Shock!

Vannak dolgok, amelyektől nemcsak egyszerűen frászt kapok, hanem olykor még életre szóló sérüléseket is képes vagyok begyűjteni. Ilyen például Axel Rudi Pell szúnyogvibrátója, illetve azoknak a fiatal popénekesnőknek (és fiúknak) a hangszíne, akik abban a bizonyos trendi, nyafogós, affektálós, modoros, „kinemállhatom" stílusban cifrázzák a melódiáikat. Ezek nálam felérnek egy altatás nélküli agyműtét élvezeti értékével, s akkor még a német nyelvet nem is említettem, ami szintén olyan hatást gyakorol rám, ha bárhol, bármilyen formában meghallom, hogy megcsavarodik tőle a gerincem. Örök hálát adok az égnek, hogy a germán illetőségű Vanden Plas nem az anyanyelvét választotta dalaik interpretálására. Mennyivel jobb ez a történet így, angolul, nem?

Sokféle forgatókönyv lapjait sodorta már felém a szél, azonban azt még álmomban sem gondoltam volna, hogy a kaiserslauterni alakulat billentyűs posztján egyszer még a dallamos rockzenék legnagyobb kiadójának egykori törzsfőnöke, Alessandro Del Vecchio (tessék, leírtam: lőjetek le!) fogja nyomkodni a fekete-fehéreket. A több mint harminc éve változatlan felállásban (!) működő zenekar eredeti billentyűse, Günter Werno ugyanis úgy érezte, hogy neki ennyi elég volt... Ez az idő is elérkezett hát. A szupertehetségek összeolvasztásában a zeneipar pedig manapság tényleg nem ismer már lehetetlent.

Stephan Lill gitáros bandájának érdemeit persze célom megkérdőjelezni, hiszen én még rossz lemezt nem nagyon hallottam tőlük, hiába bélyegezték meg őket azzal a korai anyagok és legfőképpen a The God Thing idejében, hogy ők a német Dream Theater. Reméltem azért, hogy Sándorunk nem kap majd túl nagy teret, nem fog úgymond belepiszkítani az eddig megszokott minőségbe, s inkább csak jelzésértékkel lesz jelen a zenekarban. Ez többé-kevésbé így is van, s persze nem azértm mert a németek többségben vannak az egy szem olasz ellen, hanem mert szerzőként Del Vecchio egyelőre még nem folyt bele a dalszerzésbe.

A DT-hasonlatok nyilván sokszor megállták a helyüket egykor, azonban ezeket a hatásokat közben fokozatosan levetkőzték Stephanék és sokkal inkább a nagyívű énekdallamokra, s az ellenállhatatlanul húzós tempókra hegyezték ki a muzsikájukat, mintsem a Dream-féle komplexitásra. Azt például egészen különleges hozzáértéssel csinálják, hogy miképpen kell a hosszan kitartott, magasztos dallamokkal megérinteni a hallgató lelkét, amelyeket nagyon professzionálisan építenek fel egy-egy dalon belül. Az amerikaiak az efféle érzelem-felfokozásra tényleg csak a legeslegritkább esetekben képesek. Ebben mindenképpen erősebbek a németek, s tegyük azt is hozzá, hogy ebben a kiforrt, ízlésesen tálalt muzsikában talán Andy Kuntz énekes a főszereplő. Nazális hangszín ide vagy oda, orgánuma így is ezer közül felismerhető, és nagyrészt neki köszönhetően a zenében is kialakul egy sajátos, egyedi atmoszféra.

Ahogy évtizedeken keresztül figyelgettem Kuntz melódiáit, jómagam is folyton arra gondoltam: nocsak, egy énekes, aki végre hosszan kitartja a hangokat, s persze pontosan úgy, ahogyan azokat kell. Nincs áriázás, nincs mesterkéltség, a libabőr mégis ott van (felugró süti: lassított felvétel, lobogó hajak a szélben). Utóbbi képzavarok a kimért középtempókra felhúzott és ügyesen témázgató Sanctimonariumban tökéletesen érzékelhetők, amelynek végkifejletében a Symphony X-es/ayreonos kórusbetét is nagyon ott van, de ugyanezekről szól a monumentális, de „csak" hat percben megfogalmazott My Icarian Flight is, ami ugyanúgy rád telepszik idővel, ahogyan a teljes album is. Ezt is nagyon bírom egyébként ebben a csapatban, hogy három-négy hallgatás még általában nem elég ahhoz, hogy igazán beléd ivódjanak a finom kis zenei megoldások és Andy érzelmektől fűtött, olykor még AOR-énekeseket is zárójelbe tévő dallamai. A The Sacrilegious Mind Machine szintén olyan, zeneileg csodás ívet bejáró, pátosszal vegyített és szépen szétterjeszkedő mű, hogy végül is önmagáért beszél, nem kell különösebben ajnározni. A kissé elcsépelt motívumokkal startoló, néha még Queensryche-mélységű momentumokat is megvillantó March Of The Saints már nem üt akkorát a lemez legvégén, de azért a címadó visszatérő dallamával szépen keretbe foglalják ezt a kellemes utazást.

Prog-fanok és a csapat rajongói szerintem imádni fogják Kuntzék tizenkettedik nagylemezét, hisz minden itt van, amiért szeretjük őket, ráadásul visszatértek egy kicsit a direktebb, könnyebben emészthető irányba is, bár nálam terjengősségük ellenére az előző két konceptalbum (Chronicles Of The Immortals – Netherworld I és II, illetve The Ghost Xperiment – Awakening / Illumination) is a top-anyagaik tetején trónol. Nem tudok erre sem rossz jegyet adni, legyen hát ez a lemez egy nagyon jó indulatú kilences, már csak azért is, hogy a kvázi sikertelenségük és alulértékeltségük ellenére is léteznek még, s nem nagyon követnek el hibákat. Egyelőre még Del Vecchio jelenlétét sem tekintem annak, de azért remélem, hogy nem fogja megsürgetni a Lill-tesókat pár hónap elteltével, hogy gyerünk, csináljuk meg a következő lemezt is!