Shock!

Tavaly év végén jelent meg tizenkét hosszú év után az Archaic második nagylemeze, a How Much Blood Would You Shed To Stay Alive?, amely minden túlzás nélkül az utóbbi időszak hazai termésének kiemelkedő darabja lett. A korszerű thrashben utazó csapatból Szabó Csaba Zoltán dobos és Jósa Tamás énekes számolt be arról, egyáltalán miért kellett ennyit várni a lemezre, miként születtek meg a dalok, illetve természetesen arról is, mi várható a közeljövőben tőlük.

Jó sok időbe telt, míg elkészült ez a lemez az elsőhöz képest, de valójában mikor kezdtetek dolgozni rajta?

Szabó Csaba Zoltán: Nos, mi úgy fogalmaznánk, jó sok idő telt el, de a lemez aránylag hamar összeállt. Magukon a dalokon már az előző felállás is dolgozott, az olyan tételek, mint a Lifebringer, a The Saw vagy a Bulletproof, több koncerten is felcsendültek a nagy szünet előtt. A Lifebringerről valahol kallódik egy Taki, az előző basszer/énekesünk által felénekelt verzió is, amiben a szólórész valami istentelenül hosszú, kábé ennyire emlékszünk belőle. A lényegi munka 2015 végén kezdődött, amikor elég sokszor lejutottunk a terembe, mindenféle sörözési szándékkal, hogy a próbatermi felvételektől lassan betelt vinyó tartalmát szétszelektáljuk, és elkezdjünk a témákból nótákat faragni. Képzelheted, milyen fájdalmas volt végighallgatni három-négy év próbatermi felvételeit, amelyeken olyan részegen zenélsz, hogy a kezedből időnként kiesik a verő vagy a pengető! (nevet) De mégis találtunk pár használható ötletet, és ezeket elkezdtük kidolgozni. Aztán 2016 április-májusa környékén beszéltünk Vörös Attival, hogy rögzítenénk a saját magunk részére a nótákat, csak hogy meglegyenek jobb minőségben, és így 2016 szeptemberében meg is kezdtük a felvételeket. Ismertük Attit, tudtuk, mennyire elfoglalt ember, ráadásul épp abban az időben munkálkodott a saját lemezén, és jelentkezett a Satyriconba is, szóval ezek izgalmas idők voltak, ám a lemez így aránylag lassan haladt előre. Mire az énekhez és keveréshez értünk, már átzsilipeltünk Horváth Istvánhoz, a Blind Myself ex-gitárosához. Nála folytattuk és fejeztük be a felvételeket, tulajdonképpen az egész lemez hangzása neki köszönhető.

Milyen előzetes koncepcióval mentetek neki az albumnak?

Sz.Cs.Z.: Úgy indultunk neki az egész projektnek, hogy csak felvesszük a nótákat jobb minőségben, és feltesszük a polcra... Nem gondolkodtunk a kiadáson vagy széles körben való kiadáson, de amint elkezdtünk Pistivel dolgozni az anyagon, éreztük, hogy igen erős lesz, és talán mégis csak érdemes komolyabban venni az egészet. Ekkora már beszéltünk Tamással is, mivel nála körvonalazódtak a szövegek és az énektémák, szóval kezdett összeállni a dolog. Ahogy Tamás ráénekelt, ahogy az ének feldobta az addig – majdhogynem demóként – csak dobot és gitárt tartalmazó számokat, ahogy a rifftengerből dalok születtek, zseniális érzés volt, és egyre komolyabban kellett venni a stúdiózást. Ez már olyan 2017 július környékén történt. Ebben az időben Tamás megpendítette, hogy esetleg elhagyja az országot szeptember közepén... pááff! Ezek nagyon nehéz idők voltak mindenki számára. A bandának azért, mert a kezdeti keverések után éreztük, hogy erős anyag született, Tamásnak pedig azért, mert az itthoni dolgai nehezen rendeződtek, és a nyugatról fújó szelek is nagy hatással voltak rá, illetve másik, új élet reményében kacsintgatott külföld felé. De ez most már a múlt. A felvételek végülis elkészültek, jó néhányszor kiborítottuk Istvánt a sok faszsággal, egyes pillanatokban már azt éreztük, hogy az egész projektkönyvtárat egy mozdulattal kitörli a picsába! (nevet) Folyamatosan kaptuk meg a keveréseket Istvántól, aki a négyszázhuszonötödik módosítás után már tényleg nagyon megutált minket, főleg olyan helyzetekben, amikor vasárnap délután ötkor ordibálsz a lakásán. Tudod, ezek nehéz idők voltak neki. Főleg, amikor egész nap ment a megfejtés, hogy az „overhead EQ-t állítsuk +3-ra... nemj ó, legyen inkább 1... nem, az sem jó, maradjon nullán és kész... áhh, ez meg így nagyon szar, mégiscsak legyen 1... rossz... akkor 2?? Majdnem jó de nem... legyen megint 3... megaszar! Akkor legyen 1,666! Na most a király!″ (nevet) Végül október 23-án, kicsit befröcskölve a nadrágba, de a kezünkben a master CD-vel, kijöttünk a stúdióból. Később sikerült lebeszélni a kiadást a NAIL kiadóval, de nekik meg kellett az anyag november 1-re, és október 28-án még borítónk sem volt... Az utolsó pillanatban sikerült Sallai Petivel átbeszélni a részleteket, aki extrarövid idő alatt zseniális munkát végzett. Egyszóval, kicsit körülményesen készült el a lemez, de talán megérte. Megérte?

