Szilvás Gergely: Közel hét év telt el a legutóbbi Metallica-album óta. Nem kevés, de az ő tempójuk nagyjából erre állt be a St. Anger óta, szóval igazából nem sok meglepő van ebben, főleg, ha hozzávesszük, hogy menet közben csak a Hardwired... To Self-Destruct után volt egy több éves turné, S&M2, deluxe újrakiadás, rehab, de még pandémia is, a ránk zúdított élő anyagok tömkelegéről nem is beszélve, a köztudatból tehát tulajdonképpen nem tűntek el. Valójában az sem lepett volna meg, ha még húzzák pár évig, de még az sem, ha végül már nem is készítenek új lemezt, annak ellenére, hogy időről időre meglebbent: ötletelgetnek.
A felvezető promó is hasonlóképp indult, mint legutóbb – a semmiből, totális titoktartás után bedobták a kész album tényét, turnédátumokkal, megjelenéssel, borítóval, és az album első felvezetőjével, a Lux Æternával együtt, ami, ahogy akkor, most is tulajdonképp a teljes album egyik húzónótája. Direkt slágertéma, kellően rövid és lényegretörő, és minden felesleges sallangtól mentes is.
|
megjelenés:
2023 |
|
kiadó:
Blackened / Universal |
|
pontszám:
Szilvás Gergely: 9/10 Bertli Zoli: 7/10 Valentin Szilvia: 9/10 Kiss Gábor: 9/10 Draveczki-Ury Ádám: 8/10
Cseke Feri: 9/10 Koroknai Balázs: 6/10 Danev György: 9/10 Szerinted hány pont?
|
A PR-gépezet egyébként professzionálisan dolgozott, a korszellemnek megfelelően mutattak is időről időre valamit, de nem követték el azt a hibát, hogy végül már a lemez nagyobb részét ismerjük, mire valójában megjelenik, így ténylegesen is volt mit várni. És ahogy sejthető is volt, a négy előzetes dallal nem lőtték még el minden puskaporukat. Olcsójánosként elsőre nekem inkább a szaladósak jöttek be az előre kihozottak közül, az If Darkness Had A Son meg a Screaming Suicide inkább „csak" beérett, bár működött nyilván – a teljes albumba beilleszkedve ezek is sokkal jobban kiadják magukat.
Egy új Metallica-lemezzel kapcsolatban eltartott kisujjal mindenki mindent jobban tud, hogy mit, hogyan és miért kellett volna másképp csinálniuk. Úgy gondolom, hagyjuk meg nekik, négyüknek, hogy mit, miért és milyen formában akartak létrehozni 2023-ban. Vártam az új lemezüket, tényleg. Első hallgatásra olyan érzéseket hoztak fel bennem, amit elég ritkán tapasztalok bármiféle új zene kapcsán. A 72 Seasons nálam működik, én ennek örülök, nem fogok a kákán csomót keresni, és nem fogom nagyító alatt vizsgálni a dalokat, hanem HAGYOM, hogy hassanak és HAGYOM, hogy jól érezzem magam ettől. Persze feltűnik így is, hogy a címadó dal például helyenként tiszta Megadeth (Dave Mustaine dislikes this), a későbbiekben Load-korszakos rockosabb világban mozognak, Hetfield riffjeit csak szeretni lehet, énektémáiban hoz újdonságokat (és jó formában van végre újra lelkileg), Lars hozza a jellegzetes kis pörgetéseit, és külön öröm, hogy Robert Trujillónak is nagyobb teret engedtek. Szokás szidni Kirk Hammett szólóit, tényleg helyenként minimálra vette, de ha épp ehhez volt kedve, miért is ne tehette volna? Szokás szidni, hogy megint túlnyújtották a dalokat, ami tényleg igaz, de ha így volt kedvük, miért is ne tehették volna? Remekül is szól a lemez, öröm hangosan hallgatni.
