Shock!

A sztorit szerintem mindenki ismeri, de ha mégis akad olyan, aki nem, annak dióhéjban elmondom: Don Dokkennek esze ágában sem volt ismét George Lynch társaságában zenélni, azonban elkövetett egy szarvashibát. Pár éve, egy interjú alkalmával színt vallott, hogy mennyiért vállalná az ősellenség társaságát a színpadon. Persze több sem kellett a mániákus japán koncertszervezőknek, amikor híre ment a dolognak. Összerakták a bőröndnyi zöldhasút, és már csengettek is Dokken kaliforniai villájának kapuján. Mit tehet ilyenkor az ember? Vagy hülyét csinál magából, vagy beleáll az ügybe. Don az utóbbit választotta, lévén, ha már a hangja jelentős része odaveszett, legalább a becsülete megmaradhasson. Végül 2016 októberére lőtték be a hat állomásból álló japán miniturnét, és előre borítékolni lehetett, hogy a hang- és képfelvevő berendezések forognak majd a bulikon. A Frontiers valószínűleg a világ minden kincséért sem hagyta volna ki a lehetőséget, hogy valamilyen formában emléket állítson az összeborulásnak, függetlenül attól, mi sül ki belőle.

Én magam Dokken-rajongóként rendesen fáztam ettől a kiadványtól, több okból is: először, Dokken már nem tud énekelni élőben. Ezt megtapasztaltuk 2007-ben, amikor a Hajón játszottak, azóta pedig csak romlott a helyzet. Nem kicsit, nagyon. Rossz ezt kimondani, de nagyjából vállalhatatlan a produkciója évek óta, ezt fényesen bizonyítják a YouTube-on látható videók (ha egy zenekar az énekes inkopetenciája miatt arra kényszerül, hogy George Lynch-et vokalistaként is foglakoztassa, akkor már tényleg minden veszve van). Másodszor, még élénken emlékszem arra, mekkora csalódásnak bizonyult az az 1995-ös koncertanyag, amit a Dysfunctional turnén rögzítettek, pedig akkor Dokken formában volt hangilag, viszont ordított a felvételről, hogy a hátuk közepére nem kívánják az egész cirkuszt. Nyilván emberileg azóta sem kerültek közelebb egymáshoz... Harmadszor, ismerve a Frontiers gondozásában eddig megjelent DVD-k zömét, a megvalósítás is azon tényezők közé tartozott, ami felől nem lehetett az emberfia nyugodt. Mondanom sem kell, minden félelmem beigazolódott.

Javaslom, hogy a '90-es évek másodosztályú kalózkiadványainak szintjén álló borítóba csomagolt CD/DVD-kombó elemzését bontsuk két részre. Ahogy azt sejteni lehetett, a DVD a rosszabb, ezért ezzel kezdeném. Az egy dolog, hogy 2.0 sztereónál nem tud többet, ehhez már hozzá lehetett szokni az olaszok kiadványainál, mondhatni, védjegyükké vált a lebutított, audió-élményt csak módjával tartogató sound. Ha mindössze ennyi lenne a probléma, simán átlendülnék rajta, ahogy az összekavart dalsorrendet is meg lehetne bocsátani. Ugye az látatlanban is nyilvánvaló volt, hogy egy agyoneditált „koncertanyagot″ fogunk kapni, szinte biztos, hogy Don Dokken szóról szóra énekelte újra az egészet a stúdióban. Még ez sem lenne tragédia, hiszen az elmúlt harmincöt-negyven évben – úgy a Thin Lizzy, a UFO és a Led Zep óta – tényleg nem nagyon készült valódi élő album, ezt a békát már rég lenyelte mindenki. Azt viszont nem lehet (vagy csak én nem tudom) tolerálni, hogy 2018-ban, a mai stúdiótechnika mellett nem képes valaki szinkronba hozni a képet a hanggal. Nagyon zavaró, hogy az illúziója sincs meg annak, hogy koncertet nézek, hogy látom, Dokken szinte narrátora önmagának. Ráadásul egy-két Lynch-szólónál is az van, hogy nem azt hallom, amit látok. George híresen nem játssza el kétszer ugyanúgy egyik szólót sem, szóval az editálást végző Chris McCarvill igazán ügyelhetett volna arra, hogy ha már az audió és a videó nem fedi egymást, akkor beadjon valami vágóképet Pilsonról, Brownról vagy a közönségről az ilyen neuralgikus momentumoknál.

