Shock!

A Metallica kamualbuma apropóján poénkodtam a derült égből villámcsapással, erre tessék, az A7X tényleg meglépte minden reklámszakember rémálmát, és a direkt elterelésből decemberre beharangozott új albumot hirtelen már október végén, minden előzetes hókuszpókusz nélkül a boltokba küldte. A The Stage címet kapott kiadvány okozott is felhördülést, a hirtelen jött meglepit a rajongók és az ellentábor sem tudta egy szuszra megemészteni. Mára kellő idő telt el, hogy kicsit objektívebben lássunk, s rájöjjünk: a szar és a mestermű közötti tízezer árnyalat nagyon is érzékelhető, értékelhető.

Kicsit gáz, de az Avenged kapcsán még mindig a dobos személye ugrik be leghamarabb. Mike Portnoy mester a Nightmare-en is bizonyította, miért játszik a topligában, ám személye, személyisége, személyeskedése, szemtelensége és folyamatos szájjártatása miatt (is) mennie kellett. Tudása miatt rossz, egyénisége miatt jó döntés volt, a faszi egész egyszerűen nem illett bele az összképbe, ráadásul a Jimmy Sullivan halála miatt kialakult mítoszon is halványított egyet. Jött aztán Arin Ilejay, akire kígyót-békát kiabáltak utólag, de ne legyünk szemforgatók, a Hail To The King nem csak miatta lett olyan, amilyen: egy koncepciótlan, átgondolatlan és meglehetősen félresiklott album, ami hiába fogyott tonnaszám, zeneileg meg sem közelítette azt a mércét, amit elvárható lett volna a zenekartól. Bűnbaknak jó volt Ilejay, ki is rúgták gyorsított eljárásban. Az új püfölő Brooks Wackerman lett, akinek tudása ugyan megkérdőjelezhetetlen, ám a The Stage számos pontján művel nem pozitív értelemben vett meglepő dolgokat. Néhol annyira nem odaillő ütéseket produkál (főleg a cinekkel), hogy az embernek önkéntelenül eszébe jut: hát ez meg hogy jön ide? Mindemellett el kell ismerni: a csere jót tett, az előzetesen beharangozott promóduma az agresszióról pedig ezúttal igaznak bizonyult, s ebben bizony Wackerman oroszlánrészt vállalt.

Ha már szóba került a promóduma: Zacky Vengance óvatosan, de igen pontosan fogalmazott, amikor azt mondta, hogy nehéz jellemezni a végeredményt, de igyekeztek megtalálni az agresszió stíluson belül emészthető határait. A The Stage valóban változatosságával tudja megfogni a hallgatót. Néhol szinte paródiába hajlóan A7X-es, néhol viszont olyan, amit eddig fel sem tételeztünk volna a zenekarról.

A címadó és nyitónak betett The Stage a maga nyolc és fél percével rögtön az elején majdnem elvette a kedvem az egséztől, az orgonás nyitánnyal és a '80-as éveket idéző, rendkívül mókás gitárdallammal. Wackermannek nyilván odaszóltak, hogy „verd oda, brada, úgy verd, hogy mindenki hallja, miért vagy itt", s már ekkor eszembe jutott a ló másik oldala dobolás terén. A dal maga egyébként a tizenkettő egy tucat kategória, teljesen felesleges volt monstre hosszúságúra nyújtani. Ha azt mondom, hogy Hooligans nyakon öntve Eddával, plusz csipetnyi Guns N' Rosesszal, akkor elég jól körülírtam háborgásom okát. Mindenesetre már itt látszik, hogy az A7X a szó jó értelmében vett időutazással próbálkozik, s ha nem ezt rakják be indítónak, a későbbiekben simán elfogadtam volna még a hosszát is. Szerencsére kesergésem hamar elmúlt, mert jön a Paradigm, ami viszont azonnal jelzi, ezek a gyerekek nem szarral gurigáznak, és nagyon is el tudnak merülni a sötétben, ha összekapják magukat. Nem mondhatnám, hogy kuriózum-nóta, de az időnként groove-os zúzások nagyon jót tesznek a szerkesztettségnek, s pont mikorra megunnánk, mindig történik valami, ami miatt elismerően bólinthatunk.

