Shock!

Nem a leghálásabb feladat a Roadról írni. A frontok már régen megszilárdultak: a csapat feltétlen hívei (akik tényleg szép számmal vannak) nem várnak mást, mint az eddig megismert és megszeretett összetevőket, egyszerű, ám hatásos rockzenei alapokra érkező, egyből fogható és kórusban üvölthető szövegeket, koncerteken a szokott intenzitást, jó hangulatot és szórakozási lehetőséget. Aztán van a másik tábor (bizony ők is jó néhányan), akik ugyanabba a dobozba teszik a bandát, ahol mondjuk a Tankcsapda, a Depresszió és az Ossian is van: vélt vagy valós hibáik és hiányosságaik miatt szinte már minden szart az ő nyakukba öntenek, belekötnek a közérthetőségbe, a fiatalok körében való nagy népszerűségbe, és a magyar zenei közízlés – sajnos nagyon is létező – silányságát is már-már az ő nyakukba varrják. „Szólok, mielőtt magadra ismernél!" – hogy a Road szavaival éljek, és ha őszinte akarok lenni, bevallom: nekem sincs ott a domoszlói banda a kedvenceim között, ugyanakkor azt sem hiszem, hogy azért hallgatnak kevesebben mondjuk Room Of The Mad Robotsot, Omega Diatribe-ot vagy Angerteát, mert őket meg sokan. Pláne, hogy emelett még kimondottan közvetlen, maguktól a legkevésbé sem elszállt arcoknak tűnnek.

Lehet, hogy éppen azért, mert a fentieket a négyes is érzi, de ezúttal bőven saját portáján túl alkot a Molnár Máté által irányított csoportosulás. Én pedig nem is bánom különösebben a dolgot, mivel legutóbbi lemezükkel, a Tegyük fel...-lel kapcsolatban – hiába is volt kereskedelmileg kábé a legsikeresebb – elég felemás emlékeket őrzök: szerintem összességében ez volt a leggyengébb anyaguk mind közül, viszont eddigi legjobb és legkomolyabb szerzeményük, A hatodik is ezen szerepelt. Most azonban – az előzetes híreknek megfelelően – tényleg súlyosabb és töményebb a Road, mint valaha. Szinte hallom már az ellenkórust: izzadságszagú próbálkozás, hogy keményebbnek mutassák magukat, mint amilyenek, de én nem így látom. Zeneileg ugyan tényleg felhíztak jópár kilót, de azért a M.A.T.T. elég organikusan illik az eddigi életműbe – ha másért nem is, a továbbra is jobbára pozitív energiákat közvetítő szövegekkel, amelyek olykor valóban közhely-szótárból építkeznek, máskor viszont egészen jól eltaláltak. Bajom csak egy van velük, de ez már régen is így volt (és igazság szerint ugyanúgy megvan a nagy pályatárs Tankcsapdánál is): Máté bizony sokszor túlzottan sokat akar elmondani, és annak érdekében, hogy mindenki vegye az adást, olykor kissé szájbarágóssá válik (M.A.T.T., Lopott ezüstkanál, Csillag lennék).

Viszont ahogy Szabó Erik figyelemfelkeltő dobtémája felvezeti a nyitó Kettő bennem az én minden korábbinál hangsúlyosabban megdörrenő gitárjait, az valóban egészen pofás zúzdára sikeredett. Nem csoda, hogy ez a dal lett az első klipnóta is, ráadásul többnyire ugyanezen a vonalon mozog az album jó része: a döngölős címadó, a kissé azért bulisabb Húzom a kardot, a lukácsosan moralizáló Lopott ezüstkanál, a nekem sajna nem túl bejövős Csillag lennék és a lemez legvégén az Egy család vagyunk (Veletek), amit napnál világosabban koncertfavoritnak szántak, és valószínűleg azzá is fog válni. Oké, itt vannak persze a már szokásosnak mondható Road-elemek (szaggatott, pattogós ritmus, egymásra úsztatott beszéd- és énektémák, csordavokál, sok kiállással), de akkor is, Goya és Kádár Imre gitárja talán még soha nem mart bele úgy az ember húsába, mint hatodik sorlemezükön. Nekem ebből az eresztésből amúgy a tipikusan roados témát felvázoló Kígyóméreg a kedvencem, és bár Kerouactól Hobóig elég sokan elsütötték már az „Úton lenni az élet, megérkezni halál" sort, egy Road elnevezésű zenekarnak kizárólag jól állhat a dolog. (Viszont nem hallgathatom el, hogy a M.A.T.T. rövidítést feloldó Merni – Akarni – Tudni – Tenni szöveg hallatán minden esetben menthetetlenül röhögnöm kell, mert nem bírom kiverni a fejemből, hogy ez mennyire hasonlít az SZDSZ rendszerváltáskori plakátján látható „Tudjuk – Merjük – Tesszük" szlogenre. Én pedig szépen elképzelem, ahogy Kis János, Tamás Gáspár Miklós és Pető Iván egymást átölelve zúznak egy Road-koncerten. Bocsánat, de ez van.)

A lemez közepén terül el az a triász, ami azért megtöri a sormintát: a Túlzó kámfor illat szövegileg ugyan romantikusabb húrokat pengetget, zeneileg azonban ez sem túl balladisztikus, akkor már sokkal játékosabb a Zsák a foltját Földes Anettel előadott, táncolhatóan könnyed duettje (ami a lezser zongorázgatással megspékelve tényleg tök jó lett) és az A jó reménység foka, amelynek fúvósokkal, miegymással megtámogatott magasztossága nekem bizony már túl sok is volt a jóból. Azt viszont kimondottan hülyeségnek tartom, hogy az amúgy 42 percével pont egészséges hosszúságú anyag legvégén még jó 17 percen keresztül (!!) ismételgetik instrumentálisba váltva az Egy család vagyunk főtémáját és szólóját, ezt ugyanis élő ember nincs, aki akár másodszorra is végigszenvedné. De hát annyi baj legyen, maximum lekapcsolom előbb a cuccot.

Továbbra is tartom azon véleményemet, hogy a csapat eddigi legjobb darabja az Emberteremtő volt, de azért ez az anyag is igencsak egyben van, nagyon nagy fokban Varga Zoli fejlecsavarintóan bődületes soundjának hála, és igazság szerint a Borbás Robi által kreált, nem igazán túlspilázott borító is tetszik. Ha objektíven, túlzó előítéletektől mentesen állsz hozzá, te sem mondhatod azt, hogy Heves megyei lordjai gyenge lemezt készítettek. Maximum azt, hogy nem neked való.