Shock!

Dicstelen – nehéz karmájú zenekarnevet választott magának Nathan James, Thor balkézről születetett angliai szerelemgyereke. Ez a dicstelen nevű zenekar immáron negyedszerre próbálja bevenni a világot, végre egy pozitívabb kicsengésű lemezcímmel. A zenekart mondhatni (lejjebb jön mindjárt a bővebb infó erről) az első lemezük óta kedvelem, figyelem, és az előző lemezről gyakorlatilag csont ugyanazt gondolom, amit Cseke Ferink írt anno a bevezetőben. Az első két lemezen akadt egy-két kimondottan jó dal – főleg a klipesek, nem véletlenül –, a harmadik nekifutás már jóval több szeretnivaló értéket rejtett, de még mindig sok volt rajta az olyan resztli, amit jó hallgatni, ha éppen szól, de nem kimondottan emlékezetes. Aztán itt van most a negyedik sorlemez, amit már elsőre is sokkal bombasztikusabbnak, szerethetőbbnek találtam az előzményeknél. Azóta pedig már rongyosra hallgattam a We Will Ride-ot, ami időközben egyre jobban a szívemhez nőtt.

De előbb egy kis visszatekintés a „mondhatni” miatt: sosem fogom elfelejteni, miképp találkoztam először a zenekarral. 2016-ot írtunk, a Barba Negra backstage-ében ücsörögtem a Billy Sheehannel készült interjú után, épp pakoltam össze a fényképezőt, amikor kinyílt a szemben lévő ajtó, és egy cicanadrágba bújt, kicsit nyafogó, magasabb beszédhangú, szőke, fürtös srác magyarázott valakinek. Húha, bizarr volt az összkép, afféle fura, pipiskedő drámakirálynőnek tűnt macsó kisugárzású figura helyett, ami zenéjéhez és példaképeihez mérve meglehetősen nagy távolság. Aztán a színpadon már rendben volt minden, a zene és a zenekar meggyőzött. Utána ástam bele magam a történetükbe, és láttam, hogy Nathan a Superstarban és a The Voice-ban kezdte ismertebb pályafutását. Nincs is ezzel semmi gond, enélkül valószínűleg sokkal nehezebb lett volna lemezszerződéshez jutnia, pedig hát a hangja bizony tényleg kincs.

Nem tudom nem észrevenni, hogy akkora a minőségbeli ugrás az előző lemez(ek) és a We Will Ride között, amit már az új zenésztársakkal követett el, amihez talán pont a törés, meg az utána beérkező felszívom-magam-és-megmutatom attitűd kellett. Hogy egy teljes zenekar leléceljen valaki mellől, ott azért elég súlyos dolgoknak kellett történnie (nagy drámáknál általában két dolog játszik közre: pénz vagy nők, felteszem, itt az előbbi lehetett a gond). Meg talán az egók is egymásnak feszülhettek, de ebben a csapatban csak egy egónak van helye, és pont. A jó ég tudja, milyen volt most a munkamegosztás, és mennyire kaptak külső segítséget, de feltehetően az új tagokkal jobban működik a kémia, talán most kerültek a puzzle-darabkák a helyükre (legalábbis egy darabig). Az kevéssé változott, hogy Nathan James még mindig széténekli a dalokat, sok a hajlítás, finomság, rekesztés, de ezt egy másodpercig sem bánom. A dalok megformálása lett jóval izgalmasabb, sokkal több a magával ragadó, fülbemászó téma, akár az éneket, akár a gitárokat tekintve.

Kedvencezzünk? Kedvencezzünk! Már a nyitó, könnyed She Won't Let You Go magasan kiemelkedik, utána a drámai hatású Messiah szintén, aminek csodaszép a lágy-erős építkezése. Ezután jön a lüktető, bluesos Medusa, keleties, Coverdale-ízű refrénnel, majd az Eye Of The Storm érzelmesebb ívet húz fura önvallomásával. A Cruel Intentions másfajta, keményebb kötésű érzelembomba, és ugyan nem találták fel a spanyolviaszt az itt hallható riffek sem, de az összkép nagyon izgalmas, és csak ismételni tudom magam a fülbemászó refrén dicséretével. A My Misery újabb „önszenvedős” dal, a zenei rész jó – némely szövegnél persze nem nehéz kitalálni, kikre, mire utalt az énekes. A Do You Like It akár egy The Dead Daisies-lemezre is felfért volna, ami nem is meglepő, hasonló zenei gyökerekkel rendelkezik a két formáció. A He Will Provide (kiemelten kedvencem) a többitől eltérő groove-os, seggrázós zenei alapot kapott, a refrén meg a Myrathot idézi keleties dallamvezetésével, és Danny Dela Cruz többkörös gitárszólója is emlékezetes. A We Will Meet Again basszusgitárfutammal indít Vinnie Colla által, aztán szépen kibontakozik a modernebb köntösbe öltöztetett szerzemény egy sodró gitártémával (furamód a Hangar 18 elejére emlékeztet a gitárharmónia), és ismét újabb érzelembombával gazdagít, remek gitárszólóval, top kedvenc ez is. A végén a God Of War elmélkedősebb világa és a címadó We Will Ride szép lecsengést ad (bár tény, hogy utóbbi refrénje már újrafelhasznált). No, és akkor ott vagyok, hogy úgy indultam neki, csak a kedvenceket emelem ki, de a végén mindegyikben találtam bőven szeretnivaló momentumot. Mit jelent ez? Hogy ugyan nem hibátlan, ám minden ízében nagyon erős zenei anyagot szállítottak le a srácok, amit illik ennek megfelelően értékelni.

Csak itt a végén, szinte zárójelesen jegyzem meg, hogy egy „bajom” van igazából az egész produkcióval: hogy a zene és az ének „ilyenes meg olyanos”, mindnek megvan a maga '70-es, '80-as évekbeli hatása (ami szintén nem baj), de hol van maga Nathan James a történetben? Mintha még mindig nem találta volna meg a saját hangját, még valaminek a mélyére kellene ásnia, hogy ne csak egy karcosabb torkú Coverdale-kistestvér legyen. Mindettől eltekintve – ahogy már említettem – a maga mezőnyében kiemelkedő ez az anyag, nekem simán megér kilenc pontot, azt meg mondanom sem kell, hogy ez a zene színpadon kel életre igazán... Na, de majd egyszer csak valahol, valamikor, addig meg kívánok egy eredményes fogyókúrát is Nathannek, és a cicanadrágot is cserélje le valami előnyösebbre.