Shock!

Az a típus vagyok, aki még mindig hisz a csodákban. És a Dream Theater maga volt a Csoda, mikor megismertem, még az első lemezük idején. Hát még a legendás Images & Words album megjelenése után...

Elvakult fanatikus lettem, mert az volt az a zene, ahol a legmesteribb módon forrt egybe az Érzelem és a Zenei Tudás. Minden mindennel összefüggött, a zene szerves része volt a szöveg és a száz százalékig kidolgozott énektéma ugyanúgy, mint a virtuóz szinti-gitár párbajok. Aztán kilépett Kevin Moore billentyűs (már az Awake lemezen is hallatszik, hogy kezd különválni a Petrucci-Portnoy által képviselt szikárabb hangzásvilág és Kevin borzongató hangulatai), és valami megváltozott.

Bár a zenekar - rövidke Derek Sherinian-féle közjáték után - zseniális billentyűst talált Jordan Rudess személyében, a Hangulat végleg a múlté lett. Valaki egy Dreammel foglalkozó fórumon úgy írta körül az érzést, hogy az Images idején volt egy DREAM THEATER, most meg Dream Theater van, és a kettő nem összekeverendő. Így igaz. Sokan fikkantották a zenekar késői munkásságát - és én is sok mindenben egyetértettem az érveikkel - de az tény, hogy a csapat tagjai egytől-egyig király zenészek. Erre nagyszerű példa a Train Of Thought is. Nézzük csak végig a dalokat, és a végén vonjunk le némi következtetést is...

A nyitó As I Am egy modernizált kísérlet arra, hogy Pull Me Under jellegű fogós "slágert" kreáljanak a fiúk. Mondjuk azt, hogy a fogósság összejött, de azon az áron, hogy a fele nóta Metallica riffeken és Hetfieldes énekhajlításokon alapul. A This Dying Soul egy megahosszú tétel (kettő kivételével csak ilyenek sorjáznak a lemezen), és ugyanezt a kemény(kedő) vonalat viszi tovább, bár sajnos a nóta egésze már jóval szétesősebb, köszönhetően a témák túlnyúzásának és az ének jellegtelenségének. Az Endless Sacrifice hasonló akuszticizmussal indul, mint anno a Change Of Seasons, de sajna a folytatás kevéssé felemelő mint a nagy előd. Itt is kitűnik, hogy mióta Mr. Moore nem "kontrollálja" LaBrie mestert, átlagossá fakult, néhol idegesítően buta énekdallamok kerülnek a zenei alapok fölé. A refrén zenei része, bár inkább emlékeztet egy modern metal csapatra mint a Dreamre, rohadtul bejön, feszes és hatásos, kár, hogy erre is jóval határozottabb énektéma kellett volna. A nóta közepén végre megjelenik Rudess is, aki egy hihetetlenül oda nem illő szólóval kápráztat el minket. Rajzfilmzenének zseniális, de a dal hangulatába úgy vág bele, mint mézbe a körfűrész. És akkor itt álljunk is csak meg egy szóra: Rudess. A billentyűmágusnak a zeneírás és a felvételek során biztos temérdek egyéb dolga akadt, kutyát sétáltatott, fodrásznál volt vagy ilyes, mindenesetre az egész lemezen alig hallható a játéka. Kíséret szinten szinte sehol nincs jelen, a szikár hangzású gitár-dob uralkodik mindenhol, néhol modern effektek cincorognak csak a háttérben, a szintiszólók meg amolyan tipikus Jordan megoldások, virga és neoklasszikus-jazzes villogtatás, az érzelmek totális kizárása mellett. Tudom, hogy unalmas vagyok a Kevinezéssel, de...

Vissza a zenéhez. A harmadik, Honor Thy Father ismét szikár menetelés, James már szinte nem is énekel, csak kántál. Elég nagy hiba szerintem, hogy újabban totál kész nótákat adnak át a hangszeresek szinte kész szövegekkel az ettől megszeppent énekesnek, hogy nesze, erre írj dallamot. Kissé bennfentesként elárulom, ez így a legritkább esetekben szokott sikerülni. Most se. Legalább valami tecc a nótában, végre visszahozták a "spoken word" hangmintákat, lásd Take The Time vagy Space-Dye Vest. Súlyos, hogy csak ennyit tudok felhozni a nóta mellett?

A Vacant című szösszenet egy zongorás-csellós, alig három perces darab, és bizony itt se várjon senki egy második Wait For Sleepet, olyan jellegtelen az egész, mint egy darab szürke műanyag. A rövid érzelem-kísérlet után viszont kegyetlenül belesulykolnak a fejünkbe 11 percnyi instrumentalizációt, ami ötletenként jó, de egyben semmilyen. Hol vannak már szisztematikusan felépített opuszok, mint az Erotomania, vagy épp a Metropolis dal szólórésze? Csim bam bum, villogok, ezer hang per másodperc, de mikor véget ér, egy kanyi hangra sem emlékszünk. Sebaj, közben elmélkedem picit a hangzáson. Majdnem tök jól szól, de mégsem. A keverés is a gitár-dob dominanciát helyezi előtérbe, a bőgő csak akkor hallatszik ki, ha nagyon arra figyelsz, a szinti meg ott sincs. No, közben véget ért a nóta, egy adag virga, Rudess megint rajzfilmszólót írt, és huss. Jön a záró dal, az In The Name Of God. Az elviekben monumentálisra tervezett dalt úgy tönkrevágják a nulla énekkel és az iszonyatosan idegesítő, már-már szúnyogzümmögésre emlékeztető szólókkal, hogy megint csak eltörpül ezek mögött maga a Dal.

Konklúzió: anno volt az Érzés és a Tudás együtt, ez volt a Dream Theater első három lemeze. Most van a Tudás, ez a mai Dream, akinek ez így bejön, simán imádni fogja. Akinek viszont nem, kutassa fel Kevin Moore ChromaKey projectjének két lemezét vagy az utolsó Fates Warning albumot: az Érzés ezekbe a korongokba menekült.

Pontozás? Technika 10, eredetiség 6, érzelmi plusz 2. Ha átlagolnám, ez bizony nagyon kevés lenne, így hát próbálok a szép emlékek miatt vajszívű lenni.