány színes képet nagy titokban
Forgattam, nézem és nem értettem, hogy mi miért hova s ez miért jó nekem″

Valljuk tehát be: noha mindkettő a szórakoztatóipar része, a lemezkiadók zenerajongók számára mégoly lebilincselő háttérvilága, működése – érthető okokból – sokkal kevésbé érdekli a nagyközönséget, mint a pornó meg a köré épülő biznisz háttere és története. A szexipar valamely tevékenységéhez-termékéhez mindenki kötődik valahogyan, de annak szereplőihez képest a zeneipari háttéremberek sokkal kevésbé érdekesek a lakossági fogyasztók számára, bármilyen sokan hallgatnak is zenét. A sorozatmániások által könnyes szemmel emlegetett, a manapság dúló nagy sorozatőrület alapjait lefektető Drót író-producerpárosa, David Simon és George Pelecanos által megálmodott és megvalósított Fülledt utcák viszont tökéletesen elcsípte a tematika lényegét, és kiváló arányérzékkel vezet minket végig a '70-es évek Times Square-én az annak idején valóban létezett The Deuce negyedben – innen az eredeti cím. De a magyar fordítás is találó, bár pozitív kontextusban is értelmezhető „fülledt erotikát" csak nyomokban tartalmaznak az epizódok. Ellenben a mai értelemben talán türelmi zónának is értelmezhető környék prostituáltjainak mindennapjaiba kendőzetlen betekintést nyer a kíváncsi – és erős gyomrú, prüdériától mentes – néző. Nem vicc: ha csak pillanatokra is, de gyakran tényleg mindent megmutatnak és amit látunk, az a legritkább esetben erotikus, még annyira sem, mint amennyire egy hőskor-beli pornófilm esetleg az tud lenni.

Legtöbbször inkább groteszknek nevezhető, amit látunk, úgy a szituk, mint a klientúra, legyen szó születésnapos, haverok által befizetett szűz tiniről, erőszakos nőverőről, simán csak közös filmézésre vágyó joviális bácsiról vagy akárkiről. De ahogy egy másik cikkben már találóan megfogalmazták: maga a szex a legkevésbé érdekes az amúgy szövevényes, de nem körömrágósan akciódús cselekményben – ha valakit viszont leköt a lassabb, ráérős dramaturgia, érdeklik a mélyebb rétegek, az életszerű, árnyalt, emberi karakterek, a nagyvárosi mocsok minitársadalmának alapos feltérképezése és a hiteles korrajz, valamint egyszerre rajong a Boogie Nightsért és az Aljas utcákért, netán szívesen könnyez meg egy jelenetet, amely után a következőn akár harsányan fel is röhöghet, akkor könnyen alapműre lelhet.

Az alkotók korábbi munkáival ellentétben itt két igazi nagyágyú, James Franco és Maggie Gyllenhaal is beszállt a buliba, nemcsak főszereplőként, de producerként is, ami az alakításaik mellett is jelzi komoly elkötelezettségüket – sőt, a jó James néhány epizódot egyenesen meg is rendezett. Nem kérdés, hogy mindketten brillíroznak szerepeikben. Gyllenhaal egy strici nélkül dolgozó kurvát (Eileen Merrell, alias Candy) játszik, akinek serdülő fia a nagyszülőknél lakik, és csak viszonylag ritkán láthatja (talán nem spoiler, de maximum sejtetés-szinten derül ki, miért is választotta ezt a „hivatást"). Franco pedig egyenesen egy ikerpár bőrébe bújt, akik egymás totális ellentétei. Vincent törtető alkat, aki pultosból idővel több bárt és szórakozóhelyet üzemeltető – ma úgy mondanánk – menedzser válik, Frankie pedig szerencsejáték-függő, de azért viszonylag talpraesett semmirekellő, aki a jég hátán is megél, hiába tartozik boldog-boldogtalannak.

