Shock!

A Metallica szupersztár-státuszához képest mintha kissé elsikkadt volna itthon az S&M2 érkezésének híre. Sokkal inkább az új Slipknot és Tool, meg a System Of A Down bő két évtized utáni első magyar koncertjének híre, illetve a hamar teltházassá váló rendezvény jegyértékesítési rendszerének problémái foglalkoztatták az utóbbi időben a hazai rockertársadalmat, és közben valahogy alig esett szó az újabb Metallica-koncertfilm vetítéséről. Talán ennek tudható be az is, hogy a várt teltház helyett jó, ha félig telt a Westend moziterme, amikor a szerda esti vetítésre megérkeztem, hogy megnézzem, mire jutottak Hetfieldék az első S&M húszéves évfordulója kapcsán tető alá hozott, újabb grandiózus projekttel.

Tény, hogy a Metallica zeneileg már rég túljutott a horizonton, és ahogy az évtizedes múltra visszatekintő, veterán bandák döntő többsége, úgy régóta nem tudják megközelíteni ők sem fiatalkori önmagukat. Az viszont biztos, hogy folyamatosan azon agyalnak, miként tudnak újra és újra valami izgalmasat összehozni; esetleg olyasmit, amit előttük még senki sem csinált. Ebből a szempontból az S&M2 is tökéletesen illik a sorba, hiszen anélkül, hogy túl sokat spoilereznék, annyit elárulhatok, hogy néhány kifejezetten izgalmas, meghökkentő és bátor vállalás is van a csaknem két és fél órás filmben.

Mielőtt belemennénk a részletekbe, már az elején leszögezném, hogy az S&M2 megeszi reggelire az első részt, minden tekintetben sokkal jobb ugyanis nála. Míg az 1999-es kiadvány egyes dalainál sokszor úgy éreztem, mintha a zenekar és a szimfonikusok két totál különböző dalt játszanának, amiket random mixeltek össze, itt szó sincs ilyesmiről. A 2003-ban elhunyt mester, Michael Kamen tudását maximálisan elismerve annyit azért ki kell mondanunk, hogy anno a gyors dalokra nem igazán érzett rá, mindez pedig James Hetfield kellemetlenül maníros és idegesítő éneklésével társítva azt eredményezte, hogy bár itt figyel a polcon, vagy tizenöt éve nem hallgattam meg azt a koncertet.

Nos, az S&M2-n ilyesmiknek nyoma sincs. Ahogy az a koncertet felvezető, nagyjából negyedórás kisfilmben is elhangzik, míg '99-ben a zenekar gyakorlatilag minden hangszerelési kérdést rábízott Kamenre, ezúttal sokkal jobban belefolytak a dolgokba, és gyakorlatilag a karmester Edwin Outwaterrel és a San Fransisco Symphony zenei rendezőjével, Michael Tilson Thomassal szorosan együttműködve, végigkísérték a teljes folyamatot. Vélhetőleg ez is közrejátszott abban, hogy ezúttal a szimfonikus részek remekül passzolnak az eredeti dalokhoz, és sokkal jobban fokozzák a hangulatot, vagy épp sokkal többet tesznek hozzájuk, mint az első rész esetében.

Ahogy a többek között öt ütőst, hárfást, réz- és fafúvósokat is felvonultató, hetvenöt fős zenekar nyitányként megszólaltatja a The Ecstasy Of Goldot, már önmagában is hidegrázós élmény, de még erre is rátesz a The Call Of Ktulu, amivel tényleg azonnal elvarázsolják az embert. Az egész koncertet tökéletesen megkomponálták az elsőtől az utolsó pillanatig, és mindezt nem csak a zenei részekre értem. Ahogy a felvezető interjúkban is elhangzik, a színpadkép tematikáját a körök adják. Mindezt úgy képzeld el, hogy a gigantikus méretű, frissen átadott Chase Center aréna közepén egy körszínpadot állítottak fel: ennek belső részén foglalt helyet a Metallica, középen Larsszal, körülöttük pedig a külső karéjon helyezték el a szimfonikusokat, az egész felé pedig négy, szintén kör alakú ledfalat függesztettek fel. Tök egyszerű, de mégis borzasztóan hatásos az egész. Ez „a kevesebb néha több"-megközelítés a hangszerelésben is tetten érhető, hiszen a dalokban a szimfonikusok közül mindig csak azok és annyian játszottak, akikre éppen szükség volt, azaz a koncertet felváltva vezénylő Thomas és Outwater nem küldte harcba mind a hetvenöt főt akkor, ha nem volt rá szükség.

Egyértelműen rengeteg melót tettek az egészbe, de megérte, ugyanis a produkció tényleg maximális igényességgel készült el. Bakik persze akadnak, és ezeket szerencsére benne is hagyták a felvételben, de mielőtt elkezdenéd a szokásos „Lars nem tud dobolni" mantrát, elárulom, hogy ezúttal pont neki kellett a legkeményebben gürcölnie. Míg ugyanis a csúszkálásokat, maszatolásokat egy négyfős rockzenekar esetében a többiek tudják korrigálni, mindez lehetetlen, ha az embernek egy szimfonikus zenekar alá kell adnia a tempót, akik hetvenöten játszanak rá erre, kottából. Marha érdekes figyelni, ahogy Lars és a koncert háromnegyedét vezénylő Outwater folyamatosan összedolgoznak, tartva a szemkontaktust, apró mozdulatokkal jelezve egymásnak, mikor indul az újabb dal, vagy bemutatva a tust. És ugyan az egész koncertnek van egy nagyon kedves, kötetlen és jó hangulata (rengeteg szívet melengető kis jelenetet lehet elcsípni közben), azért végig érezni, hogy itt bizony hőseink igen komolyan koncentrálnak.

Nem akarok előre lelőni minden poént, de az biztos, hogy a megszokott Metallica-dalok áthangszerelt interpretációjánál lényegesen többet kapsz, ha beülsz erre a mozira. Hallhatod például az Anesthesiát nagybőgő és dob előadásban, vagy ahogy a Metallica Moszolov-darabot játszik, de azt is, ahogy Hetfield gitár nélkül, szólóban énekel rá a nagyzenekarra. Meg még egy csomó más érdekességet is, amiben a legjobb dolog még csak nem is a kuriózum-jelleg, hanem az, hogy ezek egytől egyig mind jók is.

A lényeg tehát röviden összefoglalva ennyi: a ló néz, a csikó lát, ezt kurva jól összehozták.