Shock!

Szó se róla, a budapesti Uzipov aztán nem könnyíti meg az ember dolgát! Most nem is arról van szó, hogy a szövegeiket olyan egyszerű értelmezni, mint néhány egyszerűsített mondatban elmagyarázni a relativitáselméletet egy óvodásnak, a zenéjüket pedig kábé annyira lehet beszuszakolni a megszokott sablonokba, mint építészetre táncolni. Arra gondolok, hogy ők bizony némi extra erőkifejtést igényelnek, ha képben kívánsz lenni a munkásságukkal kapcsolatban, mivel enyhén szólva sem bombázzák agyon a nagyvilágot a róluk szóló hírekkel (és hát a honlapjuk sem túl infodús). Ami csak azért fontos, mert amúgy az Uzipov 2013-as dalcsokra – az egyszerűség kedvéért nevezzük mondjuk LP-nek – az év egyik hazai legjobbja. Még pedig csont nélkül.

A banda megalakulásáról és első három daláról 2011-ben írtunk, így ezt most megspórolnám, azóta a változás annyi, hogy a rákövetkező évben kiadtak egy újabb dalcsokrot, és meglengették, hogy jön még majd egy harmadik is, azon újfent három számmal, és ezekből fog összeállani majd az első nagy mű. A harmadik EP azonban időközben elmaradozott, bár új számok azért lettek, illetve történés még, hogy Kubányi Bálint elpályázott a Supernem irányába, Hosszú és Walkó azonban maradt, Kubányi helyére pedig Hargita Gabi doboló érkezett. Ez az LP pedig nyolc dalt tartalmaz, ami ezek szerint kábé a banda életműve is egyben. Nem túl nyaktörő tehát a tempó, de hát úgyis azt szokták mondani, hogy nem a mennyiség számít, hanem a minőség. Az meg van itten rogyásig!

A dalcsokor a Fekete nekeddel nyit, a banda egyik legagresszívebb, legzajosabb dalával, és kapásból meg is lehet állapítani, hogy Uzipovék (amúgy jelent ez a szó bármit is?) zenéje az évek során egy szép ívet írt le: kezdetben vala a már említetten kívül a Nem akarom és A kedvem véget ért őrületes adrenalin bombája, az utolsó ezek közül akár még noise rocknak is hívható, majd szépen jött egy fokozatos letisztulás. Ezt persze úgy kell érteni, hogy a második dal-triász még mindig savat önt a füledbe, miközben kirúgja a lábad, de azért mellette már elhív táncolni is. Ebből a bandából a kedvencem a Zászlós barom elnevezésű mágikus ritmusú szösszenet, de parádés az Ájulás küszöbén lezárása is azzal a hadarós, ultraagresszív vokállal („Veled nem baszódhat senki, mert a legnagyobb erő tetején állsz!"), mint ahogy - az én értelmezésemben - a piálásról szóló Szinte szárazon is (ebben meg még mintha valami fúvós hangszer is lenne, szépen eltorzítva).

A banda két legutóbbi darabja pedig a túlzás nélkül kimondottan slágernek való, a többi tételhez képest szinte már könnyedén befogadható Mintha zuhannál azzal a remek refrénnel, illetve a nyolcadikként érkező 18, amely az egyetlen instrumentális tétel, és amúgy is lazán kilóg a két-három perc alatt elreszelt dalok köréből, lévén hét percnél is hosszabb. Ebben én még némi stoneres hangulatot is hallok, ha nagyon figyelek (kábé a Shapat Terror vonalán), ami amúgy néhol máshol is felbukkan, és ez ugye részemről csak még egy ok a pontszám feltornázására. Mindez pedig mindvégig egyszerre agresszív és dúdolható, beleértve az énekdallamokat, a muzikális megoldásokat és a hangzást is.

Apropó, hangzás! A kompánia állandó kollaboránsának számító Schram Dávid valami mestermunkát végzett! Szól minden, mint az állat, Hosszú bőgőjétől konkrétan be lehet szarni, és az egészben megvan az a nyersesség és ösztönösség, ami annyira hiányzik manapság! Kvázi tökéletes, mint ahogy maga a lemez is, maximális pontszámot pedig csak azért nem kapnak, mert azt semmiképpen sem tartom indokoltnak egy olyan esetben, amikor a bemutatkozó nyolc szám közül már hetet ismertem korábbról (lusta disznók, na). Ezt tényleg mindenki fülelje meg, aki szereti az igazán egyedi, kötöttségtől mentes zenéket! (Végül csak zárójelben: nem tudom, van-e úgymond hivatalos borítója is az anyagnak, én azért választottam ezt a képet, mert ez annyira szép és kifejező is egyben.)