A kisördög persze bennem is ott motoszkál, és minden rokonszenvem mellett a lemez hallgatása közben élesen bevillant, hogy a 72 Seasons tűpontosan olyan, mintha egy Metallica AI köpte volna ki. Igazából, nem is lepne meg, ha Lars eszébe jutott volna, hogy kihasználja valamilyen formában a mostanában ezt az egyre nagyobb trenddé váló technikát. A viccet félretéve, szívesen hallgatom a lemezt, azt meg az idő eldönti, mit fogok kezdeni vele pár év múlva. De ha úgy alakul, hogy csak az Inamorata marad meg tartósan ebből a halmazból, már megérte, hiszen ezt a zsigerekig ható, acélrúddal lélekbe karcoló szerzeményt kár lett volna magukban tartani.
Valentin Szilvia (9)
Nyilván benne van a dologban a megjelenés előtti este mozis bemutatójának élménye is, de tény, hogy nagyon rég voltam ilyen lelkes egy új Metallica-lemez kapcsán. Annak ellenére, hogy a St. Angert leszámítva az összes albumukat sikerült megszeretnem, néhány nap intenzív ismerkedés után, azt gondolom, hogy a 72 Seasons bizony a legjobbjuk a Load óta. Bár talán ez az első olyan Metallica-korong, amely nem gyökeresen más, mint elődje, mégis szép számmal vannak benne korábban nem hallott finomságok, újfajta vokális megoldások, amik annak ellenére markánsan egyedivé teszik, hogy talán kijelenthető: ez most alapvetően a Hardwired vonal folytatása.
Számomra továbbá egyfajta zenei összegzése is a csapat életművének, így dalairól hol a régi idők NWOBHM-hangulata, máshol meg a Load / Reload-éra zsírossága ugrik be, de van itt Sad But True-jellegű slágermálha is, meg csuklószaggató thrashelés is, naná. Így pedig a 77 perc ezúttal egyáltalán nem sok, én meg képtelen vagyok megunni a lemezt, melyről jelen pillanatban a legszebb Diamond Head- és Angel Witch-hagyományokat idéző Screaming Suicide az abszolút favoritom, ami a pofátlan swagger Lux Æternával és a totál motörheadesen induló címadóval osztozik a dobogón. A metálkliséktől mentes, totál atipikus, fekete-sárgába öltöztetett borítóért és a gyönyörű kiállítású bookletért pedig hatalmas pluszpont jár.
Kiss Gábor (9)
A 72 Seasons favorit státusza sem változott a közzététele óta, ez tempóját, lelkületét tekintve számomra szinte a Luxszal egyenértékű. Mindazonáltal már első blikkre is Moth Into Flame / Spit Out The Bone keverék, azaz picit önfeldolgozós, csak nem a régi időkből, hanem az újkori önmaguktól, de jó dal, sodor, húz magával. A belassulós pillanatokat, ha rövidek is, szívfájdalom nélkül kinyesném, hogy még feszesebb legyen, azt egyszerűen nem igényli a nóta, de ezt a problémakört rajtam kívül is sokan felróják nekik a St. Anger óta, mármint, hogy esetenként indokolatlanul nyújtják a dalokat. Ilyen formán van ebben igazság most is, ugyanakkor itt ez nem aggasztó léptékű, hogy valódi probléma legyen. Ha már Spit Out, ott is ugyanezt érzem, úgy is, hogy ettől függetlenül ma is a legutóbbi album legjobbjai közé sorolom.
