Shock!

Csakazértsem fogom azzal a – leginkább gitárosok körében elterjedt – közhellyel indítani ezt a KRITIKÁT, hogy „régen még szerettem Malmsteent", hiszen a gitárfenomén muzsikája gyakorlatilag SEMMIT sem változott az elmúlt cirka harminc esztendőben, s e tény ismeretében elvileg még ma is ugyanúgy kellene szeretnem, mint a kezdetek kezdetén. Yngwie-től egyébként is szimpla ostobaság lenne elvárni, hogy csak úgy átforduljon valami egészen szokatlan zenei stílusba, pláne 53 évesen, amikor az ember már szinte minden komoly és meghatározó dologról múltidőben kénytelen beszélni. Mégis roppant nehéz szó nélkül elmenni azon csúcs- és mélypontok mellett, amelyek annyira jellemzőek erre a legendásan öntörvényű, svéd őstehetségre.

A csúcspontokról ugye felesleges is hosszan értekezni, hisz minden rockzenét szerető ember ismeri a pofátlanul fiatal, virtuóz csodagyerek történetét, akit rekordidő alatt neveztek ki a neoklasszikus metal egyik legnagyobb stílusteremtőjének ,és akiről rogyásig lehetne sorolni a szuperlatívuszokat mind egyedi játékával, mind pedig generációkra gyakorolt hatásával kapcsolatban. De sajnos ezekről az erényekről egyre inkább múlt időben kell beszélnünk. Akárhogy is nézzük, Yngwie legutolsó maximális, tíz pontot érdemlő lemeze az immár huszonkét (!) éve megjelent The Seventh Sign volt, ami zeneileg abszolút csúcspontnak és mérföldkőnek tekinthető. Aztán volt ott még egy Magnum Opus, egy kitűnően sikerült feldolgozásalbum (Inspirations) és egy ezt követő, szintén erős Facing The Animal, majd a dalok és a produkciók színvonala egyszer csak süllyedni kezdett. És ez a tendencia sajnos a mai napig sem állt meg.

Malmsteennél persze keresve sem találnánk önzőbb és egoistább gitárost. Elég csak a Satrianival és Steve Vai-jal közös G3-ba belekukkantani és rögtön kiderül, hogy az alázat nem éppen Yngwie erőssége, de ezt nem hibaként rovom fel neki, hiszen ördögi tehetsége csak ilyen drasztikus keretek között tud tökéletesen érvényesülni, és ezt mind a szakma, mind a közönség elfogadta már. A zenei tartalmat sem lehet más gitárosokéhoz hasonlítani, mert Malmsteen gyakorlatilag – MÉG MINDIG – azt próbálja bebizonyítani, hogy ő a világ leggyorsabb kezű húrnyűvője, hiszen ha nem így lenne, akkor egy instrumentális darab nem „csupán" a füstölgő és eljátszhatatlan skálázásokról szólna. Amikor például egy Vai a Ballerina számcímet adja az egyik dalának, vagy egy Steve Morse a Sleepet (még a Dixie Dregs-időkben), akkor bizony a zenei mondanivalóval is ezt próbálják kifejezni, Malmsteen esetében viszont bármi lehet a dal címe, alapvetően mindegyik instru tétel az ő félelmetesen gyors játékáról szól. Ritka pillanat, amikor visszafogja magát, és rögtönzés helyett inkább a tartalomra koncentrál. Persze így van ez jól, így szeretjük őt, csak hát az a fránya megszólalás...

Itt van például ez az új lemez, a World On Fire, ami gyakorlatilag 1985-ben is megjelenhetett volna, mondjuk a bemutatkozó Rising Force és az azt követő Marching Out között, s ha valóban így is alakult volna, egyetlen rossz szavam és megjegyzésem sem lenne, hiszen az akkori technikai és anyagi háttérben, valamint a korszellemben egyértelműen benne lett volna a válasz a miértekre is. Na de 2016-ban – és itt érkeztünk el az orbitálisan nagy kérdőjelünkhöz – egyszerűen nem tudom hová tenni, miként volt képes ilyen karrierrel és munkássággal a háta mögött – ISMÉT – a világra szabadítani egy ennyire borzalmasan megszólaló anyagot a nem éppen szűkös anyagi háttérrel rendelkező mester. Sajnos akármennyire is szeretném jó színben feltüntetni a dolgot, erre a megszólalásra valójában semmiféle mentség nincs! Ha egy Yngwie-hez hasonló emblematikus előadó képes megtenni ilyet, csak arra tudok asszociálni, hogy ez az anyag – ezzel a hozzáállással – elsősorban az illegális letöltőknek készült, hiszen ha egy rajongó ezért a produkcióért pénzt ad, joggal érezheti magát átverve. Rejtély, hogy mi járhatott Yngwie fejében, amikor a potmétereket tekergette a keverőpultnál, de a végeredmény inkább tűnik összecsapottnak (már megint), mintsem maximalista hozzáállással elvégzett munkának. És a szomorú az, hogy ez így megy már évek, lassan évtizedek (!) óta.

Pluttyogó, vödörhangzású, hátrakevert pergő, maszatos, élettelen, porszívó-sounddal megszólaló ritmusgitár... Komolyan, mintha valami próbatermi demót hallgatnék! De hagyjuk is a fenébe az egészet, nincs értelme ezen rágódni, hiszen már megszokhattuk, hogy ez van. Mindenesetre szomorú látni-hallani, amikor egy zseni lesüllyed egy csökönyös szamár szintjére, és nem képes hozzáértő segítséget bevonni a közös munkába. Szerencsére azért a dalok most egy fokkal erősebbre sikerültek, mint a legutóbbi pár év termése, és valójában ez, illetve a senkihez sem hasonlítható szólók mentik meg az egész produkciót a feledés homályától. Bár az Odyssey vagy éppen a The Seventh Sign nótáihoz ezúttal sem érnek fel, és hősünk énekteljesítménye sem mérhető Mike Vesceráéhoz vagy JLT-éhez, mégis a kevés énekes szám mindegyike működik Yngwie hangjával is (World On Fire, Lost In The Machine, Soldier) és a szokásos Paganini-, Bach- és Vivaldi-ihlette instru-darabok sem okoznak csalódást (Largo Ebm, Nacht Musik, Sorcery, Abandon). Sőt, a sokadszorra megtörténő rácsodálkozás sem marad el az olyan tételek hallatán, mint például a végletekig bugyborékoló, arpeggio-gyilkos Top Down, Foot Down. És persze a fent említett negatív észrevételek ellenére az augusztus 4-i székesfehérvári koncert is mindenképpen kötelező! Ha máshol nem is, ott biztosan megfeledkezik az ember az utóbbi stúdiólemezek hangzásának minőségéről!