Shock!

Kíváncsi lennék, hogy a svéd Metalite és a Captain Black Beard főállású basszere, és az itt gitáros posztot betöltő Robert Majd milyen arcot vágna, ha egyszer csak megtudná, mit jelent magyarul a neve. Időhatározó ide vagy oda, emberünkre nem igazán jellemző a halogatás, hiszen az anyabandájával 2021 óta párhuzamosan működő Nighthawkra keresztelt hobbiprojektje is már a harmadik nekifutásnál tart. Igaz, a csapat felállása szinte minden alkalommal cserélődött, de ez eddig szerencsére nem nagyon befolyásolta a végeredmények színvonalát. Nem tudom egyébként, hogy szerencsés-e projektnek nevezni a formációt, ugyanis ha úgy vesszük, a néha-néha azért élőben is bemutatkozó alakulat jelenlegi formájában akár teljes értékű zenekarnak is elkönyvelhető.

Nekem a Metalite kissé kommerszbe hajló, énekesnős fémzenéje valamiért sosem tudott maradandó élményt nyújtani, szemben a vintage hard rockban utazó Nighthawkkal, illetve a The Night Flight Orchestrával sokkal könnyebben összebarátkoztam, akiknek a billentyűs/dalszerzője, John Lonnmyr ugye itt is érdekelt volt a tavalyi lemez erejéig. Az orgonát most a Houston billentyűse, Richard Hamilton kezeli, a basszer Nalle Phalsson a Treatből, valamint dobokon ketten is közreműködnek: Robban Eriksson a The Hellacoptersből és Peter Hermansson a 220 Voltból (előbbivel szintén jó ötlet lenne tudatni nevének magyar jelentését). Frontemberi poszton is jelentős a változás, ugyanis imádott Soilwork-énekesünk – és Lonnmyr TNFO-beli kollégája –, Björn Strid is átadta a mikrofont a többek között a Therionban és a jelenlegi Thundermotherben is érdekelt Linnéa Vikströmnek, aki akár el is terelhette volna az eddig megszokott muzsikát egy egészen más irányba. (Linn egyébként a szintén Therionból és a Candlemassből ismerős Thomas Vikström lánya.)

Björn hangja alapból meghatározó eleme volt a korabeli daloknak, sok tekintetben akár még pótolhatatlannak is tűnik a fickó, s kissé én tartottam is tőle, hogy Linnéa valamilyen mértékben át fogja formálni a friss nóták karakterét. Bár egyébként már a bemutatkozó lemezen, a Midnight Hunteren is szerepelt Björn és a Degreed frontembere, Robin Eriksson társaságában. A hölgy hangja viszont kiválóan működik ebben a ′70-es éveket idéző, retrós, hammondos hard rockban is, nekem személy szerint a Vampire Blues ebben a formában még jobban is bejön, mint az előző korong, a Prowler, de lehet, hogy ez azért van, mert még a Strid által fémjelzett lemezeken hallhatóknál is fogósabb, életerősebb, vagányabb, partirockosabb szerzeményeket sikerült most összehegeszteniük. Mindezt nyersen-dögösen elővezetve, pontosan úgy ahogy a Thin Lizzy, az Aerosmith és a Whitesnake is tolta anno (mármint a klasszikus, ahol még nem voltak tupírhajak és nagy térben zengetett gitárok). És az ugye mindenkinek megvan, hogy David Coverdale-nek és csapatának volt egy Night Hawk (Vampire Blues) címmel ellátott, atom nótája is a '78-as Trouble lemezről? Nocsak, minő véletlen egybeesés...

Nem mellékesen Steven Tylerék említése sem annyira a véletlen műve, hisz akad itt egy lazán és görcsmentesen lezavart S.O.S. (Too Bad) az 1974-es Aerosmith-albumról, a Get Your Wingsről is, amire mindig rácsodálkozom, hogy mekkora nóta ez is már. El tudnék még hallgatni akár egy tucat ilyen Hammonddal felmelegített, klasszik 'smith-számot is tőlük, annyira feelingesen nyomják, de ugyanez vonatkozik a saját tételekre is. A hathúroson feszítő Majd egyébként még a ritmusgitár hangszínét is úgy lőtte be, mintha a fiatal Joe Perry bőrébe bújt volna, nem beszélve a játékáról, amit rögtön az első három nóta is tökéletesen példáz (Hard Rock Fever, Generation Now, Turn To The Night). De Linnéa is nagyot alakít végig, különösképpen a Burning Ground és a Come And Get dalocskákban, melynek címe már ugye majdnem Come And Get It – hogy az ős-Whitesnake easter eggek ne csak mindig a zenében jelenjenek meg.

Az erős nóták tehát nem hiányoznak, az pedig különösen tetszik, hogy tömören és lényegre törően fogalmaznak, és a lemez a bónusz-dal nélkül még a harminc percet sem éri el. A dalok ráadásul oly mértékben kicsontozottak, hogy a gitáros még a szólókat is megspórolta szinte mindegyikből, amelyek általában két verze és refrén után véget is érnek. Nincs kecmec, rövidre zárják a dolgot 2-3 perc után. Gondolom, ennyihez volt kedvük... De nem is kellenek ide a terjengős eposzok, ez nem az a műfaj: adjon egy adrenalin-lökettel vegyes libabőr-effektust a zene, és csókolom.