A Screaming Suicide meg eleve nem egy túlcicomázott dal, igazából elég direkt nóta, itt azt sajnálom, hogy Lars is viszonylag egyszerűre vette a dobtémákat, ennél tud meg hoz is másutt izgalmasabbakat is. Az If Darkness riffben, refrénben, énektémában is ingerlőbb, a szövegében meg Hetfield végre elsüthette a temptationös ötletét, amellyel már a St. Anger pre-időszakában, a Presidio-sessionök alkalmával is kacérkodott a 2000-es évek elején, most a téma is adta magát hozzá. Ebben egyébként újfent elég könnyen tetten lehet érni a NWOBHM-gyökereiket is. A Too Far Gone? a Misfits-ízű punkos attitűdjüket is megvillantja, és üdítő színfolt az albumon, amire a Room Of Mirrors még rá is fejel, egészen egyedi módon szinte vidám hangulatával, Lars kétlábgépes témáival és a Thin Lizzyt idéző hangulatú, mágikus ikergitáros harmóniákkal. Ez a dal is abszolút kedvenc, még azt is megbocsájtom, hogy elfelejtették megírni a végét, inkább csak úgy abbahagyják.
Az album koronaékszere mégis, mindezek után is a záró Inamorata. Tizenegy+ percével ez minden idők leghosszabb Metallica-nótája (a Lulu hosszan hömpölygő dolgait nyilván ne számoljuk ide), Lars egyenesen azzal is promózta a mozis bemutatón, hogy az első daluk, ami tíz perc fölé nyúlik. Ami egyébként nem igaz, lévén a The Outlaw Torn eredetileg a tizenegyet karcolta, és a Loadra anno csak helyhiány miatt került némileg rövidítve. (A teljes verzió a The Memory Remains maxi kék borítós verzióján megtalálható). Az Inamoratán hossza ellenére sem akad fogás, gyakorlatilag tökéletes. Kemény, Black Sabbath-ízű doomos riffel indul, ám valójában az Outlaw / Fixxxer páros grandiózus, epikus hangulatát kapja fel, és minimális üresjárattal sem bír. Itt mindenre jut elég tér, és mindent ki is használnak, amit a hosszúság adta lehetőség nyújt, Hetfield is óriásiakat énekel, Kirk Hammett szólóira sem lehet panasz, a Robert Trujillo sejtelmes basszusával érkező, halkan beosonó középrész pedig totális csúcspont. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha még hallunk tőlük ilyesmit, de ez tényleg hibátlan. Mantrázom is, hogy legyenek elég bátrak műsorra tűzni a turnén... Ez a doomos indítás egyébként attól függetlenül is megigéző, hogy a dal gyorsan más irányt vesz. Jól áll nekik, sajnálom is, hogy a lemezen csínján bánnak az ilyesmivel, tulajdonképp csak egy ténylegesen ilyen dal akad, a You Must Burn!, ami viszont pont emiatt be is került a toplistások közé. Ez a dal az ennek az albumnak, ami a Sad But True volt a fekete lemeznek. Ebben amúgy Rob is megvillantja magát énekesként, amitől legalább annyira fáztam, mint amennyire rossz vokalistának tartom az élő találkozásaink alapján, de nem tolják túl, és nem is gáz.
A Hardwired… To Self-Destruct nyílegyenes folytatása a 72 Seasons: amolyan Metallica-karrierszintézis, amiben éppúgy benne vannak a Diamond Headtől és társaitól eredeztethető, NWOBHM-alapú old school elemek, mint a thrashes éra fogásai, a fekete album súlyossága vagy a Load és a Reload rockosabb, füstösebb hangulata. Még a hibái is ugyanazok, mint a 2016-os lemeznek: összességében és dalonként is túl hosszú, akadnak rajta gyengébb, unalmasabb pillanatok, Kirk működése meg néhol valami egészen érthetetlenül rettenetes. És mégis: már múltkor is pedzegettem a Metallica megmagyarázhatatlan extra szerethetőségét, ami valahogy most is zárójelbe teszi a hiányosságokat. Most is ott rejlik a zenéjükben az a plusz személyesség, aminek köszönhetően még a hibák dacára is az ember bőre alá kúsznak a dalok, hogy aztán újra meg újra elindítsa őket. Lehet (sőt, biztos), hogy egy mai Megadeth-, Testament-, Exodus-lemez zeneileg kreatívabb a 72 Seasonsnél, de ezt a fajta pluszt én bizony szinte egyik hasonló ívású régi bandánál sem hallom ma már.
