Shock!

március 08.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Evergrey: Theories Of Emptiness

evergrey_cEgyre csak gyűlnek a lemezek a progmetálban erős, svéd Evergrey műhelyében, akik messze nem arról híresek, hogy gyakorta változtatják a bevált dolgokat és ide-oda ugrálgatnak a különböző zenei stílusok között. Az ilyesminek sokszor szoktak hátulütői lenni, de persze ez nem panaszkodás részemről, s a mindenkori imádat is megvan még, csupán szép lassan próbálom elfogadni azt az állapotot, ami ennyi idő elteltével és ennyi saját muzsika után Tom S. Englundékra is nyugodtan rásüthető: már nem képesek úgy megdobogtatni a szívem, mint egykor. Javukra legyen írva, hogy rokonszenves stílusjegyeik ezer közül felismerhetők és nyilván az sem feltétlenül baj, ha nem kísérleteznek, hiszen ha sikerül erős dalokat írniuk, ez igazából már nem is számít.

megjelenés:
2024
kiadó:
Napalm
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 17 Szavazat )

E tekintetben az összkép az utóbbi időkben talán egy kissé vegyesebb, mint korábban, ugyanakkor a rajongó most is szinte száz százalékban megkapja azt az Evergrey-muzsikát és -életérzést, amire számít. Nem tudom, hogy ez jó dolog-e, vagy az ő korukban már annyira mégsem, mindenesetre én jól elvagyok vele, végighallgatom többször is az aktuális műveket és többnyire pozitív előjelekkel gazdagodom. A Jonas Ekdahl dobos hattyúdalaként is értelmezhető Theories Of Emptinessnél sincs ez másképp, csak épp a Recreation Day-, As I Lie Here Bleeding-, I'm Sorry-, Lost-, Still In The Water-, Till Dagmar-féle óriási nótákat hiányolom egy kicsit, csak hogy párat említsek mondjuk a Monday Morning Apocalypse-ig terjedő termésből. Az Evergrey-best ofra hosszútávon lehet, hogy nem is fognak felkerülni a legfrissebb tételek, azonban akad még egy-két favorit itt is, amelyeket egyszerűen csak jó hallgatni a magamfajta mindenkori rajongónak.

A röfögős Hammond-alapokra rárajzolt és az anyag talán legütősebb riffjével megáldott, kapaszkodós-headbangelős Say, a közönség énekeltetős sláger One Heart, az elsőre is fogós refrénnel túladagolt Falling From The Sun, vagy a csordavokálos Misfortune is képes elszórakoztatni, s csillapítani a már csak módjával fellépő Örökszürke-vágyat, s persze ezek a nóták tuti, hogy élőben is hengerelni fognak. A zenekar védjegyének is tekinthető, szomorkás melódiákban erős Our Way Through Silence is okés a maga semmi újat nem mutató módján, illetve a tartalomhoz passzoló, hegyomlás-szerű riffekkel agyonnyomó és kellemesen megzengetett énekkel monumentálissá varázsolt We Are The North is rádtelepszik idővel, még ha nem is tapadnak meg a dallamai úgy, hogy örökké beléd égjenek. Ugyanezt tudom elmondani a reményteljesen induló, málházós súlyossággal vegyített To Become Someone Else-ről is: ennek riffje megint csak dübörögve rombol le mindent, ami miatt nem győzöm Henrik Danhage gitárost dicsérni. A Ghost Of My Heróval is hozzák a búskomor, de mégis szerethető nordikus-elégikus atmoszférát, ám a katatoniás Jonas Renksével és Englund lányával, Salinával kiegészült, klipesített Cold Dreams már nem tudott különösebben meggyőzni, sokéves Evergrey-túltengésem jelenlegi állapotában (és mondjuk a közelmúlt The Paradox Of The Flame klipjének ismerete után). A nem klipes nóták most valahogy jobban eltaláltak.

A fentiekhez hasonlatos érzéseim voltak egyébként már a frontember Vikram Shankarral közös zongorás-projektjénél, a Silent Skies legutóbbi fejezeténél is, azonban a sokadik pörgetést követően végül le tudom vonni a végső konzekvenciát: jót tett a daloknak a három év érlelés, a hangzást is helyretették, a hallgató „dolga" pedig csak annyi, hogy minél többször elmerüljön bennük az ismerős érzések újraéléséhez. Az előző A Heartless Portrait (The Orphean Testament) szerintem kissé elkapkodott és sokszor unalomba fulladó tételeinél egy fokkal most jobban teljesítettek Danhagéék, és ha ezt a szintet még egy jó pár évig képesek lesznek tartani, egészséges időközönkénti megjelenésekkel, addig nem fogok panaszkodni. (Englundtól pedig a Redemptionben is várok még pár olyan erős anyagot, mint például a tavalyi.)

