Shock!

Senki ne üljön fel a látszatnak, valójában több mint egy évtizedet töltöttünk Sear Bliss-lemez nélkül, hiszen a The Arcane Odyssey még 2007-ben jelent meg, azóta viszont semmi olyasmi, ami a patinás zenekar világába igazán passzolt volna. Nagy András zenekarvezető/énekes leghelyesebben talán akkor járt volna el, ha már a 2012-es Eternal Recurrence-t is saját neve alatt hozza inkább ki, ahogy ezt az Arkhē esetében később tulajdonképpen megtette – elvégre szólóprodukciókról volt szó. El kellett telnie tehát bő tíz évnek, mire Andrásnak újra kedve támadt a Sear Blisshez, amin nincs is mit csodálkozni, a millió tagcserén átesett, minden létező vihar által megtépázott társulat esetében. Ez azonban már a múlt, a jelen pedig a Letters From The Edge album, amely egy újjászervezett csapat első stúdiós termékeként érkezett most meg.

Andráson kívül a másik személy, akinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy új produktumnak örülhetünk, Kovács Attila gitáros (ex-Nervekiller, Varso, Watch My Dying), aki 2008 környékén játszott már beugrósként a zenekarban, de a kiteljesedése egyértelműen mostanra datálható ebben a körben. Végrehajtott ő már egy hasonló mutatványt annak idején Vörös Andrásék ősmaradványával, a Superbutt-tal, és szívből remélem, hogy ezúttal nem ahhoz hasonló kifutása lesz az ott is remekül indult, majd totálisan földbe állt történetnek. Szóval Nagy András és ő, no meg producerként Scheer „Max" Viktor (szintén volt zenekari tag) az érdemi kőművesei az aktuális sztorinak, ami a Letters From The Edge képében túlzás nélkül a valódi (értsd: black metalos) Sear Bliss valaha volt legerősebb anyagát köpte ki magából. Persze tudjuk, hogy a késői '90-esekben született lemezek felülmúlhatatlanok, de ezúttal tényleg nyugodt szívvel beszélek világszínvonalról – és nem azért, mert a master Dan Swanö munkája.

Attilára mindig is jellemző volt, hogy minimáltémákból mennyire jelentőségteljes dolgokat tudott összelegózni, sokadszor döntve meg azt a tételt, hogy a progresszió kizárólag a pókként futkosó hangjegyhokisták vadászterülete lenne. Sőt, ennek éppen az ellenkezője igaz. Andrásról pedig legkésőbb az Eternal Recurrence-nél kiderülhetett mindenki számára, hogy mennyire sokoldalú zenész, itt is szinte mindenben benne van a keze, legyen szó dalírásról, vagy akár a komplett arzenálnyi hangszer kezeléséről. Ennyi főkolompos mellé pedig tényleg nem kell már több, csakis megbízható társak, akik hasonló igényességgel rakják oda a saját részeiket. Vigh Zoltán gitáros (ex-Bornholm), Csejtey Gyula dobos és Pál Zoltán harsonás éppenséggel pont ilyen alázatos zenészeknek tűnnek, így összességében már az első közös munkájukon is rendkívül egységes arcot ölt a zenekar. Ezt a felállást tényleg bűn lenne szétszéledni hagyni, de szerencsére az aktivitás mértéke nem is ebbe az irányba mutat.

Messze nem tartom tökéletesnek a Letters From The Edge anyagát, de ezeket az örömteli fejleményeket botorság lenne elhallgatni, a többi jórészt úgyis csak egyéni preferenciák kérdése. Jót tesz az összképnek az is, hogy András most egy olyan Sear Bliss-lemezt próbált összerakni, ami büszkén vállalja fel a csapat tradícióit, és közben új irányokba is bátran nyújtózkodik. Pontosan az album (mennyire illik most ez a szó ide!) változatossága miatt fáj, hogy az ének zömében pont olyan semmilyen, mint a black metal anyagok 90 százalékán, és András pont a legkevésbé kifejező károgását hozta vissza azok után, hogy az elmúlt években ebből a skatulyából is igyekezett végre kikeveredni. Elképesztően sokat dobna a változatosabb vokál a végeredményen, így aztán a rettentő mélységekbe alászálló szövegeket sem nagyon van kedvem bogarászni, túl azon, hogy sokat nem érteni belőle, ráadásul a kiadó által még a fizikai kiadás előtt rendelkezésre bocsátott borítóból sem nagyon lehet azokat kiolvasni.

Ezen felül viszont nagyjából szőrszálhasogatás lenne további negatívumokat keresni. Megint csak egyéni ízlés kérdése, hogy a valakinek belefér-e, hogy a Sear Bliss 2018-ban ennyire változatosnak és alaposnak mutatja magát. Hogy a rendre stagnálni látszó műfajnak jót tesz-e ez, az viszont nem kérdés. Nem mondom, hogy Szombathelyen tapossák az új ösvényeket a műfaj homokjába, de sokak szemét felnyithatja ez a fajta szemlélet. Amúgy sem szokásom, de itt végképp nem emelnék ki dalokat, egyértelmű, hogy mindenkinek más-más tétel lesz majd a személyes kedvence a lemezről. Akinek van kedve, megfejtheti Attila ősbemutatóját a héthúros gitár sosem hallott hangolásáról, vagy a bőr alá bekúszó fretlessbőgő- és billentyűfutamokat, de persze nem ez itt a lényeg, hanem az összhatás. Ha már ennyit kellett várni rá, pontosan egy ilyen, minden kétséget eloszlató alkotásra volt itt szükség, mint a Letters From The Edge. Ezzel a produkcióval bátran ki lehet állni a világ elé.