Talán a Hardwiredon több kiugró darab figyelt, de az még ennél is hosszabb volt, szóval csalóka is lehet ez az egész, a franc tudja az ismerkedésnek ebben a szakaszában. Nálam mindenesetre egyértelműen a You Must Burn! meg az Inamorata a csúcs, de a Lux Æternát is nagyon megszerettem az elmúlt hónapokban. A Screaming Suicide viszont már aligha fog beérni nálam, ha eddig nem sikerült neki. A Chasing Lightnak hosszabb távon még megadom az esélyt erre, de egyelőre az sem működik. A lírázás nem hiányzik, viszont elbírnék több doomos témát, az mindig is nagyon ment nekik. De sebaj. Összességében ismét vastagon pozitív a mérleg.
Draveczki-Ury Ádám (8)
Van azért pár olyan dal is, amik számomra „szürkébbek", kicsit a háttérben maradnak. A Shadows Follow is kevésbé hivalkodó, kicsit az utóbbi két album tipik „átlagdala", s valójában a Sleepwalk My Life Away is ebbe a sorba állt be nálam, a formabontó dob/basszus intrójától eltekintve, ami amúgy újabb, tőlük nem várt zenei megoldás. A Crown Of Barbed Wire és a Chasing Light is „elveszősebb" nóta, igazi albumdalok, amik a nagy egészben remekül elvannak, de aligha lesz belőlük hivatkozási alap. Ami összességében aggasztóbb ennél, az Kirk szólókkal való bánásmódja, némelyiknél tényleg nem értem, hogy működik a zenekari szűrő, hogy rábólintottak végleges verzióként – ennél több van is a kezében, ahogy azt évtizedeken át bizonyította is. Mindezzel együtt ezúttal egységesebb a színvonal, ha a Hardwired esetében valakinek érezhető volt egy kis megülés az album vége felére, úgy ezúttal a hossza ellenére is jó eséllyel fáradás nélkül végigtolhatja a teljes anyagot.
Az album erénye még a kétségkívül kiváló megszólalás. Számomra tulajdonképpen most ért be igazán az a hangzásvilág, amivel/amin már a Death Magnetic óta dolgoznak. Személy szerint eleinte nehezen barátkoztam meg ezzel, a korai idők Flemming Rasmussen fémjelezte, vagy az aranyévek Bob Rock-féle telt soundja hozzám sokkal közelebb áll, a Death Magnetic Rick Rubin által szárazra, élettelenre csiszolt hangzását bizony szoknom kellett. Greg Fidelman akkor még csak a hangmérnök székében ült, legutóbb már producerként is tevékenykedett, e szerepkörben pedig most érte el a csúcsot. Basszusgitárt például talán a fekete album óta nem lehetett ilyen szépen hallani egy lemezükön sem. Ha pedig zenei összegzést akarnék, tulajdonképp azt is mondhatnám, hogy – amint azt Hetfield is nyilatkozta annak idején – a St. Anger terápiás önkifejezése után a Death Magnetic volt az első, újra egészséges(ebb) légkörben készült albumuk. Zenei értelemben akkor még nem találtak minden ízében magukra, a Hardwired már kerekebb lett, az újkori beérés ott vált ténylegessé. Akkor már Trujillo is tizenéve köztük volt, és remekül be is illeszkedett, a lelkület pedig nem egyszer egészen old school pillanatokat is megvillantott. Ebbe a folyamatba az én olvasatomban simán beilleszthető következő logikus lépésként a 72 Seasons.