 

Hozzászólások 

 
#5 queensryche999 2025-02-26 21:42
Idézet - Equinox:
Azért a különbség szembetűnő szerintem zeneileg. Régen pl prog/powert játszottak (As I Liere Here Bleeding, Blinded, meg ilyen számok), a power metal mostanra teljesen eltűnt.


Ja nem is írtam, hogy nincs különbség zeneileg a "régi" és az "újkori" között, ugyanakkor ez szerintem főként ízlés dolga, mert én például akkoriban több prog-prog/power cuccot hallgattam, mint az utóbbi 15 évben. Arra gondolok, hogy ahhoz, hogy valami "beüssön" nem elég pusztán a műfaji közelség; ezért van egy csomó olyan zene, amit elvileg imádnom kéne, mégsem jut el arra a pontra.

Nyilván igaz, hogy lehet vele újra próbálkozni (nagyon rég hallgattam a korai lemezeiket), de az első benyomás, meg a fent említett rákattanás-faktor szerintem alapvetően ízlés, plusz a jó időben jó helyen/szerencsés csillagzat alatt kérdése. :)
Idézet
 
 
#4 Equinox 2025-02-26 15:09
Azért a különbség szembetűnő szerintem zeneileg. Régen pl prog/powert játszottak (As I Liere Here Bleeding, Blinded, meg ilyen számok), a power metal mostanra teljesen eltűnt.

Hymns for the Brokent újkorában nagyon unalmasnak találtam, lassú dzsi-dzsi végig, hiányoztak a szárnyaló dallamok (ma is ezt gondolom, de rég hallgattam), lehet, ma másképp hatna, fogok még próbálkozni, értek meglepetések is, évekkel később kinyíló nagy kedvencekkel is.
Idézet
 
 
#3 queensryche999 2025-02-26 08:07
Idézet - Equinox:
Én a Monday Morning lemez körül adtam fel őket, aztán hallgattam pár lemezt, de egyiket se sokat, és volt olyan, amit egyszer sem. A dupla koncert idején (2005-ig) szerintem elit banda voltak.


Nálam fordítva volt: az akkoriban még új The Masterplan videójával ismertem meg őket, ahogy sokan mások + valószínű a Hammerben is olvastam interjút/lemezismertetőt . Anno nem az volt, hogy irány az internet, hanem vagy megvettél egy lemezt, vagy lemásoltad (ha szerencséd volt) ismerősi körből CD-ről kazira, illetve talán már CD-t is írattattunk. Amiket be tudtam szerezni az akkori diszkográfiából (+ a következő 2-3 évben megjelentek) jók voltak, de valahogy nem szippantott be a zene.

Aztán évekkel később, 2014-ben a lemezdömping besodorta hozzám a Hymns for the Broken-t, ami viszont behúzott és onnantól a A Heartless Portrait-ig mindent imádtam tőlük. Az utóbbi is jó, de ahogy az itteni lemezismertetőn él is írtam, kicsit laposabbnak/fáradtabbnak tűnt már kreatív szempontból. A Theories of Emptiness-t talán a kettő közé tenném.

Nem akartam bő lére engedni, a lényeg, hogy érdekes, menyire szubjektív dolog ez is.
Idézet
 
 
#2 Equinox 2025-02-25 21:29
Én a Monday Morning lemez körül adtam fel őket, aztán hallgattam pár lemezt, de egyiket se sokat, és volt olyan, amit egyszer sem. A dupla koncert idején (2005-ig) szerintem elit banda voltak.

Na most, itt már odáig erodálódtak az elvárásaim, hogy betettem, lássam, tud-e valamit. és tud. Ez egy nagyon jó lemez, a Falling from the Sun igazi sláger.

Arra is gondoltam, hogy bizonyos részei lehetnének modern Infláma is zeneileg: https://www.youtube.com/watch?v=fzDL9yVouxo&ab_channel=NapalmRecords
Idézet
 
 
#1 Adam 2024-07-01 19:44
Én jó régóta nem hallgatom őket, de úgy vagyok vele, hogy ebben a korban amiben ők vannak, elénekelhetik - és joggal-, hogy "Every album is a victory".
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wackor - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.