Shock!

Ha nagy hirtelenjében híres portugál rockbandákat vagy -zenészeket kellene felsorolnom, a Moonspell – és persze Nuno Bettencourt – kivételével nem nagyon tudnék világviszonylatban is ismert előadókat említeni, pedig az országban mindig is komoly underground rockmozgalom létezett. A Moonspell mindenesetre már a '90-es években kivívta magának azt a példaértékű népszerűséget, amely még napjainkra sem kopott meg, pedig a gótikus vonal ma már korántsem fut annyira, mint akkoriban vagy akár néhány évvel ezelőtt. Fernando Riberióék utoljára három évvel ezelőtt jelentkeztek, méghozzá egy dupla anyaggal, amelyre már akkor is négy évet kellett várni, de én személy szerint egyébként is pártolom a három-négyévenkénti lemezmegjelenéseket. Legfőképpen azokban az esetekben, amikor egy zenekar már többnyire kiaknázta a saját stílusában rejlő lehetőségeket.

Ennek ellenére természetesen mégsem tudom azt mondani, hogy drasztikus zenei váltás történt volna az új anyagon, hiszen a Moonspelltől most is ugyanazt a jellegzetesen darkos, néha-néha hörgéssel/üvöltéssel fűszerezett gótikus metalt hallhatjuk, mint amit a korai műveken már megszokhattunk tőlük. Az Irreligious korszaka vagy éppen a Sin/Pecado-éra persze már jócskán a múlt ködébe veszett, azonban mindent elmond az új albumról, hogy hazájukban kapásból a listák első helyén nyitott – éppúgy, mint ahogyan az a legsikeresebb éveikben is jellemző volt. Nyílván a rajongóbázis már epekedve várta a legújabb művet, amely idővel valószínűleg be is fogja váltani a hozzá fűzött reményeket, ugyanis a stílus rajongóit tökéletesen ki is elégíthetik ezzel a dalcsokorral. A keleti hatásokkal dúsított hangszerelésért pedig hatalmas pluszpontot kapnak tőlem: ez mindjárt a nyitásnál visszaköszön, és mondanom sem kell, hogy meglehetősen feldobja az amúgy is emelkedett és drámai hangulatot.

A lemezt nyitó Breathe (Until We Are No More) és az azt követő címadó is kellemesen beül a fülbe, de igazán kiemelkedő nótának a harmadikként felcsendülő Medusalemet említeném, amely amellett, hogy orbitális slágerpotenciált hordoz magában, még olyan hangszerelést is kapott, hogy azáltal nyugodtan rokonítható például a legutóbbi Orphaned Land-lemez atmoszférájával is. Az egzotikus, hús-vér vonós aláfestéstől szabályosan lélegzik a nóta, Fernando pedig minderre egy felejthetetlen és zseniális énekdallamot kanyarint, ami örökre magával ragad. Az énekes egyébként is kiváló dallamérzékkel rendelkezik, búgó, mély tónusú – és talán inkább elsősorban női szíveket megdobogtató – hangszíne tökéletesen illeszkedik a sötét muzsikához. A Domina címével ellentétben semmilyen erőszakosságot sem sugall, inkább visszafogottan úsznak be a verzéi, amelyek egy emelkedett és valóban gótikus hangulatú refrénben bontakoznak ki. A dal vége felé ismét felbukkannak a keleti kórusok, amelyek szerencsére csak fokozzák az egzotikus hangulatot. A The Last Of Us pedig már nem első alkalommal juttatja eszembe az elektronikával fűszerezett Paradise Lost-lemezeket (na és persze a Depeche Mode-ot is...), amelyeken szintén hasonló muzsikát lehetett annak idején hallani, ráadásul Nick Holmes hangszíne és dallamai is valahol Riberio regisztereiben mozognak. Bár utóbbi azért mára már valamivel kiműveltebb és kevésbé karcos hanggal rendelkezik... Ezen az anyagon a szintetizátorok és a billentyűk is kissé nagyobb szerepet kaptak, de inkább csak színesítő jelleggel vannak jelen. Pedro Paixao éppen annyit tesz hozzá a zenéhez, amennyit a dalok hangulata megkíván.

Azonban nem mehetek el amellett, hogy akad néhány felesleges momentum is a lemezen, illetve az anyag közepe tájékán pár kifejezett töltelékszám is felüti a fejét. Ilyen például az A Dying Breed vagy pedig a Malignia, amelyeket egészen biztosan nem fogok újrahallgatni pár év múlva. Az album vége felé ütemezett The Future Is Dark pedig ismét kellemes dallamokkal operál, hangulatát viszont eléggé elrontja a „Breathe in, breathe out..." sor végtelenített ismételgetése, amely ezen kívül is számos alkalommal feltűnik a lemezen. Mire idáig eljut az ember az album hallgatásában, kis túlzással annyira besokall a ki-be lélegzéstől, hogy úgy érzi, mintha valami amatőr meditációs tananyagot hallgatna rockzenei körítéssel... Ahogy a közel-keleti hangszerelési megoldásokért dicséretet érdemeltek, úgy jár a pontlevonás utóbbi jelenség miatt. Ráadásul a bónuszok közé is felpakolták a „lélegzős nóták" ilyen-olyan verzióit, amelyek közül a hétpercesre hízlalt nyitódal pofonegyszerű, misztikus szintihangszíneit viszont baromi jól eltalálták. Érdekes, hogy a bónusz verziók mind más címet kaptak: így lett például a The Last Of Usból The Last Of Them, a The Future Is Darkból The Past Is Darker, illetve a doomra még csak távolról sem emlékeztető Dominából Doomina.

Az Extinct jelentőségét tekintve nyílván nem veheti fel a versenyt a korai lemezekkel, de minőség tekintetében a Moonspell idén is hozta a tőlük elvárható színvonalat, ami – most már nyugodtan kijelenthetjük – nem egyszerű az ő esetükben.