Shock!

Teljesen természetes, hogy az In Flames albumai évek óta megosztják a hallgatókat. Az old school fanok bevadulnak, az engedékenyebbek válaszokat keresnek és találnak, azok pedig, akik nem a kilencvenesekben szívták magukba a metalcsecsből az alapokat, lelkesen mosolyognak, nem értve, mi a probléma.

Probléma nincs, a „régen minden jobb volt" szellemét egy kicsit tessék elzavarni. A Siren Charms nem a világ vége, de jó az irány. Nem lehet rá egyértelműen azt kiáltani, hogy fosch, de azt sem, hogy jé, itt az új időknek új szele. Apropó: szél. Miután az album születési helyén, a berlini Hamsa Studiosban olyan nevek fordultak meg az utóbbi időben, mint a Depeche Mode vagy a U2, nem tudtam nem arra gondolni, hogy Bono egy világbéke nevében elköltött sólet után pillangókat eregetett, de nem szellőztetett ki a stúdióban. Aztán Anders Fridén büszkén letüdőzte a croftost, azért ilyen lyukpárás a hangja. Béke, Bono, Babmetal. Első hallgatás után felháborodottan azt találtam írtam a szerkesztőségi levelezőn, hogy ha a U2 kicsit keményíteni akar, akkor miért az In Flames teszi meg helyette? Megfordítva: van már egy U2 nevű zenekar a világon, miért kell a skandinávoknak még egyet csinálni? U2, Brutus? Aztán kinyitottam az elmémet, a fülemet és egy sört, hogy adjak még néhány esélyt a svéd iparosoknak. (Azóta ezt többször megismételtem, In Flames nélkül jobban működik.)

Ha a Sounds Of A Playground Fading kapcsán a slágeresség volt a legtöbbször használt jelző, akkor a Siren Charms kapcsán valami szinonimát kellene alkalmazni, azzal a különbséggel, hogy az előző album egységesebb volt a mostaninál. Az album tracklistjét utólag nézve bizonyossá vált, hogy a tizenegy dal bőven több a kelleténél, de a szakadéknyi különbségeken nóta és nóta között így is nehéz volt nem meglepődni. Időnként olyan érzésünk lehet, mintha nem is ugyanazt az anyagot hallgatnánk: nincs koherens erő, nincs koncepció. Egy elképzelést hallunk a jövőről, irányt, amely részleteiben már erősen mutatja magát, de összhatásában még maga a katasztrófa. Pedig nem indul rosszul az album, hogy gonosz legyek, az In Plain View refrénjéig lazán odaképzelhetjük Bono fejét, ahogy bűrjakóban és kék lárvaszemcsiben nyomja a nyaffmetalt. Még sincs ellenérzés, inkább valami rácsodálkozás, jé, ez érdekes, egyébként mi is a zenekar neve?

Furcsán váltogatják egymást a stílusok és az ötletek az albumon, melodic death fekszik össze az altmetallal, de van itt groove (az Everything's Gone-ban olyan panterást löttyintést hallhatunk, amikor éppen nem a Depeche Mode szól, hogy csak úgy szakad) és metalcore, gitárszólokban old school heavy metal, aztán progresszív, túl sok Tool, Paradise Lost, Alice In Chains és U2 minden mennyiségben, legalábbis ami az énektémákat illeti. (A hangot ne forszírozzuk, rosszmájú kollégám szerint a fő gond az, hogy Fridénnek valaki egyszer azt mondta, tud énekelni, ő meg elhitte.) A poposodás és a lágy megoldások keresése önmagában nem lenne probléma, ha mesterszintű kivitelezésben kapnánk. De amit például a Paralyzedben hallunk, az minden, csak nem csúcsminőség. A Through Oblivion egy az egyben Paradise Lostra hajazó témája és az egészen ügyes refrén már jó próbálkozás, kár, hogy Anders annyira affektálva énekel benne, hogy az embernek kedve támad belevágni a tökébe egy extra adag tesztoszteron-injekciót, „énekelj már férfi módjára, baszdmeg!" felkiáltással. A With Eyes Wide Opent (mint általában az album vattaszerű, önmaga fontoskodó, nyafkázó sejtelmességébe burkolózó nótáit) is csak a refrén menti meg a teljes értelmetlenségtől, ez pedig hatványozottan igaz a címadó dalra, aminek visszatérő strófája viszont óriási húzás. Olyan fülbemászó, annyira kínálja magát a néhol kínosan hangzó verzék dallama után, a gitárok a sok altoskodást követően olyan szépen metaloznak, hogy az ember egyből felébred- Jé, nahát, ilyet is tudnak még ezek a srácok, mi is a neve a zenekarnak?