A Sunny Dispositionben végre értelmet nyernek a dolgok, elsősorban Wackerman jelenléte. Okosan ágyaz meg a dalnak, a begyorsulások és tempórántások pedig gyorsan kiűzik a fejünkből a hat és fél perces hosszt. Mert ezt aztán tényleg telepakolták ötlettel, személyes kedvencem a szaxofonzúzda, amitől egy pillanat alatt Ihsahn-feelingem támadt. Komplex és agyas dal, tele ismert, mégis megcsavart panellel, s ebben az esetben a panel szó éppen a cifrázások miatt egyáltalán nem degradáló. A God Damn nálam abszolút favorit, a metallicás, durva kezdés tökéletesen feloldódik minden idők talán legslágeresebb A7X-refrénjében. (Kellett nagyjából két óra, hogy szégyenkezve rájöjjek: Caramel Jelenésének refrénjét juttatja eszembe.) A Creating God eleje híres Pantera-riffet idéz, de mielőtt beletunyulnánk, az egész szám elmászik egy teljesen más irányba, s itt már tényleg elkezdünk figyelni a rengeteg apró finomságra és a rácsodálkozni a végtelen ötlettengerre. Erőlködés nélkül illeszkednek egymásba a legkülönfélébb elemek, mindenből éppen annyi van, amennyi kell. Az Angels hallatán a Red Hot Chili prüntyögős nótái ugranak be először, aztán másodjára is, de a szólók itt is szépen elterelik a figyelmünket az összehasonlítgatásról. A Simulation mintha kistesója lenne az előző nótának, ám a közepe felé olyan finom zúzással öntötték nyakon és annyira begyorsul, hogy nem is emlékszünk az elejére, csak akkor, amikor szépen visszazökken a balladai homályba.

A Higher csak fokozza az összetettség érzetét. Itt, az album vége felé teljesen egyértelművé válik a koncepció: komplexitás a felsőfokon, olyan fajta zenei progresszió, amely egy utat kereső zenekarnál gyakorlatilag a révbe érést jelentheti. Egyetlen felesleges dalt éreztem az albumon, a Roman Sky-t, amelynek hegedűs témáját mintha a Metallica symphonicból rántották volna át, de istenkém, van ilyen, kell valami erősen nyálindító is. A Fermi Paradox aztán gyorsan visszaszippant bennünket az alaphangulatba, a fantáziadús, mégis nyers témákhoz, az ugráló tempókhoz és a kaotikus összhanghoz. (Wackerman itt külön piros pontot érdemel, bámulatosan érzett rá, mit kell dobolnia ahhoz, hogy a nóta különlegessé váljon.) A záró Existtől egy kicsit fáztam, amikor megláttam a negyedórás hosszt, de félelmem hamar elpárolgott: erőltetett stíluskavalkád helyett precízen megszerkesztett, különböző elemekre építkező tételt hallunk, amolyan összefoglalót, amely azonban egy másodpercig sem fullad unalomba.

Az album legnagyobb erénye, hogy hallatszik rajta a rengeteg meló, mégsem érzünk izzadságszagot. Komplex, lendületes anyag, amely kellő távolsággal és öniróniával kezeli az elvárásokat, amelyeknek nem is akart megfelelni. Nem éreztem egy pillanatig sem bizonyítási vágyat vagy kivagyiságot. Okos zenészek elkezdtek okos zenét készíteni. Ilyen egyszerű a recept, persze a kivitelezéshez rengeteg energia és ötlet kellett. Nálam nyertek, a The Stage lazán elkente a Nightmare-t és a Kinget is. Kövér kilences: stílusán belül kiemelkedő anyag.