Shock!

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a Borknagar legutóbbi néhány albumát ronggyá hallgattam volna az elmúlt években. A The Olden Domain / The Archaic Course / Quintessence hármas annak idején abszolút etalonnak számított nálam (is), ahogy mindennapos vendégek voltak mind Garm, mind Ulver és Vintersorg akkori alkotásai is, élén az Arcturusszal. Simen távozása után viszont már nem éreztem azt a bizonyos pluszt az óraműpontossággal megérkező sorlemezeken, még az akusztikus és újítónak szánt Origin is köszönés nélkül ment el mellettem. Vintersorg hangjának hiányosságai (egyedisége mellett) mindig is „fülbeötlőek" voltak, és így összességében Øystein G. Brun vitathatatlanul stílusteremtő és azonnal felismerhető dalai sem hallgattatták magukat. Nem csoda, hogy nagy reményekkel vártam Simen, alias ICS Vortex visszatérését először csak vendégként, majd újra teljes értékű tagként.

Mindig mosolyogva fogadom az olyan beharangozókat, amikben nem csak a „most adjuk ki a definitív és minden eddiginél kreatívabb albumunkat", és hasonló obligát megjegyzéseket van szerencsénk elkönyvelni, de mindezt spirituális térbe is sikerül helyezni: „Az előző albumunk címe Universal volt, és hová is mehetnénk egy ilyen léptékű lemezcím után? Nos, úgy döntöttünk, hogy újra a föld felé vesszük az irányt. Mindenképpen vissza akartunk térni a banda gyökereihez, ahol minden elkezdődött – a természet csodálatához, a természetről való elmélkedéshez, és az emberiség ebben elfoglalt helyéhez." Nem véletlen, hogy az album címének és központi motívumának az óészaki mitológia „bibliájából", az Eddából jól ismert, és a világot jelképező Yggdrasil-fát, valamint az öntözéséről gondoskodó és a jövőbe látó három istennőt (Nornát), Urdot (múlt), Verdandét (jelen) és Skuldot (jövő) választották, amelyek Øystein főnök értelmezésében a DNS mitologikus megjelenítései.

Természetesen engem is lenyűgöznek ezek a több ezer éves történetek és a hozzájuk kapcsolódó szimbolika, de őszintén szólva az előző és a mostani album közötti különbség messze nem ilyen kozmikus. Maradjunk annyiban, hogy ez a lemez valóban egyfajta szintézise a Borknagar eddigi tevékenységének, ráadásul szerencsére igen magas színvonalú összegzés. Vitathatatlan, hogy Simen visszatérése nagy fegyvertény, és sokkal színesebb, változatosabb lett a végeredmény, elsősorban a fogósabb refrének terén, amiket főleg a visszatérő norvég énekes-basszusgitáros vállal magára. Hangja természetesen ma is összekeverhetetlen és utánozhatatlan. Nem tudom, a dalszerzésből és a produkciós munkából mennyire vette ki a részét, mindenesetre a dalok maguk is jóval „slágeresebbek", mint az előző lemezen,és a hangzás is tisztább, kevésbé nyers mint legutóbb. Nyilván nincs szó stílusváltásról, de mégis feltűnő, hogy mennyi a már néhány hallgatás után emlékezetes, dúdolható dallam. Bár a két énekes technikai tudása közti különbség nem jelentéktelen, a legtöbb esetben mégis kifejezetten kellemes az összhatás, amikor Simen szárnyaló dallamait Vintersorg háttérvokáljai, reszelős témái egészítik ki. De ne legyünk igazságtalanok: a svéd frontembernek is akadnak szép számmal emlékezetes refrénjei (például The Earthling).

Feltűnően sok, talán még az eddigieknél is több a '70-es évek hangulatát idéző téma, Hammond orgonás futam (Mount Regency), illetve egyéb billentyűs rész, melyek helyenként az Ayreont juttatták eszembe (Winter Eclipse, Frostite), és tökéletesen illeszkednek a szélvészgyors nordikus témákhoz. Talán ezúttal sikerült megtalálni a legjobb arányokat az elszállósabb, pszichedelikus lassulások, északi folk motívumok, hagyományosabb black témák, kiváló és emlékezetes szólómunkák, valamint avantgarde énekdallamok között, amiben kétségtelenül szerepe lehet az Opeth, a Soilwork és mások által is favorizált örebrói Fascination Street stúdiónak, illetve a keverést végző Jens Bogrennek is. Az instrumentális The Plains Of Memoriesben hegedűt, valamint (feltehetőleg) nagyzongorát is csatasorba állít a bergeni csapat, szintén ízléses végeredménnyel.

A kilenc dal színvonala egységesen nagyon magas, de ha mindenképpen ki kellene emelnem néhány csúcspontot, akkor az album leghosszabb és legkomplexebb tételét, a Winter Eclipse-t, illetve az egyik legrövidebb és talán „legslágeresebb" nótát, a Frostrite-ot említeném. Az album digipack kiadásán a hírek szerint szerepel egy kiadatlan nóta Age Of Creation címmel, amit sajnos nem volt szerencsém hallani, valamint a Metallica fekete albuma előtt tisztelgő tribute lemezen már kiadott My Friend Of Misery, ami igen meglepő, egyszersmind remek választás: a viking alakukat jó érzékkel értelmezi újra minden idők legismertebb rocklemezének talán legkevésbé nyilvánvaló tételét, bár nekem személy szerint a Simen-féle, a maga módján tényleg zseniális Don't Tread On Me még jobban tetszik. A csapatfőnök beszámolója szerint egyébként itt ismerték meg a nemrégiben hivatalosan is a csapat új dobosaként bemutatott Baard Kolstadot, aki szemérmetlenül fiatal kora ellenére a hírek szerint igazi dobzsonglőrnek számít, és már 17 évesen neves nemzetközi díjakat zsebelt be. Elődei magasra tették a mércét, de az elmondottak alapján bízhatunk benne, hogy Øystein G. Brun ezúttal sem nyúlt mellé. (A lemezen amúgy még a Soulflyba távozott David Kinkade játszik, immár vendégzenészként.)

Az album a kezdeti hírek szerint kiemelkedően jó fogadtatásban részesült Európában: a német Metal Hammer például a hónap lemezének választotta, ami mindenképp nagy elismerés. Az már kevésbé meglepő, hogy hazai pályán is jól szerepelt az Urd: a korábbi Borknagar-tag, überdobos, Asgeir Michelson nevéhez köthető norvég Scream magazin szintén isteníti az új lemezt. Nem tudok mást tenni, mint beállni a sorba és meghajolni a zenészek nagysága előtt. Csak azért nem adok maximális pontszámot, mert az a stílusteremtő Olden Domain, Archaic Course lemezeknek járt, illetve még csak néhány napja kerültem közeli barátságba az Urddal. Vagyis a Borknagar-életműben elfoglalt helye majd csak néhány hónap múlva fog tisztázódni.