Shock!

Jó ideje adós vagyok ezzel az recenzióval. Nem mintha Steven Wilson követői ne tették volna magukévá a Ravent már hetekkel februári megjelenése előtt az albumot – ahogy én is –, hanem mert muszáj igazságot szolgáltatni ennek a páratlan zenei alkotásnak, amely már most jól láthatóan a 2013-as év egyik kiemelkedő teljesítménye.

Bár Wilson legutóbbi, sorrendben második szólólemeze, a Grace For Drowning valamikor 2011 legvégén jelent meg, hozzám csak a tavalyi év elején jutott el, és utána azonnal hetekig bérelt helye volt a lejátszómban. Úgy tűnik, a Porcupine Tree főnöke ráérzett az önmegvalósítás megfelelő ösvényére, és gyorsan parkolópályára is tette anyazenekarát, mégpedig arra hivatkozva, hogy nincs ideje egyszerre minden zenei elképzelését megvalósítani, és jelenleg szólókarrierje a legfontosabb. Porcupine Tree rajongóként persze bízom benne, hogy a szünet csak átmeneti, de jelenleg úgy látszik, pár évig biztosan nem ez lesz a prioritás. Amíg viszont Steven ilyen minőségben (sőt, mennyiségben) ontja magából az igényes albumokat – nem is egyszerűen csak zenét, hanem valóságos művészeti alkotásokat –, addig ezen sem időm, sem okom nincs keseregni. Az alig egy évvel elődje után megjelenő The Raven That Refused To Sing ugyanis nem egyszerűen kárpótol bennünket a Porcupine Tree aktivitásának hiányáért, hanem szinte feledteti azt.

Bár hangsúlyozottan szólólemezről van szó, már legalábbis abban az értelemben, hogy a zenét - amennyire tudom - ezúttal is egymaga Wilson írta meg, és már a kész kompozíciókkal érkeztek meg a Los Angeles-i stúdióba, a Grace-hez képest mégis komoly változás, hogy az új lemezt egy alapos turné ererdményeként immár egy stabil, összeszokott gárda készítette el, ami - hogy finoman fogalmazzak -, némileg közelebb áll a zenekar fogalmához, mint mondjuk a Tate-féle, Queensryche elnevezésű átjáróház. Ráadásul nem is akármilyen zenészekről beszélünk, hanem egytől egyig hangszerük kiemelkedő mestereiről. Elég, ha csak az utóbbi években valóságos mágusként tisztelt Guthrie Govant említem, aki ezen a lemezen is olyan döbbenetesen ZENEI szólókat varázsol ebbe az atmoszférikus zenébe, hogy azért önmagában járna a maximális pontszám. A Drive Home-ban hallható szóló például egészen parádés, megindító, kitörölhetetlen. Marco Minnemann sem véletlenül szerepelt pár éve John Petrucciék shortlistjén (mint ahogy az is sokat elárul róla, hogy ő dobol Joe Satriani most induló turnéján), s bár a Raven zenei világa elég távol áll a Dream Theater-féle matekos őrületektől, a német dobos minden leütéséből sugárzik a félelmetes technikai tudás, az érzés és a fantázia tökéletes harmóniája. (Mint a lemezhez készített werkfilmből kiderül, a csávó emellett megszállott munkamániás is: Wilson azzal cukkolja őt és a társaságot, hogy Minnemann a lemez átküldött demójára szilveszter estéjén fél órán belül visszaküldte a feldobolt részeket a világ másik feléről.) Ráadásul Govan és Minneman már eleve összeszokott párost alkot, hiszen a The Aristocratsben már évek óta együtt gyártják szintén jó értelemben elborult szerzeményeiket.

Az ezer helyen megforduló Theo Travis szívmelengető fúvós-témái (szaxofonon, klarinéton és fuvolán) már a Grace For Drowningnál is az egyik fő vonzerőt jelentették számomra, és azt hiszem, mind a végletekig kidolgozott szólók, mind a díszítő részek egészen új magasságokba repítik Wilson kompozícióit. Ugyanez igaz az amerikai jazz-zongoristára, az akusztikus hangszeren és Hammondon/szintin is emlékezeteset nyújtó Adam Holzmanra is. Az általam eddig ismeretlen Nick Beggs alázatos játéka (basszus és Chapman Stick) teszi teljessé a hibátlanul összerakott zenei képet, amit még a London Session Orchestra fenséges vonós aláfestéseivel is sikerül megfejelni.

A lemezen szereplő hat dal közül három tíz perc feletti, míg három öt-hét perces, s a sztorikhoz kapcsolódóan mindegyik önálló zenei világgal, hatalmas ívekkel rendelkezik. Akad ugyan néhány durvulós, zakatolós téma, illetve lendületesebb prog rock szerzemény – mint rögtön a lemezt indító Luminol –, amelyekben felsejlik a Porcupine Tree, de alapvetően nem a metalos vonal az uralkodó, hanem sokkal inkább a gyönyörű, akusztikus hangzású nóták, nagyszerű hangszeres teljesítményekkel, hatalmas harmóniákkal és vokálokkal. Egy-egy motívum, dallamfoszlány ugyan egyértelműen visszaköszön Wilson korábbi alkotásaiból, de önismétlésről még véletlenül sem lehet szó, és talán a The Holy Drinkerben sikerült a legtökéletesebben összehangolni a lendületes prog rock dolgokat, a jazzes szólókat, illetve a zúzást. Azt hiszem, ebben a tizenegy percben a lemez minden erénye benne van, aki ezt a nótát hallgatva nem válik azonnal a rabjává, annak felesleges is tovább próbálkoznia.