Tekintettel a monstre kihagyásra, illetve a személyi változásokra, nem fordult meg a fejetekben, hogy esetleg nevet változtassatok? Mennyiben ugyanaz a zenekar a mai Archaic, mint a 2005-ös?

Sz.Cs.Z.: Teljesen, totálisan ugyanaz. Az Archaic lelke és motorja tulajdonképpen mindig is ketten voltunk Lacival (Püski László gitáros), a játékunk az évek alatt egészen összenőtt, de két emberből természetesen még nem lesz színpadra való zenekar. Persze sokan esküsznek rá, hogy Takival volt az igazi, ezt nem is vitatjuk, de Tamás már a nagy leállás előtti időkben is feldobta a bulikat azzal, hogy végig kommunikált a közönséggel, nem kényszerült a hangszere miatt egy helyben állásra. Bizony, ehhez a fajta zenéhez intenzív előadásmód és robbanékony színpadi jelenlét kell, ebben elég jól tudjuk húzni egymást jelenleg. Friss szerzeményünk, Erdélyi Peti se egy lustálkodó gitáros, Illisz Ákos pedig az egyik első olyan tag, aki önmagától ajánlotta fel a vokálozást, sőt, az első koncertjén alaposan meglepett mindenkit, amikor olyan részekre is ráénekelt, amiket meg sem beszéltünk. A hét év kihagyás ténylegesen monstre volt, akkoriban nagyon széthullott minden körülöttünk, sokszor inkább a magánéletünkben kerestünk kapaszkodót, de most eljött az ideje, hogy végre kiírjuk magunkból ami felgyülemlett. Majd eldől, hogy jól tesszük-e.

Nekem nagyon bejön az album, és ahogy nézem, gyakorlatilag mindenütt pozitív visszajelzések érkeznek rá. Szerintetek milyen lett ez a lemez önmagához, illetve az elsőhöz képest? Mi a legnagyobb eltérés, miben sikerült a legkomolyabban előrelépni?

Jósa Tamás: Igen, köszönjük szépen a dicsérő szavakat mindenkitől, nagyon örülünk, hogy nem a fióknak rögzítettük az anyagot, és hogy ennyire betalált így 2017 végére. Mindenképpen komoly előrelépés, hogy egységes. Tudatosan írtuk meg ilyenre, nincs rajta stúdióban megírt dal vagy cover, mint a Time Has Come-on. Van keretszerkezete, sok dal szándékosan kilép az ismert thrash- vagy svéd death-receptből, próbáltunk fogós-dallamos dolgokkal is operálni, vagy vikingesebb, bömbölősebb refrénekkel itt-ott. Az előző anyag talán kevésbé volt ennyire egyértelműen thrash, nagyon sok dal igyekezett zeneileg másfelé kacsintani, most ezt inkább az énekkel próbáltuk elérni. Mivel a lemezt gyakorlatilag a Csabi / Laci páros írta, és később jöttem képbe az énekötletekkel, így nagyrészt már megírt dalokra kerültek rá a szövegek.

Sz.Cs.Z.: Mivel ez az első alkalom, hogy hangszerfüggetlen énekessel dolgozunk, azt érezzük, még mindenképp van mit csiszolni a feszességen, kompaktságon. Talán a Two Minutes Of Hate-et mondanánk annak a dalnak, amiben a legjobban elkaptuk az énekes-zenélős részek arányait, de a rengeteg stúdiózás alatt minden úgy hangzott jónak, ahogy épp akkor állt. Utólag, kitisztult fejjel sokszor csinálna minimális dolgokat másképp az ember, de ez egy olyan folyamat, amit abbahagyni lehet csak, befejezni sohasem. 90 százalékban elégedettek vagyunk az anyaggal, a maradék 10 százalékban meg felülünk a kritikáknak, miszerint foghattuk volna rövidebbre a mondanivalót. De ezt a Metallica is megkapta a Justice albumnál, nem?

És hogy tekintetek mai fejjel, az új anyag fényében vissza az elsőre? Változtatnátok-e rajta valamit?