Objektíven nézve ez egy kilencpontos album, egy jó erős kilences. (Szubjektíven, civilként meg tíz, mert hát nyilvánvaló módon szanaszét fogom hallgatni a következő hetekben.) (9)
Azt már tudjuk, hogy Lars és Kirk mindenhez ért, leszámítva persze saját hangszerüket, azt azonban talán sosem tudjuk meg, hogy Papa Het honnan meríti az ihletet ahhoz, hogy újabb és újabb Metallica-dalok alapjait szülje meg. Szerintem a pia. Vagy a magánélet. De az is lehet, hogy Lars dumája megy mindig az agyára és ezektől lesznek a riffjei ihletettek, ösztönösek. Mert amit az új lemezen hallok, azok az előző anyaghoz hasonlóan megint csak csípőből és zsigerből, kevésbé agyból kirázott témák. Nincsenek túlgondolva, csak odarakta őket lezserül, rögtönzött módon, Hetfield imádnivaló lazaságával. Egészen más ez már, mint a Master Of Puppets megtervezett, topra kihegyezett szerzeményei, de én ezt a Metallicát is ugyanúgy tudom szeretni. Nem is kellett sokszor végigpörgetnem az anyagot, már elsőre is lejött, hogy fogósak a dalok, nem untam egy percig sem és egy csomó riffbe és énekdallamba fogok tudni majd kapaszkodni a későbbiekben is. Az energia sem veszett el, ahogy a helyenként felbukkanó Black Sabbath-féle súlyosság sem a korai Mercyful Fate-ihlette riffhalmazok között. Nekem ez a hozzáállás végtelenül szimpatikus, úgyhogy ezúttal sem fogok a nyafogók pártjára állni, mert ez a lemez ugyanolyan jó, mint amilyen az elődje volt. Beleszarós és őszinte. Feszkólevezető, punk attitűd fémzenével kombinálva. Pont úgy, mint a kezdetekkor.
Cseke Feri (9)
2023-ban új Metallica-anyagra várni kellemes elfoglaltság, mert ha semmi másban, abban biztosak lehetünk, hogy szerelemprojektről lesz szó. Ugyan miféle kényszer hatna a hatvanat közelítő, láthatóan/hallhatóan poszt-rehab szindrómás James Alan Hetfieldre és társaira? (A kapuzárási pánikot ezúttal kizárom, azon már a Luluval átestek.) Ebből persze nem következik szükségszerűen a jó végeredmény, de pont a Hardwired... bizonyította legutóbb, hogy nagyon is adott az esély erre. A 72 Seasons ehhez képest egy „ahhoz képest″ lemez lett. Ahhoz képest, hogy milyen idősek, ahhoz képest, hogy mit tettek le az asztalra, ahhoz képest, hogy balladákat vártunk, ahhoz képest, hogy rég eladták magukat, ahhoz képest, hogy egyikőjük sem tud dobolni, ahhoz képest, hogy a Megadeth-demók még jók voltak. Nem szeretem ezt. Nem szeretem, ha egy lemezt valamihez képest kell értékelnem, se azt, ha a lemezt a riffek tartják lélegeztetőgépen. James Alan teleírt jegyzetfüzete nálam önmagában még nem egy becsületes iparosmunka.
Koroknai Balázs (6)
Bertli Zoli: Gyakran emlegetjük a nagy zenekarokat jól működő gépezetként. A metál világában, de a tágan értelmezett popzenében a Metallica talán a legnagyobb. Legmindenebb. Ahogy kezelik magukat, amennyire tudatosan dolgoznak, ahogy össze van fogva az egész, az lenyűgöző. És nem kevésbé az, ahogy a rajongókat kiszolgálják. A szolgálat itt a legjobb értelemben veendő.
