Shock!

A nagyszabású HC-fesztiválnak is aposztrofálható hat zenekaros koncert hét órára kiírt kezdése csúszik, de Buried By Time-ot így is sikerül lekésnünk, köszönhetően a benzinkúti szendvicszabáló-hadműveletnek. Kár pedig, mert a szemtanúk szerint ígéretesek voltak a szentendrei fiatalok. Kíváncsi vagyok, vajh' Mayhem rajongók-e (az elcsípett két percből ítélve aligha), a kérdést nem értők, kérném, nézzék meg a De Mysteriis Dom Sathanas borítóját.

A Majority Rule a boldog emlékű Today Is The Dayt idézte fel (tényleg, létezik még az a banda?) előttem: a szemeit forgatva üvöltő, szakállas gitáros még fejre is emlékeztetett Steve Austinra, és a zene is hasonló volt. Rikácsoló ének, középtempós és belassult riffek, sok repetitív instrumentális rész, mindez pedig egy brutálisan csühölő dobossal megtámogatva, aki nemcsak zeneileg, de látványban is eladta a bulit, az eltorzult fejével és a vállból indított ütéseivel.

A Dead Blue Sky egyik gitárosa körülbelül úgy nézett ki, mint egy nőbe oltott Udo Dirkschneider, helyes kis szőke gombafrizurával és SZTK keretes szemüveggel súlyosbítva. Aztán a végén kiderült, hogy mégsem nő az illető... A zenéjük nem kevésbé volt fura; a sztenderd kétgitáros felállás mellé a műfajban szokatlan módon egy szintetizátor is társult, amit egy vékonydongájú fiú kezelt, és ettől bizony erősen dimmuborgiros felhangokat kapott az egyébként is metalosra vett zenéjük.

Newbornék maguk mellett tudhatták a hazai pálya előnyét, és ki is használták rendesen; a kétgitáros banda mérnöki precizitással gyalult a színpadon. Az In These Desperate Days... témái jó ismerősként köszöntek vissza.

Az Undying állítólag ex-Catharsis tagokat rejt magábn, habár azt ugyan nem tudtam megfejteni, hogy pontosan kik zenélnek itt a nemrég feloszlott kultuszbandából. Egy biztos: a kábé negyvenkilós, vékony énekescsaj hörgése hallatán valószínűleg a megboldogult Chuck Schuldiner is megpördült a sírjában párszor. Ők voltak a legmélyebbre hangolva, és ők játszottak legkevesebbet; annak ellenére, hogy goromba, de néhány dallamot, ikergitáros harmóniát is tartalmazó zenéjüket elhallgattam volna még egy ideig.

A tavaly novemberi Darkest Hour koncert komoly pofonként hatott az akkor a Trafóban lébecoló, tájékozatlan Catharsis rajongókra, most viszont az imádnivalóan őrült John Henry és csapata már mint fő attrakció volt jelen. Nem játszottak sokat ők sem, és a színpadi showjuk is elmaradt kissé a tavalyitól. Henry kimondottan visszafogott volt ezúttal, a dobos arc annál inkább showmankedett; a beharangozott meztelenül dobolás elmaradt, viszont a végén egy dobfelszerelés-amortizációt produkált, aminek a végén az oldaltamot nyújtotta ki a közönségnek: püfölje, aki akarja. A lemezről már kívülről fújt Darkest Hour slágerek hallatán persze beindult a circle pit is, ami a bivalybasznád-környéki lagzikban még a mai napig dívó körtánc hácésített verziója.

A végén nyomnak még egy ráadást, ami a dobszétszedés miatt kicsit körülményesen kezdődik, de kárpótolja a híveket, hogy a Majority Rule gitáros-énekese is ott bólogat az első sorban, aztán léc. A Darkest Hour HC-be oltott At The Gates-szerű zenéje érdekes módon a militánsan true metalos ismerőseimnek is maximálisan bejött, mármint akinek mutattam, úgyhogy kíváncsi lennék, hogy egy szélesebb körű, kimondottan metalos közönség hogy venné le a csapatot élőben. Mondjuk a Szigeten, a retroparádé helyett.