Shock!

Az első Vader albumról egy régesrégi fanzine-ben olvastam először kritikát, ahol valami olyasmiről volt szó, hogy íme a világ legnagyobb pózere (Peter) félkilós fordított kereszttel a nyakában, aki talán jobban tenné, ha inkább honfitársaival tartana a piacra használt rádiót árulni. Na igen, a The Ultimate Incantation nem sokkal volt több egy Morbid Angel tribute lemeznél.

A zenekar azóta Lengyelország vitathatatlanul legismertebb és legelismertebb death metal hordája lett. Megérdemelten. Az 1986-os alakulás óta annyi albumot, kislemezt, koncertlemezt, válogatást, DVD-t adtak ki, hogy sok kéz kellene összeszámolni. Ráadásul olyan roppant intenzív és masszív koncertbanda, akik még a Slayer előtt is gond nélkül állják a sarat. Tavaly volt szerencsém Hódmezővásárhelyen megnézni őket egy olyan helyen, amilyenen szerintem mostanában már nem gyakran játszanak és hát leesett az állam. Az év koncertje volt nálam, death metalban mindenképpen.

A The Beast tulajdonképpen nem különbözik sokban mondjuk a Revelationstől vagy a Litany-től. Azzal a különbséggel, hogy a Litany szintjét nem üti meg, mivel azt igen nehéz lenne még nekik is. Valahogy a Hypocrisyhez tudnám hasonlítani a Vadert, ugyanúgy kialakult a saját stílusuk, amin belül bátran és eltökélten mozognak. Egyből felismerhető, hogy kik játszanak. Még akkor is, ha ezúttal Doc helyet Daray dobol a Neolithicből. Semmivel sem rosszabbul egyébként. Iszonyat ötletesen játszik, főleg a cinekkel.

A rövid intro után belehúznak az Out Of The Deeppel, ahol semmi új nem történik, de az keményen. A bevált formulák, rutinosan elővezetve, húzósan és energikusan. A közepén egy olyan szédületes dobkiállással, ami gördíti tovább a dal lendületét és az meg sem áll a végéig. A Dark Transmission kifejezetten dallamos, de nem ám skandináv lánydeathmetalos módon, hanem férfiasan, hehe. Zakatolós középtempó, koncertrevaló, a végén nekem a Sepultura Desperate Cry dalának befejezése jutott eszembe. Nagyon kedves. A Firebringer masszív thrash-es tempóban dübörög és egy olyan jó kis szólót tettek bele, hogy na. Igaz is, erre az albumra sokkal melodikusabbak lettek a szólók, mint régen és jót is tesz a szikár alapoknak. A The Sea Came At Lastban Peter olyan hangot üt meg, amit nem szokott: nem ordít. No, nem viszi túlzásba. A dal egész egyszerűen kiváló, van hangulata. Borzasztó gyors és mégis meg lehet benne kapaszkodni. Dallamos. Hm.

Nem gondoltam, hogy ezt a szót ennyit fogom használni egy Vader lemez kapcsán, pedig még csak a felénél járunk. Nem győzöm azonban hangsúlyozni, hogy ez a fajta dallamosság csipetnyit sem vesz el a zene zabolázhatatlan energiájából. Amire jó példa a következő I Shall Prevail. Hát ez is akkor a bólogatnivaló thrash-bomba, hogy ne már. Természetesen egy remek szólóval a közepén. A The Zone ugyanezt a receptet követi, szaggatott riffeléssel a régisulis death témák közé. Az Insomnia és az Apopheniac semmi különös, két szürke, semmilyen dal, hogy aztán a lemezt lezáró Choices söpörjön egy utolsót. Mániákusan és vadul menetel a vég felé ez az utolsó erőket összpontosító, rettenetesen szigorú szám.

Nincs 38 perc az egész és igen bölcsen nem nyújtják túl hosszúra, ebből az őrjöngésből ennyi az ideális. Én pedig koncertet szeretnék megint.