Shock!

Bármennyire is azt kaptam, amit vártam, utóbb azért árnyalta a tavaly őszi I Am Morbid-koncert a David Vincentről bennem élő képet. Röviden úgy tudnám összefoglalni, hogy bár ő már rég nem veszi teljesen komolyan magát, őt magát mégis komolyan lehet venni. Autentikus deathmetal-frontember ma is, a Morbid Angel W. Axl Rose-ának is nevezhetnénk, akit bármennyire is nehéz volt annak idején tolerálni, a klasszikus éra dalait egyedül ő képes hitelesen tolmácsolni. Myles Kennedy vagy Steve Tucker szimpatikus, allűrök nélküli teherhordók, de sosem lesznek olyan kaliberű frontemberek, mint a nevezettek. Ebből következően az immár Pete Sandovallal is kiegészült I Am Morbid számomra sokkal inkább a Morbid Angel ma, mint Trey Azagthoth bandája. Hogy miért mondom el ezt? Mert ennek kapcsán az Epicet is könnyebb most komolyan vennem, mint egyéb esetekben, hiszen lássuk be, a lemez WTF-faktora igen magasan szárnyal.

Az Vltimas iránt amúgy már azelőtt igen heves érzelmeket tápláltam, hogy akár egyetlen hangot is hallottam volna tőlük, az extrém metal mezőnyben a legkedvesebb énekesem és gitárosom (Rune „Blasphemer" Eriksen, ex-Mayhem) összeborulása papíron nagyon sokat ígért. Ehhez képest most ott tartok, hogy önmagában már annak is nagyon tudok örülni, hogy az Epic lett valamilyen, mert a Something Wicked Marches In leginkább semmilyen volt. Minőségi death metal, persze, ilyen arcokkal nem is lehet más, de őszintén: fel tudsz idézni belőle bármit igy, öt év elteltével? A friss Vltimas-korong meglepően felszabadultnak tűnik, de nem a „szarunk bele″-típusból, hanem abból a fajtából, amely szabad folyást hagy a kreatív energiáknak.

Igen, Mr. Vincent vokális kísérletei sok esetben érdekesebbek itt, mint határozottan jók, de engem elszórakoztat a dolog. A zenébe ellenben aligha lehet belekötni, és hogy ez még inkább így legyen, azt alátámasztandó behoztak a porondra egy basszusgitárost (Ype Terwisscha van Scheltinga, ex-Dodecahedron) és egy szólógitárost (João Duarte, Corpus Christii) is. Említtessék meg persze Flo Mounier (Cryptopsy) neve is, aki továbbra is a színtér egyik legjobb dobosa, és pont. És ebben a felállásban most egy olyan anyagot raktak össze, amely akár a hatalmas hullámokat vert Illud Divinum Insanus folytatása is lehetne. Egyben arról is meggyőztem magam, hogy az utóbbi lemez nem kimondottan stíluskonform témái közül az igazán tufa, elektronikus alapú dolgozatok (Too Extreme!, Destructos vs. The Earth / Attack) gyaníthatóan Treytől származtak, az Epic magvait inkább a Blades For Baal és az Existo Vulgoré környékén vélem megtalálni. Persze a párhuzamok elismerése mellett ez csak aljas csúsztatás, az Vltimas természetesen nem másolja a Morbid Angelt, eleve Blasphemer teljesen más iskolát képvisel, márpedig a zene itt tőle jön. Szóval a magam részéről élvezetesnek találom az Epicet, nem kimondottan nagyszerűnek (a klasszikus értelemben), pláne nem maradandónak, de határozottan jólesik hallgatni, és ez itt a lényeg. Ráadásul a lemez változatos is, nincs bennem léptetési kényszer, és az egész mindössze 37 perc, amennyi ebből a tömény zenéből szerintem tökéletes.

David Vincent megint szélsőséges érzelmeket fog fakasztani, de legalább végre hazai terepen, és amennyire szürke volt a Kingdoms Disdained és a Something Wicked... is, annyira örömet okoz most az Epic. Igen, van, ahol az állandóság (ld. Canniban Corpse), van, ahol a gátlástalan tobzódás esik jól, és talán mondanom sem kell, hogy Vincent a Morbid Angel-albumokon melyik vonal mellé tette le a garast. Az pedig a jövő kérdése, hogyan fogja majd a koncerteken hozni ezeket a témákat, és én már csak ezért is nagyon megnéznék most egy Vltimas-bulit. Egyelőre azonban jól látod, nem akarom túlmagyarázni az Epicet, éljenek a felkavart állóvizek, kapnak is egy extra fél pontot!