A When The World Explodes ellenben klasszikus példája az ötlettelenségnek. A dal végre bekeményít, bár igazi fantázia nincs benne, az ének agresszív, ám kicsit műdühös az egész, de ez még semmi ahhoz képest, hogy a refrénben hirtelen színre és fülre lép Emilia Feldt operasångerska, aki szirénéneket követ el ellenünk (ráadásul vagy beszédhibás, vagy szarul keverték), mert az trendi (nem az), meg illik is az album címéhez, meg különben is, milyen jópofa, hogy a morcosság átcsap hirtelen a nyálas lírába. Baromi nagy tévedés, az egész koncepcióról üvölt az ostobaság és a kétségbeesett ötlettelenség. Csak ezért az egy nótáért máris mínusz 1 pont, az ilyesmiért jó érzésű producer fegyvert és korbácsot vesz elő. És nem ez a mélypont, mert a Rusted Nails (a tiszta ének idegesítő gyengesége ellenére) egészen hallgatható, schlágeresch dallamai után jön az igazi merénylet: a Dead Eyes olyan szinten primitív és semmitmondó, hogy érthetetlen, ki és miért engedte az albumra. Nyalóka szintifutamos zene cukormáz verzékkel, sálálálá refrénnel, amit Klaus Meinétől habozás nélkül elfogadok (bár ő ezerszer tökösebben oldotta volna meg), de az In Flamesnek – még ez a neve a zenekarnak? – azért illett volna húzni egy határt, ha már egykor ők voltak egy szintér urai. A Monsters In The Ballroomot ismét Bono pillangói illatosítják be, hiába karcol be a torok a refrénnél, hiába az irgum-burgum a végén, az albumot záró Filtered Truth pedig kaphatott volna előrébb helyet a listán, mert egészen hallgatható, de így már belefulladt az unalomba. (Külön hála a felmentő csend előtti elektronikus fingásokért, amelyeket biztosan jó okkal illesztettek ennek a felemelő anyagnak a végére.)

Semmi problémám nincs sem a slágeresedéssel, sem a stílusváltásokkal, sem azzal, ha egy zenekar (mi is a neve?) saját akaratából kíván közönséget cserélni. Megtörtént ez már nagyobb bandákkal is, kinek a pap, kinek a pop. Ha azonban mindezt valami görcsös kényszerrel, ötlettelenül és klisésen teszi, arra nincs mentség. (Bajban vagyok a pontozással, ha ötös táblánk lenne, ez egy gyenge hármas alá, így viszont egy érzékletes 5 pont, tekintettel a dicső múltra.)

A Siren Charms már nem kísérletezgetés, hanem tudatosan kivitelezett, a kommerszbe hajló demonstráció. Ezzel nem lenne baj. Csak éppen nincs kész. Hiányzik az ötlet, hiányzik a pontosan megjelölt cél elérése: ezt és ezt akartuk megmutatni, így hát meg is csináltuk. Az In Flames egyelőre csak azt mutatta be, hogy tudja, mit akar, de nem képes kivitelezni azt. Gagyin ikeás lett az egész. Találomra összeszerelték a legyártott panelekből cuccot, de nem volt hozzá útmutató.

Az In Flames szeptember 28-án a Barba Negrában játszik a Hammer Concerts jóvoltából, az As I Lay Dying egykori hangszereseit tömörítő Wovenwar és a brit While She Sleeps társaságában. További információk itt.