Valahogy a norvég Arcturus korábbi lemezeit sosem bírtam befogadni, megszeretni meg pláne nem. Lehet, hogy bennem van a hiba, mocsok, genya műmetálosban, mert az Aspera Hiems Symfonia bazi nagy kultlemez bírt lenni, az azt követő La Masquerade Infernale meg még nagyobb - repkedjenek legott az eposzi jelzők -, de számomra, egy-két nótát kivéve, egy túlságosan kaotikus, művészkedő és öncélú dolog jött le az egészből, mintha egy idegbeteg Kvasztics Fedor próbálna zongorázni a gyógykóban egy behangolatlan vaságyon.
A Disguised Masters címre keresztelt remixlemezt már kezdtem megszeretni, bár azt sem tudtam maradéktalanul, de fő a haladás, ahogy azt szokták mondani a nálam okosabbak. Most viszont itt a The Sham Mirrors, és bár alapvetően szkepticizmussal közelítettem hozzája, aránylag könnyen sikerült olyan állapotba juttatnia, amit csak a legzseniálisabb anyagok (lemezanyagok, és nem tudatmódosító szerek, világos?) tudnak kihozni az emberből, mint például a félhülye és hitetlenkedő arccal napokig a fejhallgatóra szegeződés, esetleg a hifit csont hangerőn bőgetvén a padlón való vinnyogva fetrengés.
Igen, ez a lemez zseniális, így szimplán, és velősen; legalább annyira avantgarde meg kísérletező mint az elődei (vagy mint bármi, amit egyáltalán zenekar szart a világra), viszont itt nagybetűs Dalok vannak, nagyon-nagyon jó nóták, szám szerint hét darab, ami a negyven-egynéhány percet is éppenhogycsak eléri, de ebből a negyven percből szinte kicsordul az invenció, olyan témák képében, mint a rögtön a lemezt nyitó Kinetic, vagy a Radical Cut, amiben az ex-Emperoros Ihsahn is vendégszerepel, vagy a záró For To End Yet Again, ami tíz perces, de egyáltalán nincs izzadtságszaga, és a közepibe egy olyan szívszakajtó zongoratémát bírt belehelyezni Sverd, hogy talán a Húsvét sziget hatalmas kőfejeinek is megindulna tőle a nyálelválasztása, de legalábbis belebólintanák az egész földdarabot a tengerbe.
A The Sham Mirrorsnak körülbelül akkora súlya lesz a metalvilágban, mint a Tool tavalyi lemezének, de hogy progresszivitásban, újításban és úgy egyáltalán mindenben üti a Dream Theater legutóbbi, dupla cédényi maszturbációját, az hóttziher.