1971-ben pedig még tényleg csak speciális mozik vetítettek többnyire igénytelen pornót, a törvényi háttér zavaros volt és inkább a tiltás felé hajlott (az eredendően képmutató amerikai társadalom eleve ellentmondásosan viszonyult nemhogy a pornográfiához, de magához a szexualitáshoz is, a szexuális forradalom meg ezt is csak jobban összezavarta), a homoszexualitás éppenhogy nem számított bűncselekménynek, a prostitúció pedig virágzott és látszatintézkedésekkel próbálták kordában tartani a hatóságok. Közben persze már megszületőben van a modern „bulinegyed" prototípusa a menő bárokkal és diszkókkal, amiben a maffia is üzletet szimatol és ahol a Martino-ikrek (Franco és Franco) is megcsinálhatják a szerencséjüket. Az amúgy full lepukkant, a legkevésbé sem vonzó lányok legtöbbje természetesen nagyrésze természetesen legtöbbször egy jobb élet reményében érkezett a nagyvárosba, Stockholm-szindrómás „se veled, se nélküled"-kapcsolatban és egyéb függőségek spiráljában él a stricijével, de ennek a sajátos „összefújta a szemetet a szél"-jellegű közösségnek az összes tagja, kurvák, gengszterek, stricik, korrupt és becsületes zsaruk (járőrök és nyomozók egyaránt), erkölcsrendészek, egyetemisták, melegek és heterók, meg még ki tudja, miféle népek (utóbb hálistennek nőjogi aktivistákkal is bővül a paletta) mind egy helyre jártak reggelizni és a gőzt kiereszteni egy ital mellett napközben és este.

„Van, akinek megy – van, akinek nem
Semmi nem szégyen″

A pornóipar is szinte a szemünk előtt, de mégis észrevétlenül válik komoly tényezővé, üzletté, és eközben minden kis epizód, huszadik mellékszál is érdekes tud maradni – a felsorolt archetípusokhoz legalább tíz-tizenöt emlékezetes karakter tartozik, baromi jó fazonok szinte mind, akik iránt egy pillanatig sem vagyunk közömbösek. Az ember drukkol nekik, utálja őket, egyszer velük, másszor rajtuk nevet – nem meglepő persze, hogy a lányokkal szimpatizálunk jobban, bár ez vérmérséklet kérdése is. A strigók természetesen tenyérbe mászó, legalja szemetek, akiktől Bunkócska módjára kezd magától mocorogni a gardróbba rejtett bézbózütő, de a közhely szerint náluk sokkal hatalmasabb gennyládákkal is megismerkedünk – mily meglepő – a felső körökből. A forgatókönyv az eseménydús jelleg miatt persze kissé csapongó, de feszesen egybetartja a cselekményt, nem veszünk el a sok szereplő között és az érzelmi hullámvasút nyomvonala is jól kiépített – persze ehhez tényleg az kell, hogy a néző kellően nyitott legyen az egy epizódon belüli szélsőségekre.

A sorozat tehát úgy szórakoztat, hogy közben nyomaszt is. Baromi jó szövegeket adtak a szájakba (magyarul is élvezetes a sóder, tulajdonképpen mindkét nyelven érdemes megnézni az egészet), sokszor nagyon nem tipikus irányba visznek bizonyos szálakat és remekül feltárul az egész pornóvilág mocskosságában is kiutat kínáló alternatíva – már ha prosti az ember lánya. Hiszen filmszereplővé, urambocsá sztárrá avanzsálni vagy akár innen a kamera túloldalára átigazolni elég fényes karrier a harmincdolláros numeráktól elindulva (az utcákon elhasználódott lányoknak a peep show és a „masszázsszalon" is komoly előrelépés), de még a nagymenőnek látszani akaró, valójában szánalmas és pitiáner striciléthez képest is. Az utolsó pillanatig lenyűgözi a nézőt az esendőség torz tablója; az empatikusan, de nem szájbarágósan megrajzolt szociográfia; a kor technológiái iránt érdeklődőknek is sokat mutató filmes érdekességek és kulisszatitkok; a tökéletes díszletek és jelmezek (mint a Bohém rapszódia esetében is, az utolsó csipkefodorig és dísztárgyig bezárólag autentikus a külcsín), a kiváló zene és a színészek – ebbe a produkcióba úgy tűnik, tényleg mindenki belerakta szívét-lelkét.

Mellbevágó, időnként sokkoló, egyszersmind fontos, sőt, szükséges élményt kínál a Fülledt utcák, amely után a mi kultikus K1-K2-nket is más szemmel nézzük talán. És közben tűkön ülve várhatjuk a reményeink szerint 2019 végefelé érkező harmadik évadot, amely vélhetően (tekintve, hogy 1978 táján „szállunk ki Kelenföldnél" a „kettes vágányon") nyakig elmerül a '80-as évek hanyatló hedonizmusában, kokainmámorában, és újabb forradalmat mutat majd be, hiszen

„A videókorszakban minden más lett...″