Shock!

Joe Bonamassa hatalmas játékos. Töretlen népszerűséggel bűvészkedik a kezében tartott kártyalapokkal (gitárokkal), amelyek közül bármikor előhúzza az ászt és a jokert (a Fendert és a Gibsont), ami esetében a rockot és a bluest jelenti. A blues kereskedelmi szempontból roppant kockázatos műfaj, hiszen túlságosan őszinte, érzelmes, személyes, és általában olyan feltérképezhetetlen mélységekből fakad, amelyekkel ma már sokan nem tudnak mit kezdeni. És mégis, Joe bácsi élő cáfolat minderre, hiszen népszerűsége talán még soha nem volt ekkora. A siker egyik legfontosabb alkotóelemét nyílván az ő esetében sem az általa képviselt műfajban vagy az egész Bonamassa-biznisz mögött munkálkodó menedzsmentnél kell először keresnünk, hanem sokkal inkább a dalokban és a tehetségben, elvégre Joe zenéje – bármennyire is elcsépelt műfajról beszélünk – valahol mégis csak különleges. Persze nem ő az első, aki ennyire színvonalasan vegyíti a hagyományos bluest a rockkal, és nem is ő kezdte el első alkalommal tágítani a műfaj határait, mégis van valami vonzó a játékában, a megjelenésében, a dalaiban, és úgy egyáltalán, az egész életérzésben, amit képvisel.

Számomra az a legkülönlegesebb Joe művészetében, hogy populáris zenét játszik, miközben szinte minden tudatosan átgondolt dallam mögött is őszinte tud maradni, és egy pillanatra sincs az embernek olyan érzése, hogy ez meg az a melódia bizony a nagyközönség kiszolgálása és/vagy az eladhatóság érdekében lett ennyire könnyen emészthető. Bonamassa egyszerűen csak élvezi, amit csinál, örömét leli a dalszerzésben, semmit sem bonyolít túl, és ez a mentalitás rengeteg emberben szimpátiát vált ki. Nem is beszélve Joe egyszerre extravagáns és alázatos gitárjátékáról, valamint elsőrangú szerzeményeiről, amelyek mindegyike külön karakterrel rendelkezik, és egymástól eltérő, változatos hangszereléssel bír. Utóbbi jelenség már önmagában is szokatlan egy olyan műfajban, mint a blues.

A Blues Of Desperation első szerzeményét, a The Traint is úgy indítja el Joe Bonamassa, mintha csak egy megfáradt, több száz kilométert maga mögött tudó tehervonat gördülne be sípolva és nyikorogva az állomásra. A befékezést imitáló gitárfikcsi után persze szó sincs kiégett blúzkesergőről, sokkal inkább egy lendületes, minden tekintetében pozitív kicsengésű nótát kapunk ajándékba a mestertől. A teljes egészében kipengetett, domináns szeptim akkordok által uralt, könnyed kis nótával pedig egy pillanat alatt maga mellé is állítja a hallgatókat és a rajongókat, ahogy azt már korábban is megszokhattuk tőle. A figyelem a bevezetőt követő folytatásban sem csökken, hiszen a feszkótól duzzadó Mountain Climbing is abszolút hozza a cím alapján várhatót. Pedig itt is mindössze egy bivalyok által húzott (esetünkben Anton Fig dobosállatnak hívják az elkövetőt), egyszerű alapra pakolják rá a szaggatott riffeket, amelyektől az ember valóban átérzi egy csúcsokat meghódító hegymászó fáradságos küzdelmeit. Elsőrangú nóta, amelyet a háttérvokálba állított női kórus csak még elragadóbbá varázsol.

Egymás után sorjáznak a lemezen a színvonalasabbnál színvonalasabb dalok. A tequilában áztatott, autóvezetős Drive szomorkás hangulata és pazar, mesés hangszínben elpittyegett szólója egészen a '60-as évekig, egy Ford Mustang vezetőülésébe repít vissza, majd a tanítanivaló, zsigeri szólóval ellátott, No Good Place For The Lonelyban Joe a lelkét is kiteszi nekünk. Az itt hallható rögtönzött, ösztönös, ugyanakkor tudatosan is felépített szóló egészen elképesztő. A rajongók nem véletlenül dobálóznak már jó ideje Gary Moore nevével, ugyanis rengeteg hasonlóság tapasztalható a két gitáros játékában és stílusában – bár szerintem Bonamassa zeneelméleti tudása jócskán meghaladja Garyét, és ez sokszor hallatszik is tökéletesen felépített kompozícióiban. Moore-nál viszont csipetnyivel több volt a lélek, az ösztön és a vendéghang, de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás... Hagyjuk is az egészet, hiszen zsenikről beszélünk.

A rockosabb címadó után Joe ismét játszik a stílusokkal, a lazulós The Valley Runs Low akár még country-nótának is megállná a helyét, a John Fogerty ritmusozását idéző, You Left Me Nothin' But The Bill And The Blues pedig egyértelműen kiérdemelte nálam a lemez legdögösebb dala címet. Ez az alapvetően boogie-s nóta már tényleg olyan, mintha csak a néhai B.B. King nyomná, szólóját pedig a színpad oldaláról hirtelen beugró Stevie Ray Vaughan követné el. A főszereplő ritmus- és szólógitár megszólalása pedig egyszerűen varázslatos. A lemez utolsó perceiben kicsit érzelmesebb és komorabb vizekre eveznek (How Deep This River Runs), amelyek alól talán kivétel a swinges, bőgővel és fúvósokkal előadott Livin' Easy, de gyenge pontokról, töltelékdalokról még itt sem beszélhetünk.

A tizenegy számot összesen öt nap alatt rögzítette a csapat Kevin Shirley irányítása alatt a Nashville-i Grand Victor Sound stúdióban, Bonamassa patinás gitárkollekciójának legféltettebb kincseivel, a világ egyik leghíresebb gyűjteményének darabjaival. Mindezek persze önmagukban semmit sem érnének a közreműködő zenészek alázatos játéka nélkül: Fig mellett Greg Morrow vendégdobos, illetve Michael Rhodes basszer és Reese Wynans billentyűs alkotják jelenleg Joe bandáját. Nekem kicsit hiányzik erről a lemezről napjaink Janis Joplinja, az emberi ésszel egyszerűen felfoghatatlan hanggal megáldott Beth Hart énekesnő, akivel Joe régebben nagyon sokszor együtt dolgozott, de nem akarok telhetetlen lenni – jövőre úgyis érkezik az új Black Country Communion!