Shock!

Ha volt bármi is, ami a black metal felségvizein hajózókat 2018-ban tartós izgalomban tartotta, akkor a Tormentor tökéletesen szürreális újjáalakulásán kívül ez csakis az a kérdés lehetett, hogy miképpen boldogul az Immortal csonka tagsága emblematikus frontemberük, Olve „Abbath" Eikemo nélkül. A Doom Occulta-„testvérek" pár évvel ezelőtti szakítása meglehetősen csúfra sikeredett, hogy aztán a pereskedés lezárultával annál a Harald „Demonaz" Nævdalnál maradjon a kultikus név használati joga, aki bő húsz éve afféle fantomként tevékenykedett csupán az Immortal hátországában. Extra csavart ad a sztorinak, hogy Demonaz azzal a Reidar „Horgh" Horghagen dobossal bútorozott most újra össze a próbateremben, akivel mindössze egyetlen albumon, az 1997-es Blizzard Beastsen zenélt együtt. Krónikus íngyulladása okán ezután Abbath vette nyakába a hathúrost, hősünk pedig a továbbiakban szövegíró/menedzser szerepkörben segítette a zenekart a hódításokban.

A nagyközönség számára tehát immár két évtizede Abbath adta az Immortal arcát, aki pedig szépen lassan afféle black metal celebbé is avanzsált ebben a szerepkörben. Esetünkben ennél lényegesebb, hogy miután új kézbe került a gitár, a banda zenéje is alapjaiban változott meg. Azok a hóviharszerű sűrűséggel, brutális erővel záporozó riffhegyek, amelyek az előző évezredben jellemezték Doom Occultáék zenéjét, átadták a helyüket egy atmoszférikusabb, hasonlóan fagyos, de lényegesen szellősebb megközelítésnek, ami jobban megfelelt Abbath szándékainak és képességeinek is. Nem szépítgetem: ezen a ponton az Immortal megszűnt számomra komolyan vehető zenei tényezőnek lenni, miközben minden további nélkül elismerem, hogy az első Abbath fémjelezte munka, az At The Heart Of Winter album csont nélkül ott van a műfaj klasszikusai között. Meglepő lehet, de lényegében mégsem az: a visszatérő lemez is hangsúlyosan ehhez a korszakhoz nyúl vissza most inspirációért.

A furcsa körülmények és a legutóbbi sorlemez óta eltelt kilenc (!) hosszú év dacára elvárások nélkül közelítettem ehhez az albumhoz, Demonaz és Horgh ellenben mindenekfelett szem előtt tartotta a tét nagyságát, és Abbathon kívül szinte mindenkit harcba hívott, akinek a klasszikus Immortalhoz köze volt. A legfontosabb „mellékszereplő" természetesen a házi hangmérnöknek is tekinthető Peter Tägtgren, aki a basszustémákat is bevállalta ezúttal. A teljes kép szempontjából a két, előzetesen kihozott nóta leginkább csak a szélsőségeket képviseli a Northern Chaos Gods albumon, a lemez egészére sokkal nagyobb változatosság jellemző ezen a tartományon belül. A címadó kíméletlen, elsöprő támadás minden érzékszervünk ellen, ami egyértelműen a hőskor Blashyrkh-metaljára utal vissza. A záró, 9 perc feletti hosszon terpeszkedő Mighty Ravendark (micsoda brainstorming előzhette meg ezeket a címadásokat...) ellenben már az újkori Immortal szellemét idézi meg, meglepően sok tempóváltással, és hatalmas ívű, epikus tájképfestészettel.

Szóval a Northern Chaos Godsban előzetesen ugyanúgy benne volt egy roppant kínos erőlködés, mint a black metal történelem legtökéletesebb Immortal-tribute albumának ígérete. A visszakanyarodást, konceptlemezt és minden földi jót ígérő, hangzatos nyilatkozatok árnyékában én azért komolyan tartottam attól, hogy a valós tartalom kézen-közön elsikkad, és ami még ennél is rosszabb, a dolog nem is fog különösebben fájni senkinek. Szó sincs azonban erről, ez egy roppant komoly, minden kétséget eloszlató állásfoglalás. Egy tökéletes Immortal-lemez Abbath nélkül? Nos, igen, túlzás nélkül az. A zene minőségébe és a felesleges polírtól mentes, mégis maximálisan erőteljes hangzásba nehéz lenne belekötni, ezen felül pedig az a metszett torkú, sarki fagyot idézően száraz károgás is perfekt módon a helyén van, ami kezdettől fogva megadta e banda karakterét. Azok az ősfanok, akik 2018-ban Immortalt hallgatnak, szerintem pontosan ezt akarták hallani.

Itt és most hadd ne menjek bele abba, hogy mennyi ebben a stúdiós „trükk", és mennyire színpadképes a mai Immortal. Egyrészt utóbbi úgyis hamarosan ki fog derülni, másrészt kivétel nélkül minden zenész a tőle telhető legjobb teljesítményre törekszik a stúdióban, és ennek érdekében minden rendelkezésre álló eszközt bevet. Demonazék hitelességéhez kétség sem férhet, és a gitártémákat hallva immár abban is bizonyosak lehetünk, hogy a zenét tekintve az At The Heart Of Winter is leginkább a régi/új zenei agy tehetségét dicséri. A Northern Chaos Gods invenciózus, büszke munka, amely nem járatlan utakat keres, hanem hazai terepen akarja a lehető legerősebbnek mutatni magát, és e tekintetben dicsőségesen foglalja vissza trónját. Minden produkciós esetlenségével együtt sem érhet fel persze ma már semmi a Pure Holocaust vagy a Battles In The North magasságáig, de ha az átrendeződés után is ehhez mérhető lemezekkel jelentkezett volna a bergeni brigád, széles vigyorral borultam volna a földig Blashyrkh urai előtt.

Rég nem tudtam ennyire lelkesedni egy Immortal-lemez hallatán, a magam részéről maximálisan ki vagyok elégítve. Megyek is léggitározni egy kicsit a Trolltungára (havat talicskával viszek), aztán felírom a lemezt az év végi listámra, kétszer aláhúzva.