Shock!

Mint saját maguk legkönyörtelenebb kritikusai, James Hetfieldék sosem söpörték a szőnyeg alá, hogy akadtak elbaltázott kísérleteik az évek során. Ehhez legfeljebb csak annyit tennék hozzá, hogy személy szerint egyik sem fájt ezek közül annyira, mint bő húsz évvel ezelőtt az S&M névre keresztelt projekt. A Metallica és a szimfonikusok! Miért vártak ezzel addig? Maga az ötlet persze már akkor sem volt teljesen újszerű, ellenben a Ride The Lightning óta lehetett sejteni, hogy egy efféle, szinte magától értetődő vízió tető alá hozatalához megéri minden követ megmozgatni. Egyszerűbben fogalmazva: Larsék tudat alatt már akkor ebben a hangszerelésben gondolkodtak, amikor legfeljebb ülőalkalmatosságként hoztak volna be a stúdióba egy csellót. Ehhez képest viszont nagyon megúszósra vették a figurát az S&M-mel, már ami a torzított szekciót illeti, és gyakorlatilag Michael Kamenre bízták, mit hoz ki ebből a papíron remek ötletből.

Itt (és sok egyéb helyen) is csak megismételni tudom a Kiss „rajongó" Gábor kolléga által a mozifilm kapcsán elmondottakat, sőt, továbbmegyek: az S&M² az én szememben tulajdonképpen vezeklés a füleink ellen korábban elkövetett bűnökért. Húzzuk alá kétszer, mindez nem az azóta sajnos elhunyt Kamen elleni vádirat, meggyőződésem, hogy második nekifutásra vele is hasonló lett volna a végeredmény. Egy ilyen mix ugyanis csak akkor szólhat egészségesen, ha abba mindkét fél maximálisan beleteszi a magáét, ugyanakkor nem is szívja el a másik elől a levegőt. Az S&M-nél annak idején két külön vágányon zajlottak az események, ha a korabeli interjúkból jól emlékszem, volt talán két közös próba a szimfonikusokkal, és mehetett is élesben. A komolyzenészek nyilván eljátsszák, amit eléjük tesznek, Larsék szintén álmukból felkeltve sem tudnak dobolni – ez azonban itt nem elég. Az aktuális interjúkból pedig szerencsére az derül ki, hogy a főszereplők is tökéletesen tisztában voltak ezzel, és ezúttal valódi kooperáció folyt.

Elég csak rápillantani az S&M kottáira, amelyek laikusként is legalább annyira riasztóak, mint egy profi számára. Tény, hogy a Metallica sem akkoriban futotta a legjobb köreit, de ők és a nagyzenekar zenészei is férfiasan helytálltak abban a bődületes hangjegyhalmozási kísérletben. A végeredménnyel viszont határozottan rossz hangulatban zajlott a barátkozás, és bár pontosan tudom, milyen megveszekedett hívei vannak annak az anyagnak, hadd tartsam magam az előbbiekhez, afféle magánvéleményként. A mozis változathoz képest hangban és képben is újragondolt S&M² CD/DVD/BR/LP/SMGSZBB esetében számomra a legfontosabb, hogy baromi jólesik meghallgatni, mi több, élvezetet okoz. Flörtöltem is a gondolattal, hogy ezúttal csakis a hanganyagot szerzem be, de utóbb beláttam, hogy hozzátesz azért az élmény teljességéhez, ha újból láthatom, ahogy a zúzás tetőfokán James az elsőhegedűssel pacsizik, Lars vigyora pedig nem őszinte. És mindez tényleg csak hab lehet a tortán, mert az alapanyag közel tökéletes.

A második felvonás nyitánya mondjuk sokakat hagy majd állva az autópályán (részben magamat is ide értve), de ha valami, hát éppen ez a komolyzenére fókuszáló blokk igazán méltó tisztelgés Cliff Burton emléke előtt, aki annak idején lefektette mindehhez az alapokat. Nemkülönben a bátorság előtt is le a kalappal, hogy a banda a maga státuszában ezt így bevállalta, hiszen senki nem szólt volna egy rossz szót sem, ha elmarad a méhkasba nyúlás. A cinizmusnak is adózva: így létezése során először, végre a The Unforgiven III is értelmet nyer. Scott Pingel Anesthesia-remake-je pedig maga a csoda, közelítsünk bárhonnan, származzon bárkitől is az alapötlet. A koncentrikus közökre felfűzött vizuális koncepció mellett szintén ne menjünk el, remekül sikerült minden eleme, és határozottan hozzátesz ahhoz az élményhez, ami eleve szinte tökéletesen kerek. A felvétel képi világa, mondjuk úgy, rendben van, az osztott képernyős részekért én mondjuk büntetnék, de gagyiról szó sincs.

Pár szó az extrákról, hiszen vannak. Extra spórolós például a kiadvány kiállítása, az általam beszerzett BR vékony tokjában mindössze egyetlen papírlap kotyog. Jogosan van olyan érzése tőle az embernek, mintha ezeket a termékeket valóban egy halott piac kiállítási tárgyaiként kezelnék, és kizárólag a deluxe vonal élvezett volna tényleges figyelmet. Nem százoldalas bookletről álmodom, csupán némi figyelmességről. A hangsávválasztási lehetőségeken túl az egyéb „érdekességek" sora ásításra ingerlően kiszámítható, a Making Of filmecske az All Within My Hands promóval együtt mind olyasmi, amit a „vásárlók" 99 százaléka nem hogy kétszer, de garantálhatóan egyszer sem fog végignézni. Amikor (nemsokára) végleg eltemetjük a standard fizikai formátumokat, emlékezzünk majd vissza rá, hogy a legnagyobbak sem tettek semmit a fapadosabb pénztárcájú hívek ilyen irányú kiszolgálásáért. Ez esetben nem/sem ez a lényeg, de ennyit szükségesnek éreztem hozzátenni Hetfieldék magasan legjobb 21. századi produkciójához.

Szokásom szerint nem szeretnék ennél jobban elmerülni a részletekben, különben is, ezt a valóban élménydús utazást megéri spoilerezés nélkül felfedezni – hiszem, hogy mindenkinek ad valami jót. Mondjuk azt, ami a maximálisan kiszámítható The Memory Remains maximálisan kiszámítható végén megtörténik hátközépen.

A végszó tehát: a ló néz, a csikó lát, a Metallicánál senki sem játszik jobban Metallicát.