Shock!

Ha létezne „normális eset", akkor most egészen biztosan azt írnám a black & roller Kvelertakkal kapcsolatban, hogy normális esetben kábé kettő percig tartana az ismeretségünk, amennyiben előzőleg nem lettem volna képben a norvégokat illetőleg. Az Erlend Hjelviket leváltó új énekes, Ivar Nikolaisen ugyanis már rögtön az első pillanatokban elrettenti a mit sem sejtő hallgatót elődjéhez hasonló, idegtépő vernyogásával, azonban a beavatottak már nagyon jól tudják, hogy finnyáskodás helyett időt kell hagyni a srácok új dalainak tüzetesebb megismerésére. A károgó ének a stavengeri hatosfogat műhelyének alapkelléke, ami sok-sok hasonló felfogásban utazó csapattal ellentétben náluk kivételesen jól is működik.

Lehetne persze mélyen szántó elemezgetésekbe bocsátkozni, hogy miért is butítja le a muzsikát egy süvöltöző énekstílus, avagy hogyan emelhet hangulati magasságokba a hörgés bizonyos alstílusokat, a vita lényegében mindig a szubjektivitáshoz kanyarodna vissza. Abban azonban legtöbb zenehallgató sorstársammal együtt egyetérthetünk, hogy igenis léteznek zenekarok, ahol az egysíkú károgás/hörgés/morgás/vérhányás mintha csak azért lenne jelen, hogy még több odafigyeléssel hallgassuk az alatta felcsendülő muzsikát. Ha csak egyetlen példával kellene ezt a jelenséget alátámasztani, akkor a (régi) In Flames mondjuk elég jó választás lenne, hisz mi tagadás: Anders Fridén már a kezdetek kezdetén sem szépített túl sokat a dolgokon, és a rajongók nagy része is sokkal inkább a hörgés „mellett" cincogó, fincsi fémzenére koncentrált elsősorban. A Kvelertaknál is valami hasonlót éreztem mindig. A zenéjükben mindig rejlett valami kapaszkodó, egy jól eltalált dallam, magával ragadó ritmus vagy riff, egyedi atmoszféra, ami lényegében eltompította a néha valóban idegesítően egydimenziós, a stílus által „megkövetelt" hangszálgyilkolászást.

Ha mindez még dallamos énekkel is keveredik, a baj már nem is tűnik olyan nagynak, de a titok persze itt is a zenében, valamint annak sokszínűségében és a stílusokat vegyítő masszában rejlik. A srácok eddig is tudatosan mixelték össze a zord black metalt a '70-es évek közepére jellemző vintage hangzásokkal úgy, hogy közben a hardcore-os, punkos energialöketeket sem hanyagolták el. Az angol és a norvég nyelv közös használata ellenére az elegy maximálisan, botrányos kontrasztok nélkül működik, máskülönben nem pattannának egyik napról a másikra a lemezeik az eladási listák dobogóira. A 2013-as Meirhez hasonlóan a Splid is az első helyen nyitott Norvégiában, de igazából nem is ez a lényeg, hanem hogy a nyers, dögös megközelítés mellett szerencsére a dalok minősége is megmaradt az énekescsere után.

Az olyan finom kis meglepetésekért például hatalmas piros pont jár, mint amilyen rögtön a nyitó Rogaland több szólamú, Thin Lizzy-ízű ikergitár-betétjénél hallható. De a nóta refrénjét sem kell tízszer meghallgatnod, hogy rögzüljön végre. És ha már jól eltalált refrének: e tekintetben a Blackie Lawless (egykor még nem annyira terebélyes) sziluettjét felidéző, meglehetősen W.A.S.P.-ízű Discord sem marad háttérben, ugyanakkor a Troy Sanders vendégeskedésével előadott Crack Of Doom valamiért nem üt akkorát. Pörgős bulinótából sincs hiány, e szerepet leginkább az Uglas Hegemoni tölti be, de akadnak nyolc perc környékére hizlalt, kibontogatós szerzemények is. Ilyen a szintén a Lizzyt idéző Fanden ta Dette Hull!, amelyből még egy tipikus hard rock riffeléssel összemosott ős-thrash zúzda is kikerekedik, vagy a végére végletekig bevaduló, progos elemeket is tartalmazó Delirium Trevens. A Tevlinggel pedig egyenesen a '80-as évek elejére katapultálják vissza a hallgatót, azon belül is a pop és new wave mellett azért nem kevés punkos attitűddel rendelkező korai The Police-hoz, és a dalból tényleg már csak szinte Sting hangja hiányzik. A fémüstben rotyogtatott, nyers black metalt leginkább az utolsó Ved Bredden av Nihilben tálalják, azonban a lelazult, füstös southern témát boncolgató Bratebrannal pörkölnek oda a legstílusosabban, amelytől még a dél-texasi, piától bűzlő kocsmák illata is beszűrődik valamilyen megfoghatatlan csatornán.

Az énekesváltás érzésem szerint nem rezegtette meg túlságosan a dolgokat a Kvelertaknál, de természetesen az is elfogadható, ha valaki ezt másképp gondolja. Vidar Landáéknak változatlanul jó érzékük van a dalszerzéshez, és a váratlan pillanatokkal megtűzdelt muzsika, illetve a még mindig jelen lévő baglyos koncepció alapján akár úgy is mondhatnánk, hogy az emberek sem mindig azok, amiknek látszanak. Mocskos, fekete sárban megforgatott matéria ez, de így szeretjük.