A Metallica elmúlt harminc évébe rengeteg minden belefért. Hely híján legyen elég annyi, hogy minden személyes és szakmai válságot túléltek, és a látszólag legkeményebb figura, James Hetfield megingásai se rogyasztották meg pályájukat. Ugyanakkor azért is érdemes kiemelni őt, mert szép lassan azért nyilvánvalóvá vált, hogy a csapat James egyfajta terápiája is egyben, és ő maga is kiemelte nemegyszer, hogy a zenekarába minden belefér, amit el akar mondani, nincs szüksége szólópályafutásra.
Na most innen nézve érthető, ha az a lehengerlő erejű stílus, amely jellemző volt rájuk a fekete lemezig (igen, még az is a klasszik időszakhoz sorolandó), tehát az irányadó zenei világ ezt követően felpuhult, kissé folyóssá vált, és időről időre átment egy súlyosan bluesos, néhol elmélkedős, de rettentő sűrű, melankolikus, máskor vissza-visszatekintő, retro-thrashes univerzumba. Félreismerhetetlenül maradt Metallica, csak radikálisan máshogy. Aztán jött hét évvel ezelőtt a Hardwired, amivel megüzenték, hogy van még kraft a lőszerraktár mélyebb szobáiból, ami valamelyest igaz is volt, csak spielbergi módon elnyújtva, lényegretörőségét zárójelbe téve, a kelleténél bővebb lére eresztett tételekkel.
A 72 Seasonshöz hasonló csapás mentén jutunk el. Masszív metál, helyenként megejtően hagyományápoló ötletekkel, óriási kedvencüket, a Diamond Headet megidéző riffekkel. Ezek a riffek többnyire nem túl nyakatekertek, inkább tényleg mondjuk úgy, hogy hagyományápolók. A 72 Seasons elég sodró, és ott nem lehet eltagadni a mustaine-i örökséget sem a tempót, sem a ritmizálást tekintve, klasszul üt. Egyébként a 72 évszak pont 18 évet ölel fel, egy felnőtté válás időszakát, annak minden szempontjával, élményével, terheivel, problémáival. Hetfield küzdelmeivel, ugye, erre utal a cím. Mint említettem, jóval hosszabbra nyújtják, mint amit a témák engednek, 7:30 perc sok. A Screaming Suicide viszont könnyedebb, rock'n'rollos tétel, de mondjuk nincs abban sem 5:30, és ezek után mit mondjunk a súlyos groove-okat összeszedő, középtempóban lépdelő Sleepwalk My Life Awayre, ami szintén tovább cipeli a terhet, mint kéne. A You Must Burn! hasonló felfogásban készült, mint a Sad But True. Nem lesz akkora klasszikus. A Lux Æterna egy ügyesen lényegretörő retróság, és a megadethes íz itt is megjelenik, nekem a High Speed Dirt ugrik be halványan.
Már az előzetesen kihozott dalok hallatán éreztem, hogy ugyanúgy jó barátságot fogok kötni a 72 Seasonsszel, mind elődjével, és be is jött. Állati jól szól a lemez a digitális platformokon, alig várom, hogy halljam vinylen. Nagyon tetszenek a NWOBHM-es megoldások itt és ott, illetve az, hogy a lemez átfogja az egész Metallica-történelmet: van benne thrash, van benne fekete slágeresség (a You Must Burn! nekem Sad But True 2), de még loados megoldások is megütötték a fülemet pár helyen. Jó értelemben vett tétnélküliség van már náluk is, ettől ilyen természetes és görcsmentes az egész. Ha nem nyújtották volna megint védhetetlenül túl mind a dalokat, mind a teljes játékidőt, akkor nagyon lelkesednék, így viszont csak visszafogott az örömöm. Persze így is jó a hangulata és koherens egész, de azért a 77 perc zavaróan sok nekem. Ja, és még egy dolog: Lars dobolása és Kirk szólói ugyanolyan védjegyek, mint James éneke és ritmusozása. Minden további gondolat értelmetlen és felesleges szócséplés erről. Több mint harminc éve hallgatom őket ezekkel együtt, már az lenne a rossz, ha nem ilyenek lennének. A Metallica így kerek.
