Harmincöt éve nyomatja a metalt csaknem töretlen lelkesedéssel az arizonai Flotsam And Jetsam főnöke és egyetlen állandó tagja, Eric A.K. Knutson énekes, aki mindössze néhány hónapra lépett ki a csapatból 2001-ben. Mellette az a Michael Gilbert tekinthető még viszonylag állandó tényezőnek a bandában, aki a hőskorban tizenöt évig gitározott a csapatban, majd némi kihagyás után 2010-ben tért vissza. Körülöttük állandó és elég heves a jövés-menés, ami jelen esetben azt jelenti, hogy a legutóbbi lemez, a 2012-es Ugly Noise óta két újoncot is avattak. Steve Conley gitáros és Jason Bittner dobos totál újoncok a bandában, mint ahogy a bőgős Michael Spencer is friss arc, de neki már van egy kis Flotsam-múltja, mivel 1986 és 1987 között pengetett már itt. Lemezen azonban most hallhatjuk először, lévén a debüt és azóta kultikussá érett (hamarosan a Klasszikushockba is bekerülő) Doomsday For The Deceiver után érkezett, viszont nem maradt a kettes sorszámmal '88-ban felvett No Place For Disgrace-ig.
Edward Carlsson, Kelly Smith és Jason Ward, azaz a régi arcok tehát mára eltűntek, így egy meglehetősen felforgatott line-up vette fel az új anyagot, ami ugyan mindig ad okot némi félelemre, én azonban bíztam benne, hogy a kissé elfuserált Ugly Noise után ez a felfrissített felállás újra lendületbe tudja hozni a phoenixi veteránokat. Annak ellenére, hogy mindig nyitott vagyok arra, ha egy zenekar újfajta hangulatokat, ízeket beillesztve próbálja hangzását megújítani, a zseniális borítóba csomagolt Ugly Noise egyáltalán nem győzött meg, a rajta hallható elborultabb zene ugyanis nem állt jól nekik.
A tizenkettedikként idén érkezett anyag azonban visszatér a jól megszokott F&J-univerzumba, amit már a cím, illetve az egyszerű, de hatásos borító is sejteni enged. Aztán amikor elsőre betettem a korongot, néhány másodperc után meg is nyugodtam, ugyanis egyből lejött, hogy Ericék visszataláltak a helyes ösvényre: összerántottak egy definitív, „vissza a klasszikus megoldásokhoz" megközelítéssel készült anyagot, amiért végtelenül hálás vagyok. Persze esetükben már csaknem negyed százada nem a kezdeti speed-vonal dominálja az anyagokat, hanem az a fajta, US power metalosan thrashes megközelítés, amivel a Cuatrón próbálkoztak először, majd később a Drifttel, a High-jal vagy a 2010-es The Colddal tökélyre vitték. Ebbe a sorba pedig mostantól nyugodtan beilleszthető a saját maguk után elkeresztelt friss cucc is, a Flotsam And Jetsam ugyanis tökéletes visszatalálás önmagukhoz. És minden ízében méregerős.
Már a nyitó Seventh Seal is mindent bedob, amiért ezt a bandát annyira szeretem, de később is sorjáznak a jobbnál-jobb dalok. Az Iron Maiden tőlük kissé szokatlan refrénje ellenére is az egyik legjobb szerzemény, és persze, hogy muzikálisan hasonlít is Harrisékre, szövege azonban nem az angol alapcsapatról szól. Ugyanennyire jó a súlyosan dohogó Verge Of Tragedy, a kísértetiesen induló Creeper és a klasszikus Testament-ízeket hordozó The Incantation is, de gyakorlatilag bármelyik tételt kiemelhetném. Azért pedig jár a piros pont, hogy a régi idők hagyományainak megfelelően megint van olyan nóta, amelynek címe rövidítés. Ez a speedes, régisulis L.O.T.D., ami a lemez egyik legjobbja.
Vannak olyan csapatok, akiknek nem szabad túl messzire kalandozni az évek alatt kialakított saját hangzásviláguktól, és úgy látszik, a Flotsam is ilyen. Ősszel a Destruction, az Enforcer és a Nervosa társaságában turnéznak Európában, és bár magyar dátum nincs, ez az összeállítás eléggé kihagyhatatlannak tűnik.
Hozzászólások