Sz.Cs.Z.: Ez is jó kérdés, hiszen 2004 végén, amikor lefoglaltuk Töfinél a stúdiót, szintén az volt a terv, hogy négy vagy öt számot rögzítünk. Aztán a stúdiózás előtt kábé két nappal véletlenül megírtuk az Eternal Wart, utána a stúdióban, bemelegítésnél meg összeállt a Memories című nóta, majd jött a Tormentor ötlete, és a végén már ott voltunk, hogy kész egy lemez! Visszagondolva természetesen mindig van mit módosítani a lemezen, de ez olyan, mint egy festmény: mindig van hely egy ecsetvonásnak. Amikor kijöttünk a stúdióból, azt a kész lemezt ítéltük meg jónak, így most már kár rajta rágódni. Meg huszonévesen az ember másképp látja a zenélést: lefogsz két hangot a gitáron, ütsz egy tuka-tukát, és máris a Slayer előzenekának képzeled magad. Hát, nem így megy! (nevet) De akkor jó volt! Kábé ezt gondoljuk a mostani lemeznél is. Most tetszik, ami elkészült, jövő héten már nem biztos! (mosolyog)

Tamást egyértelműen nagyon erős pontnak érzem a zenekarban, ráadásul sokoldalú is. Eredményezhet-e ez a jövőben még több tiszta dallamot, vagy nem akartok elmenni melodikusabb irányba?

Sz.Cs.Z.: Valószínűleg el fogunk menni a dallamosabb témák irányába, amíg megőrizzük a klasszik thrash-témákat és ezt a death metalosabb énekstílust, de Tamással tényleg az a „hatalmas baj", hogy rendkívül sokoldalú. Ha már egyszer megcsinált valamit jól, akkor nem feltétlenül szeret önismételni, hanem új dolgokat és kihívásokat keres a hangjával. Inkább a felsorakoztatott hangszínek bővítésére lehet számítani, mint a dallamok kóros elburjánzásra. Tamással egyértelműen megnyíltak a lehetőségek, és szélesíteni tudjuk a zenei palettánkat. Neki lehet állni kicsit énekközpontúbb módon gondolkodni. Nem egoizmus kijelenteni, hogy a legjobb Archaic-lemez még csak most jön, de talán a legjobb szám sem íródott meg. Ki lehet használni a Tamásban rejlő lehetőségeket, mert ritka, hogy valaki ennyire széles skálán legyen ura a hangjának. Ezt mindenki tudja, aki ismeri a diszkográfiáját.

Tamás és Erdélyi Peti is több formációban érdekeltek az Archaic mellett. Mennyire okozhat ez problémát a gyakorlatban a jövőben szervezési-időbeosztási szempontból?

Sz.Cs.Z.: Egyelőre még nem okozott ütközést, pedig Tamás és Péter valamiféle torz versenyben állnak, hogy épp kinek van a legtöbb formációja, de a tízet még egyikük sem lépte át. Természetesen történhet ilyen ütközés, de állandóan szem előtt vannak a más zenekarokkal már lefoglalt dátumok, így a buliszervezés kezdetén még csírájában fojtható el bárminemű súrlódás.

Mennyire lesz esélyetek mozogni a lemezzel külföldön? Milyenek a kinti visszajelzések?

J.T.: A napokban jelenik meg külföldön a lemezünk, így még nem sok vélemény érkezett vissza. Valójában tűkön ülünk. Nagyon sok magazint kerestünk meg, remélhetőleg elnyeri a tetszésüket az anyag, bár tudjuk, hogy külföldön hatalmas a harc az újságok hasábjaiért. Remélhetőleg kintről is érkezik pár pozitív visszajelzés, bár mi már az itthoni kritikákkal is elégedettek vagyunk!

Az előző album kapcsán játszottatok külföldön a Testamenttel is. Milyen emlékeket őriztek ezekről a fellépésekről, illetve Chuck Billyékről?

Sz.Cs.Z.: Fenomenális élmény volt. Csöpögő nyállal figyeltük őket estéről estére, aztán a nightlinerben minden reggel alsógatya-csere volt. Nem is kell mondanom, hogy mindenki profi volt, de egy pillanatig nem éreztették, hogy mi hozzájuk képest senkik vagyunk. Utolsó este összetrombitáltak mindenkit egy szobába, ahol direkt „miattunk″ jöttek össze, hogy csináljunk pár közös fotót, dumáljunk. Valójában minden turnén ez történik, ha valaki leválik a turnéról, mindenesetre nekünk hatalmas élmény volt ez is. Mindenkinek ajánlom, hogy egyszer éljen át egy ilyen helyzetet, az ilyen pillanatok miatt is érdemes zenélni. Mellesleg Greggel elég jóban lettünk, a turné után Laci többször is összefutott vele a következő években.