Ami a nagyszerű kompozíciók és a kiváló egyéni teljesítmények mellett szintén kiemeli Wilsont a mezőnyből, az a minden részletre kiterjedő hihetetlen igényesség a koncepciótól, sztoriktól kezdve a szövegeken át a lemez gyönyörű csomagolásáig, értve ezalatt mind a hangzást, mind a különböző verziókhoz készített artwörköt. Nézzük sorban! Nem mennék bele az egyes dalok történetének mélyreható elemzésébe, de mindenkinek ajánlom figyelmébe a különböző rémálmokat és egyéb kísértet-sztorikat körüljáró igényes szövegeket, amelyek hangulatát tökéletesen sikerül visszaadni a zene eszközeivel. A sok csúcspont közül is kiemelkedik a címadó és egyben a lemezt záró tétel, amely különösen a hozzá készített klippel együtt nyújt páratlan összhatást. A klip egyébként önmagában is mestermű, ahogy a szintén Jess Cope és Simon Cartwright által kreált Drag Ropes is az volt a Storm Corrosion albumon. Itt is pontosan arról a művészi, rendkívül nyomasztó, de gyönyörű vizuális megoldásokkal teli alkotásról beszélhetünk, amely tökéletes egységet képez a zenével és a szöveggel.

Az amúgy is jól megírt szövegeket kiegészítik a lemez deluxe kiadásához tartozó, Hajo Mueller által készített döbbenetesen szuggesztív grafikák, illetve azok az élvezetes és igényes nyelvezettel megírt prózai szövegek, amelyek lényegében novellákként mesélik el az egyes dalok sztorijait. Be kell valljam, az utóbbi években jelentősen lecsökkent azon albumok száma, amelyeket fizikai formában is beszerzek, különösen különféle extra kiadásokban, ennél a lemeznél viszont annyira szerves részét képezi az alkotásnak a teljes „csomag", hogy fel sem merült bennem, hogy ne a keményfedeles, több mint száz oldalnyi grafikát és novellákat rejtő, valamint négy CD-t tartalmazó deluxe editiont rendeljem meg. (Ebben az album normál változata mellett helyet kapott még egy Blu-Ray verzió, egy DVD, valamint a dalok nem sokkal gyengébb demóverzióját tartalmazó korong, egy bónusz nótával.)

És végül a hangzás. Ilyen gyönyörűen tiszta, természetes, lélegző soundra - amelyért a Beatles, a Pink Floyd és mások klasszikus lemezein edződött Alan Parsonsnak lehetünk hálásak – nagyon kevés példát találunk, s már most abszolút etalonnak merném nevezni. Ellentétben a Porcupine Tree némileg szintetikusabb, modernebb, sokszor már-már agyoneffektezett megszólalásával, itt tényleg a '70-es évek leggyönyörűbb hagyományait követő, de a 2013-as elvárásoknak minden szempontból megfelelő csúcshangzást hallunk. (A hangzás autentikusságát mi sem jellemzi jobban, minthogy a werkfilm tanúsága szerint a lemezen használt mellotront eredetileg még a King Crimson nyüstölte évtizedekkel ezelőtt.) A hangzás ezáltal még legalább öt kategóriát dob az amúgy is igen dinamikus kompozíciókon: az akusztikus részek minden hangja csilingel, a zúzós, feszültségekkel teli témák (halld például Watchmaker, The Holy Drinker) pedig szakítanak.

Készséggel elfogadom azokat a véleményeket is, hogy Wilson már túlságosan is elment az önmegvalósító, „művészkedő" irányba utóbbi alkotásaival (utolsó Porcupine Tree, Grace For Drowning és főleg Storm Corrosion), de abszolút nem osztom ezt a nézetet. Azzal még talán egyet tudok érteni, hogy e három albumon – amelyek közül kettő dupla volt – bizony előfordulnak felesleges töltelékek, de ilyennek az ötvennégy perces Ravenen már nyoma sincs. Minden gyönyörűséges hangnak, húrpendítésnek, csilingelésnek, zengésnek, fuvolaszónak megvan a helye és a miértje, a lemez egyben hallgatva pedig maga a teljesség, a tökéletes harmónia. Komplexitása ellenére mindenképpen könnyebben emészthető, mint az előző három Wilson-mű (különösen a Storm Corrosion), s egyben szerintem Steven amúgy sem gyenge életművének ez az eddigi csúcspontja (talán a Fear Of A Blank Planet mellett). Ezt így, néhány hónapnyi rendszeres hallgatás után már kellő biztossággal ki merem jelenteni, s ez talán mentség is lehet arra, hogy miért vártam ennyit az ismertető megírásával.