Szintén sajnálatra méltó, hogy az egész kiadványt kizárólag az egykori klipnótákra, rádiós sikerekre korlátozták, miközben jól tudjuk, hogy olyan ritkábban játszott dalokat is elővettek a koncertek alkalmával, mint a Just Got Lucky, a Will The Sun Rise, és legfőképpen a Don't Close Your Eyes. Ezeknek nyoma sincs itt, ahogy Lynch ikonikus Mr. Scary dala is lemaradt. A legnagyobb arcátlanság azonban kétségkívül Return To The East címmel hirdetni a kiadványt, lévén a DVD képanyaga 80 százalékban a turné nyilvános főpróbájáról, a dél-dakotai Sioux Fallsból került ide. A látvány ennek megfelelően Isten háta mögötti. Normális színpadkép és koncert-érzés egyedül a nagyszabású Loud Parkos buliról átmentett Kiss Of Death / Dream Warriors / In My Dreams hármasnál tapasztalható, a többi kilenc dalnál komolyan úgy fest a zenekar, mintha valami közép-nyugati zenei vásár délutáni attrakciója lenne. Szomorú.

A CD szerencsére sokkal jobban sikerült, és ez mentette meg az anyagot attól, hogy beadjam valamelyik használt CD-kereskedésbe. Az It's Another Day című friss stúdiónóta például jól mutatja, hogy szólna ma a Dokken, ha permanensen együtt lennének. A klasszikus dallamvilág vonul itt fel kart karba öltve a Lynch-féle modernebb törekvésekkel. A koncertrész ezen a korongon hűen követi az eredeti dalsorrendet, jól is szól a cucc, Lynch hívei pedig elégedetten dőlhetnek hátra, mert a Mester azért rendesen odatette magát, ami egyébként már a nyers, rajongói YouTube-felvételeken is átjött. A CD végére két speciális stúdiófelvétel került, a Heaven Sent és a Will The Sun Rise félakusztikus átiratai. Ebben mindig baromi erős volt a Dokken, ezért nem meglepően az egész anyag csúcspontját jelenti ez a rövidke blokk, viszont Don olyannyira jól énekel bennük, hogy azt is el tudom képzelni, az éneksávok nem most, hanem évekkel ezelőtt készülhettek.

Noha mindent összevetve is komoly fenntartásokkal kezelem ezt a művet, azért kíváncsi lettem volna egy teljes nagylemezre tőlük. Kár, hogy Don továbbra sem hajlandó közösködni Lynchcsel (nevetséges promoszöveg: „Annyira jó a mostani Dokken Jon Levinnel és McCarvill-lal, hogy nincs szívem szélnek ereszteni a bandát, ők a barátaim."), miközben a másik főkolompos nyitott lenne az együttműködésre. Egyfelől érthetetlen az ilyesfajta merev elzárkózás, miközben hallhatóan tudnának jó dalokat írni közösen, az It's Another Day fényes bizonyíték, hogy nincsenek kreatív differenciák. Sokat gondolkodtam már rajta, vajon mi az, amiért egy felnőtt férfi ennyire utálhat egy másikat annyi év, évtized elteltével is? Mindig ugyanoda lyukadtam ki: nő lehet dologban. Persze, ha így is van, ez még senkit nem vigasztal, a Lynch Mob / Warrant-énekes Robert Masonnel kiegészített Lynch / Pilson / Brown trió Super Stroke lemeze viszont remélhetőleg gyógyírt jelent majd az újabb kihagyott ziccerre.