Hogy látjátok a thrash helyzetét itthon, illetve külföldön? Milyen zenekarok, lemezek tetszettek az utóbbi idők felhozatalából?

J.T.: Jaj, az utóbbi éveket mi egy pincében töltöttük, az utolsó metal zenei emlékünk az az, hogy megint összeáll a Voivod, erre mire feleszmélünk, már csak úgy mesélik a haverok, hogy voltak itt kétszer! Viccet félretéve, a thrash helyzete mindig is nagyon nehéz kérdés volt. Ha éppen jött egy new wave, akkor kicsit többen érdeklődtek a iránta, de általában eléggé mostoha helyzetben van. Talán a Slayer / Testament / Exodus trió az, amelyik hullámot tud elindítani, bár a Slayer, mint tudjuk, épp most jelentette be a feloszlását. Ez mindenképpen hatással van a nagyobb közönségre. Természetesen sok másod- és harmadvonalbeli thrash banda van, akik megmozgatnak pár száz embert, de ennél komolyabb sikerekre nem nagyon számíthatnak. Játszottunk szeptemberben a Dürerben, és nagyon élveztük, hogy kábé három-négyszáz ember volt már a koncertünkön. Nagyon megörültünk, amikor az ózdi bulinkon is elég sokan megjelentek, ezért úgy gondoljuk, hogy itthon is szép számú közönség tud megmozdulni egy-egy koncertért. Az underground mindig is kegyesen bánt az övéivel. Kitörni már nehezebb, de hát ki csinálja ezt kizárólag a sikerért? Ezt nem lehet tervezni. Jön magától, ha érdemes vagy rá.

Milyen terveitek vannak az idei évre?

Sz.Cs.Z.: Igazából minden. Új dalok rögzítése, a jelenlegiek nemzetközi terjesztése, az új anyag rommá játszása itthon. Tavasszal tényleg szétjátsszuk a Dürer Kertet, most úgy néz ki, február 18-án a Pestilence előtt, március 14-én pedig a lemezbemutatónkkal. Aztán klipforgatás, bebaszás, üvegasztalra esés, vér, csöcsök. Őszintén, kezdenek az új dalok körvonalazódni, de a fókusz egyelőre az aktív koncertezésen van.

Mikor jelenhet meg a következő album? 2029-ben, vagy azért előbb?

J.T.: Jajj, ne is mond, legutóbb is az volt, hogy üljünk le jammelgetni, dalt írni, vegyük is fel, molyoljunk rajta. Aztán persze sör nélkül ez az egész játék olyan, mint a rumostea rum nélkül, így hát elkezdtünk inni a különböző munkafolyamatokra, meg úgy amúgy is... És ha Csabinak nem kell hazaugrania borotválkozni, akkor észre se vesszük, hogy odakinn eltelt tíz év. Most, hogy ilyen pöpec dolgokat találtak fel közben, mint az okostelefon, meg már nem betárcsázós az internet – beszarás, mi? –, jobban oda tudunk majd figyelni rá ebben a naptár-applikációban, hogy ne húzzon el a fejünk felett ennyire az idő.

Már az imént is szóba jött, de muszáj külön is megkérdeznem: mit szóltok hozzá, hogy búcsúturnéra indul a Slayer?

Sz.Cs.Z.: Évek óta benne volt a levegőben, hogy előbb-utóbb eljön ez a pillanat. Természetesen mindenki felkészülhetett rá, hogy maximum egy lemez van a Slayerben, és vége... Tudjuk, hogy a '80-as és '90-es évek nagy bandái lassan nagypapa-korba lépnek, és sok banda fogja szögre akasztani a cipőjét. Mindig szar megélni a pillanatot, amikor valami véget ér, de ez a Slayer esetében különösen így van. A bandán belül majdnem mindenkinél ők az elsőszámú kedvencek, ezért természetesen ciccentettünk erre a rossz hírre egy sört, és elmorzsoltunk egy két könnycseppet, hiszen a Repentless volt az utolsó Slayer-lemez, és ezzel egy korszak ért véget. Lassan persze a Maiden, a Stones, a 'tallica is feladja a küzdelmet. Elkopnak a végtagok, leépül a máj, és mindenkinél ott mosolyognak vissza az unokák. Természetes folyamat, de akkor is szar. Főleg, ha az utánpótlást nézzük. Lehet vitatkozni, kik veszik majd át a nagyok helyét, de a második-harmadik vonal szerintem feleannyira sem meghatározó, mint a nagyok. A második vonal mind hatásra kezdett el zenélni, és kevesebb benne az egyediség, mint az elsőkben. De ha már így alakul, akkor reméljük, hogy a Slayer utolsó turnéja megint valami nagyobb hullámot generál a thrash metal vizében, és az Archaic kész lesz meglovagolni ezeket a hullámokat.