Shock!

Menthetetlenül öregszem. És ezt egy csomó dolgon le tudom mérni, ezek egyike, hogy egyre jobban esik meghallgatnom olyan zenéket, amiket akár csak néhány évvel ezelőtt is punnyadtnak, vagy éppen tinglitanglinak minősítettem volna. Az olyanokat, mint amilyet például a Blackberry Smoke játszik, és ezzel persze nem azt mondom, hogy öt évvel ezelőtt messzire hajítottam volna a Holding All The Rosest, mert nem, viszont tuti, hogy nem pörgettem volna le egy nap egymás után akár háromszor is. Most pedig éppen ez történik, és az az igazság, hogy a dalok csak egyre jobban tetszenek, lassan majd' minden refrént dúdolgatok magamban, és verem a taktust a térdemen. Oké, a southern rockot mindig is szerettem, viszont a tiszta country nagyon sokáig olyan távol ált tőlem, mint vámpírtól a fokhagymakrémleves. Márpedig a Blackberry zenéje legalább annyira az utóbbi zene ápolását jelenti, mint a Lynyrd Skynyrdét. Egy hozzáértő haverom szerint ez itten alapvetően nem más, mint jócskán berockosított bluegrass muzsika, higgyük is el neki a dolgot!

Soha korábban nem hallgattam Blackberryt, de utánanézve a dolgoknak, könnyen rájöttem, hogy a nagyszakállú atlantai kvintett baromi céltudatosan halad előre a kitűzött úton, lemezeik lépésről lépésre fogytak mind nagyobb példányszámban, míg végül a legutóbbi, 2012-es Whippoorwillből már több mint 50 ezer példány csordogált el az Államokban. (Három éve, amikor már nemhogy haldoklott a lemezpiac, hanem olyan döglött volt, hogy idáig érződött a bűze!) Át is kerültek gyorsan ahhoz a Rounder Recordshoz, amelynek amerikai country/blues körökben igencsak jól hangzik a neve, míg az európai fél továbbra is az Earache maradt, és elég rendesen tolják is a banda szekerét. Leszerveztek nekik egy exkluzív fellépést a Google/YouTube londoni székházában, ahol a színpaddíszletet (déli farmerházikó, mi lett volna más) nem kisebb név, mint Guillermo del Toro rendezte be nekik, és hát negyedik lemezük produceréül felfogadták a mindenki előtt ismert (amúgy szintén atlantai) Brendan O'Brient. A megjelenés óta is nyomatják ezerrel a promóciót, ne csodálkozzunk hát, ha az elkövetkezendő napokban mind többet hallhatunk a Blackberry Smoke-ról. És a helyzet az, hogy meg is érdemlik, mert a Holding All The Roses baromi erős lett!

Ha nemrégiben a Rival Sonsra azt írtam, hogy olyanok ők, mint a Black Crowes, csak kicsiben, akkor nem is tudom, hogy a nyitó Let Me Help You (Find The Door) esetében mit kellene mondanom. Itt aztán nem csak a gitárok, a boogies lüktetés, de még Charlie Starr hangja is totál a Varjak első két lemezét idézi, nemkülönben az is, hogy valami iszonyatosan fülbemászó lett a végeredmény. Persze véletlenek nincsenek, az ezúttal is remek munkát végző O' Brien bizony már ott sertepertélt azoknál a lemezeknél is, ha jól rémlik, hangmérnökként. A kettes címadó már jóval southernesebb darab, mind a tapsikolós ritmusból és a lendületes refrénből, pláne a bendzsó/hegedű egymásnak felelgetéséből csak úgy süvölt a dél poros szele! (Mondjuk a gitárszóló meg olyat hasít, hogy bevérzik tőle a szemünk.) A Living In The Song egy letisztultabban slágeres darab, nem egykönnyen felejthető dallamokkal, a rákövetkező Rock And Roll Again viszont egy akkora ősrock alapvetés, hogy azon már tényleg csak önfeledten mosolyogni/bólogatni lehet.

És akkor később ezeket a hozzávalókat fogják szépen ízlésesen variálni, azzal, hogy a lemez második felére azért jobban előtérbe kerülnek a finom hangulati darabok, legyenek bár countryba oltottan, már-már popos dallamúak (a hatalmas refrénű Too High, az instrumentális Randolph County Farewell, pláne az überfinom Lay It All On Me), vagy simán csak atmoszférikusabb jellegűek, mint a Wish In One Hand, vagy épp a No Way Back To Eden. Ezek mindegyike remek hallgatnivaló, nekem viszont jobban tetszenek az olyan energikusabb számok, mint a fenyegető Payback's A Bitch, vagy épp a lemezt záró, játékos Fire In The Hole. Személyes kedvencem pedig a lemez közepén található, egyrészről súlyos gitárokat felhasználó, ugyanakkor álmodozóan elvarázsolt Woman In The Moon. Hatalmas darab, Brandon Still fájdalmasan szép billentyűs témákat hoz benne, emellett pedig nagyon érződik az összeszokottság, hogy ezek az arcok bizony jó tizenöt éve együtt játszanak már.

A Blackberry Smoke lemeze az első, ami igazán magával ragadott a 2015-ös év terméséből, és tényleg mindenkinek csak azt tudom ajánlani, hogy tegyen vele egy próbát, mert nagyon pihentető és szórakoztató tud lenni mondjuk egy nehéz nap után, még inkább autózás közben. Lehet, hogy hallgatása közben ti is rájöttök, hogy menthetetlenül öregszetek!