Danev György (9)
A továbbiak is nagyjából hasonló hangulatok, megoldások, riffek, dallamok viszik a hallgatót, picike áthallások jönnek a Ride The Lightning világából is, a feketéről több, de összességében jóval inkább a groove-ok hatnak, semmint a thrash. Az irgalmatlan messzeségbe nyúló, 11 percet meghaladó Inamorata egyes szakaszai pedig a Master Of Puppetsra is felférnének, vagy inkább onnan maradnának ki, viszonyítás kérdése.
A zenészek teljesítményét talán fölösleges is boncolgatni. Nincsenek meglepetések. Sajnálatomra Trujillo meglehetősen észrevétlen, alig kalandozik el a riffek kísérete mögül, nincsenek kiállások, extra dallamok, pedig jó lenne színeznie. Hammett pedig mesélhet hangulatokról, dalon belüli dalokról, ahogy csak szeretne, de akkor is maradnak a félrenyújtásai és szegényes vibrátói, de lehet, mást meg épp ez az erősen sajátos összkép nyűgöz le, kár lenne vitázni rajta.
Megközelítéstől függően a 72 Seasons egy egész jó metállemez, vagy épp egy remek kép az életművet bemutató falon. Illik a kiállításhoz, a főhelytől eléggé elkülönítve, de bőven a perifériától távol. (7)
Hozzászólások
Én pár hete vettem elő újra, azóta nem is akaródzik kivenni a lejátszóból, annyira bejön. A Ride-dal léptem be a zenekar világába, nem sokkal a Master megjelenése előtt (daliás idők), azóta is a klasszikus logós lemezek a kedvenceim, de ez a lemez is büszkén viselheti azt a logót, egy érett zenekar nagyon jó lemezéről van szó. Abszolúte nem hibátlan, amit tavaly túlnyújtottnak éreztem rajta, az most is túlnyújtott, vannak más gyenge pontok is, de James karizmája így is magasan kiemeli a mezőnyből.
Nagyon várok egy sötét hangulatú country-lemezt James-től, szerintem baromi jól tudná csinálni, kb. ebben a stílusban:
https://www.youtube.com/watch?v=bSpqGbNUF0c
Jól beszélsz, uff!
Mindig is ettől rettegtem, hogy kiadnak egy olyan lemezt, amit már nem kellett volna. Végigszenvedtem a lemezt egyszer, de azóta sem tudok róla egyetlen egyetlen számot meghallgatni. Elképesztően kiszámítható, unalmas erőlködés és szenvedés. Nyomokban Metallicát tartalmaz. Kirk munkája pedig egyenesen vérlázító, minden hangját előre lehet tudni. Kár, mert van egy két izgalmas ötlet, riff, de azt is tönkre teszik az agyonvariàlási erőlködéssel. Mindegy. Mindegyik lemezükön a load óta volt 2-3 jó szám, de olyan még nem volt, hogy ne bírjam meghallgatni, pedig most végre a hangzás is jobb lett. Ez van
Annyira azért nem vagyok tanulékony.
Sose késő ;) De azért a műfaj nevét megtanulhatnád rendesen leírni, ha már... ;)
Idézet - Barcs Bence:
Ja, persze most vettem észre... Jó, hogy mondod nélküled
esélyem se lett volna...
De ugyanúgy, mint a Load/Reload esetében, ebből is össze lehet rakni egy egész jó albumot:
72 Seasons
Shadows
Screaming
Lux
Darkness
Inamorata
Ez egy egész ütős negyvenperces album. A többi mehet kislemeztöltelé knek vagy a jótékony feledésbe.
2023-ban észrevenni, hogy a Metallica nem trash (sic!), az már művészet :D
U.I.: a Chasing Light-tal nem tudom, mi a gond, szerintem az egyik legfogósabb tétel, tele döggel.
Ja, és baromi jól szól az egész. :)