Shock!

Nyolc esztendő telt el a Metallica legutóbbi stúdióalbumának megjelenése óta (nem számolva minden idők egyik legbizarrabb kompozícióját, a Lulut), de megérte kivárni. A The Purslane Conspiracy két dologra világított rá: a Metallica még mindig a világ vezető metal zenekara. És egyáltalán nem felejtettek el zenélni. „A Metallica halott", harsogták az ellenzők, megspékelve a „vén pénzéhes gecik" mondattal, s lassan nem volt rockzenei újságíró a világon, aki ellent tudott volna mondani a békétlenek táborának. Valljuk be, nehéz is lett volna. A Death Magnetic óta a Metallica turbóba kapcsolta a pénzgyártás funkciót, mindezt azonban nem egy új albummal tette, hanem különböző hókusz-pókusz mutatványokkal, filmmel, antarktiszi bubisátorral, a Lulu című förmedvénnyel, és természetesen azzal, hogy évről-évre elmondták, mennyire izmosan dolgoznak az új albumon. Miután már mindenki a vádliját csapkodta a röhögéstől, most minden reklám és előzetes nyáladzás nélkül kijött a The Purslane Conspiracy. Az atomvillanás döbbenetünkhöz képest gyufaláng, s tegyük hozzá, ennél zseniálisabb marketinghúzást még nem láttunk: úgy kihozni egy albumot, hogy végig tagadjuk, ez igen, ilyen átverést utoljára a Közönséges bűnözőkben láttunk Kevin Spacey-től: „Az ördög legnagyobb ámítása, hogy meggyőzte a világot: nem létezik."

A meglepetéstől már az első számnál tikkelni kezdett a fülcimpám. A The Fly olyan erővel keni meg az ember fejét, amit utoljára a Hit The Lightsnál éreztem első hallgatásra. Ulrich az első húsz másodpercben int óriási fuck offot azoknak, akik a tudásán rinyáltak eddig. A tízlábdobos megoldások mellé Hetfield diktál gyilkos, tényleg az aranykort idéző témát, és már az elején kiemelném az ének ősidőket idéző, klasszikus hangzását. A dal közepi kiállás és basszusfutam szintén a csúcskorszakot juttatja eszünkbe, Robert Trujillo valószínűleg fölbiccentett egyet Cliff Burtonnek a mennyekbe, aki jóváhagyóan mosolyoghatott vissza. Tökéletes dal, már itt felmerült a kérdés, ha ezek az arcok ilyeneket tudnak, mégis mi a faszt csináltak az elmúlt húsz évben? A Panty Of A Crow aztán egy pillanatra visszazökkentett a Load-Reload egykori önkívületébe. Az ütemes, monoton csattogás, pattogás mögött nehezen kivehetően, de valóban Madonna new age-es „dujúvántúfákmí" mondata hallható, s az idézet nem öncélú. Minden percében, ízig-vérig a popkult parafrázisát halljuk, Hammett még azt a pimaszságot is elköveti, hogy a Nirvana Rape Me-jének klasszikus hangjait idézi be. Tökéletes elegye az elmúlt harminc évnek, fricska a csicskázóknak.

A The Call Of Lulu csak címében ijesztő, valójában a Cheat On Me szerencsés újraértelmezéséről szól. Úgy tűnik, Hetfield elnyomta végre magában az útkeresés vágyát, és megértette, hogy a helyes irányt már a '80-as években megtalálta. A TCOL brutális ikerdala a 2011-es mutáns album nótájának, valahogy úgy, ahogyan a Metallica is csinálta volna öt esztendővel ezelőtt, ha akkor éppen nem csak a nevében lett volna Metallica. A sort a kísérteties Unaccustomed As I Am folytatja. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Hetfield a Rime Of The Ancient Mariner alapján építette fel a dalt. A durva kezdés, a váltások és a szám közepén mintegy másfél percig hallható basszus-szívdobogás, alatta a suttogó szöveggel a halálra sebzett rénszarvasokról, a végén hallható dallamváltás mind a Maiden-klasszikust idézheti elénk, anélkül azonban, hogy bármiféle ódon port kellene képzeletben lefújnunk róla. Ha már ódonság: merész lépés volt behúzni a The Unforgiven IV-et, de egy újabb vonyító gitáros ballada helyett valami egészen elképesztő trükköt kapunk, nem is spoilerezek, ha valaki még nem hallotta, lesz nagy meglepi. Az album leghosszabb nótája a címadó dal. Ha zeneileg nem is a legerősebb (itt a kevesebb valóban több lett volna), az ötletek okos csokorba szerkesztése és a szöveg miatt még így is le a kalappal. Stephen King The Gardener című novellája ihlette meg a yeah-bajnokot, és a horrorba hajló, fekete, lassan hömpölygő téma kiválóan hozza azt a nyomasztó hangulatot, amit a borzongatás királya papírra álmodott.

És amikor már azt hisszük, a Metallica nem képes meglepni semmivel, hirtelen berobban az I Want To Make A Picture Of Them, amelynek egyébként is húzós refrénjében Martina Stoessel keni a vokált, de úgy, mintha Marianne Faithfull bújt volna a torkába. Legközelebb (ha lesz legközelebb) talán nem kellene megpróbálnia levonyítania Hetfieldet, de meg lehet kockáztatni, hogy még így is 2016 egyik meglepetésdalát szállította, nem véletlen, hogy ebből készül az első klip is. (Hogy mekkora szemtelenség volt az ötlet, és mennyire osztja majd meg a rajongókat, az már megint egy más kérdés, mindenesetre a Metallica ezt a pofátlanságot is megengedheti magának, és ezt most minden negatív érzés nélkül merem leírni.) Zárótételként a Pedantry összegzi az albumot, ami majdnem ötven perces hosszával még éppen belül van a kényelmes hallgathatóság határán. Hidden track nincs, bónuszdal nincs, nem is baj, éppen elég ennyi a meglepetésből.

A The Purslane Conspiracy még annyira friss, hogy nehéz objektív módon értelmezni. Nyilván mindenkinek kell majd egy pár hét, hogy egyáltalán megbarátkozzon a hirtelen, semmiből jött megjelenéssel, és azzal a hangzásvilággal, amellyel (legalábbis szerintem) a minden idők legnagyobb thrashzenekarának kikiáltott banda valóban visszakerülhet a nevéhez méltó pozícióba. Egy dologban talán így is biztosak lehetünk: az új album nem olyan megosztó, mint amihez hozzászokhattunk, az irány, amely soha nem volt kérdéses, immár zenekaron belül is eldőlt. Ha ezen az úton mennek tovább, és nem kell várnunk tizenévet egy újabb anyagra, kényelmesen hátradőlhetünk a fotelben: a világ a helyére zökkent.

A Metallicát egy atomtengeralattjáróhoz hasonlíthatnánk, amely évekig hülyíti az ellent a kamu torpedókkal és az itt-ott felbukkanásokkal. Aztán, amikor már senki nem kiált farkast, hirtelen kiemelkedik a mélyből, és az egész arzenálját az arcunkba bassza. Feltétel nélkül adtuk meg magunkat.