Nagyjából huszonöt éve, azaz a Dokken Shadowlife albuma óta tudjuk, hogy a napbarnított dél-kaliforniai beach boy-imázs mögött George Lynchnek van egy másik, radikálisabb és szélsőségesebb énje is. A barátságtalan Shadowlife és az azt követő Lynch Mob-mű, a rap metalos Smoke This a maga idejében óriási megütközést váltott ki a gitáros rajongóiból, azóta viszont mindannyian hozzászokhattak, hogy Lynch időről időre előáll valami számára fontos zenei kinyilatkozással, ami nem feltétlenül a békebeli Dokken- és Lynch Mob-stílus hallgatóbarát formájában ölt testet. Ilyen volt a Souls Of We, a Shadow Train, majd az önálló életre kelt KXM, valamint az überkult Ultraphonix. És most ilyen a The Banishment, melynek segítségével George ezúttal indusztriális vizekre evezett, de ezen csak az lepődik meg, aki már nem emlékszik a Stonehouse projektre a 2000-es évek elejéről.
E legfrissebb vállalkozás története egészen a múlt évtized közepéig nyúlik vissza, amikor George összejött a Prong-főnök Tommy Victorral és Joe Haze programozó/producerrel. A már akkor The Banishmentnek nevezett valami azonban sokáig nem akart életre kelni, minek okán Tommy idővel megunta a banánt, George azonban ragaszkodott hozzá, és Devix Szell énekes bevételével végül organikus egésszé formálta a kezdeti elgondolást, majd elérte, hogy a hányatott sorsú anyag napvilágot lásson. Most persze némi iróniával mondhatnád azt, hogy kár volt, és ezt az energiamennyiséget akár valami értelmesebb dologba is fektethette volna, én viszont inkább kíváncsi vagyok egy ilyen kétes kimenetelű kalandra, mint a mester ezredik olasz melójára, vagy még rosszabb esetben egy olyan kulturális hullarablásra, mint amilyen a Wicked Sensation újragondolása volt két éve. Mert az a napnál is világosabb, hogy George nem kereskedelmi célzattal merült mélyre az ipari undergroundban, hanem művészi ambícióktól vezérelve, az ilyesfajta elhivatottság pedig akkor is méltányolandó, ha történetesen nem vág profilba.
Persze az sem képezheti vita tárgyát: kell egyfajta nyitottság ahhoz, hogy Lynch jelenlétét relevánsnak lehessen tekinteni ebben a nem kimondottan populáris indusztriális közegben. Első körben nekem is meg kellett erőszakolni magam, hogy a Got What You Wanted zavarba ejtő klipjét követően ne számoljak le a koronggal egyszer s mindenkorra. Igazából a másodiknak bemutatott és Tommy Victor énekével díszített Right hallatán mondtam azt magamnak, hogy talán mégsem veszett fejsze a The Banishment, és minimum egy figyelmes meghallgatást érdemel a nagylemez. Az első nekifutást aztán több is követte, mert szerettem volna megérteni, hogy mit akart kihozni ebből az anyagból Lynch, és hogyan képzelte el magát ebben a kontextusban. Önmaga pozicionálása felől persze nem voltak kétségeim, eltéveszthetetlen stílusa még ezen az idegen terepen is képes volt gyökeret verni, szigorúan gitárosfüllel pedig olyan textúrákat is meg lehet hallani, amelyek eddig nem voltak rá annyira jellemzők.
Hogy mi lehetett a fő motiváció George részéről? Valószínűleg az általa képviselt tradicionális dalközpontúság egyfajta különös transzformációjának megvalósítását tűzhette ki célul, ami sikerült is, meg nem is. Mert amíg a bariton riffekre épülő Right felfogásában egészen az általam felettébb kedvelt, 2003-as Lynch/Pilson-anyagig repít vissza, a meglepően hagyományos The Dread elfuserált, beteg bluesba oltott dallamossága pedig kis képzelőerővel még a Lynch Mob keretei közé is integrálható lehetne, addig ellenpontként rögtön megjelenik a kimondottan kellemetlen Max Pain. Továbbmegyek: ha azt hiszed, hogy a hajmeresztően absztrakt Terra Nullius kvázi instrumentális témája próbára teszi a türelmedet, akkor még nem hallottad a Lost Horizon végtelenül bizarr zenei kísérletét. Viszont ezekre is jut olyasmi, ami képes visszaállítani az egyensúlyt, ilyen a hangulatos Reunion és Sunset Strip legsötétebb bugyraiban fortyogó Machine And Bone, de még a lidérces Reactionre sem mondanám, hogy nem tetszik.
Szóval a dalokkal akkora gond azért nincs, lehetne ez rosszabb is, igazából a csomagolás, tehát a zajos hangzás és a rideg atmoszféra az, ami miatt ennek a lemeznek alig fog esélyt adni valaki. Nyilvánvalóan nem lett új Violent New Breed vagy The Downward Spiral a The Banishment első és valószínűsíthetően egyben utolsó anyaga, viszont Lynch ismét kipipálhatott valamit a bakancslistáján, ami szellemi kielégülést okozott neki. Azzal pedig, hogy ezt képes volt lenyomni a Frontiers torkán, valószínűsíthetően nagyobb kedvvel fordult rá a következő nápolyi megrendelésekre, a nemsokára érkező hármas Sweet/Lynchre és a Girish Pradhannal megerősített The End Machine albumára. Valamit valamiért, ugye...
