Shock!

Kár lenne tagadnom, hogy nagyon régóta szimpatizálok az ausztrál kontinenssel és annak lakóival. A kenguruk, koalák, ellemacphersonok és melgibsonok földjén az emberek ugyanazt csinálják, mint máshol, mégis, bármihez nyúlnak, az rendelkezik egy olyan sajátos adalékanyaggal, ami miatt azonnal egyértelművé válik, hogy az „odalentről" származik. Hogy csak a zenénél maradjunk: ezek a csökönyös ausztrálok tényleg minden területre odatették magukat: a rockereknek ott van az AC/DC, a punkoknak a Saints, az elvontabb muzsikák rajongóinak Nick Cave és aktuális csapatai, de még a popperekre is gondoltak az INXS-szel. Aki meg a seggrázós kikapcsolódást kedveli, az megkapta Kylie Minogue-ot. A maguk területén mind abszolút csúcskategóriás dolgok, és nincs ez másként a trónkövetelőkkel sem: ott van például a remekbe szabott Airbourne, amit hála az égnek (és remélhetőleg csekély mértékben a nálunk megjelent kritikáknak is) mifelénk is egyre többen szeretnek meg, de véleményem szerint még náluk is faszább az a csapat, ami számomra két éve a semmiből tűnt elő, hogy aztán 2011 egyik legjobb lemezét szállítsa le a Spaces In Between képében. Ez volt a Tracer, és nem is kell múlt időt használnom, hiszen itt van második teljes értékű lemezük, és ez biza legalább olyan jó lett, mint elődje.

Az auszik néhány éve, John Hillcoat és Nick Cave embertelenül kegyetlen filmjével, Az ajánlattal bebizonyították, hogy ők kicsit a western műfaját is máshogy (és a nagy többségnél sokkal jobban) művelik, a Tracer pedig új lemezén éppen ezt a világot szeretné muzikálisan megjeleníteni, csak hát sokkal kevésbé feketén, ridegen és irgalom nélkül. A nagy trükk az egészben az, hogy a vadnyugati (vagyis inkább vaddéli?) koncepció igazából csak a szövegből ütközik ki, zeneileg a country hatás még a minimálisnál is kevesebb, ugyanaz a „'60-as évek blues rock muzsikája találkozik a '90-es évek grunge-ával, és elmennek együtt stadion rockot hallgatni" muzikális egyveleg van jelen, mint a Spaces In Between-en, sőt, a hard rock hatás tán még erősödött is. Ennek ellenére is tisztán látjuk magunk előtt a hőségben kornyadozó kaktuszok között lenyugvó nap felé veszett vágtában elcsörtető El Pistolerót, aki tört szívű nőket, és tört fogú ellenségeket hagy maga mögött, dohányt rág és pisztolyt ránt, meszkalint iszik és még vizet sem prédikál. Emiatt aztán az sem nagy tévedés, hogy a desert rock feeling is mind markánsabban előjön, főleg az olyan számokban, mint a régi vágású Queens Of The Stone Age-re hajazó Dirty Little Secret, vagy a pulzáló basszusra épülő There's A Man, de mondhatnám éppen az Until The War Is Won akusztikába hajló melankolikus szépségét is.

Mindezzel együtt is a csapat legfőbb hatásainak a Soundgarden és a Pearl Jam tekinthető, előbbi leginkább Michael Brown vitathatatlanul cornelles hangjának és énekdallamainak köszönhetően, Vedderék pedig az olyan megoldások miatt, amiket például az energikusan nyitó címadóban, az összetett felépítésű Dead Gardenben, vagy éppen a már címében is a határvidéki hangulatot erősítő Santa Ceciliában alkalmaznak. Csak éppen az a vicc, hogy ezek a dalok bizony sokkal jobbak, mint amikkel Stone Gossardék egy jó ideje előrukkolnak. De mindenképpen felszabadultabbak, frissebbek, ezáltal szerethetőbbek.

Hogy a változatosságnak is adjanak: van itten alig egypercnyi kis akusztikus átvezetés (Ballad Of El Pistolero), de punkos sebességű, szétcsépelt Manic For Ya is, a hatalmas üvöltésekkel tarkított Scream In Silence pedig echte Audioslave. A csemegék csemegéje mindezzel együtt is a hat perces Hangman, amiben akusztikus gitár, perka és vonós szekció ugyanúgy felbukkan, mint a hagyományos rockhangszerek, ezáltal álomszerűen delejessé téve a dalt. Semmi újdonság nincs ebben sem, de ahogy meg lett variálva az egész, az ellenállhatatlanná teszi, Michael dallamai pedig tényleg varázslatosak.

Az összképhez még annyi tartozik hozzá, hogy a csapat tagjai még mindig igen fiatalok – azzal együtt is, hogy a banda egykori legifjabbja, a basszer, aki amúgy az énekes tesója is egyben, már nem tag -, így aztán igen hosszú út állhat még előttük, amin ez a Kevin Shirley veterán csúcsproducer által igen ütősre összeügyködött lemez hatalmas előrelépést jelenthet. Bízom benne, hogy így is lesz, én pedig per pillanat még annyit tehetek az ügy érdekében, hogy ahogy lecseng a Now I Ride megvadult musztáng hátán vágtázó tempója – amelyre kifacsart módon a Red Hot Chili Otherside-ja refrénjének dallamát passzintották –, kapásból újraindítom a tizenhárom tételes El Pistolerót. És nektek is ezt tanácsolom.