Shock!

A soktagú zenekar 7-es sorszámot viselő gitárosát, Mick Thomsont kaptuk kölcsön egy rövid, ámde annál velősebb interjú kedvéért. Mick az átlag Slipknot tagsággal ellentétben magas, sztárallűrtől mentes, egy light kóla és egy buborékmentes ásványvíz kíséretében ült le asztalunkhoz, mondjuk a benti erős félhomály ellenére napszemüvegét nem volt hajlandó levenni, de sebaj.

Először is, hogy érzed magad? Kissé fáradtnak tűnsz.

Talán, de legalább ideges nem vagyok.

Sosem idegeskedsz koncertek előtt? Mi van, ha nem működik a cucc, nem szól a motyó…?

Az nem történhet meg. A cuccom mindig jó. A taktikám egyébként az, hogy mindig van kéznél egy előre beállított B-cucc, ami sokszor jól jön, mert persze előfordult már, hogy lemaradt a normál cuccom a kamionról vagy épp eltekergették. Szóval… ez a titka a dolognak. Így aztán nem ezzel kell törődnöm, ha megérkezem egy koncert helyszínére, csinálhatok bármi más egyebet, a cucc beállítása viszonylag gyorsan és simán megy a koncert előtt.

Fura, hogy például egy Boss GT-3 effektet is használsz, ami nem egy új darab.

GX-700-ast használok már, a GT-3-at már nem cipelem.

Ja, értem… Az egyik rajongói weboldalatokat nézegettem, mivel a saját oldalatokat egy ideje karbantartják, és innen az infó.

Ó, sose bízz egy rajongói oldalban… Ha néha belenézek valamelyikbe, az infók legnagyobb része lószart sem ér. Például sosem használtam Ibanez erősítőt, ez is valami nagy marhaság, amit a minap olvastam. Meg hogy egy tonna Mesa Boogie-m van, hát nagy szart! Van egy Strategy 400 Powerampom, ennyi.

Na de a jól tájékozott rajongói oldalak szerint a sorozatgyilkosokat és a macskákat azért csak imádod, nem?

Ó, jesszusom… (nevetés)

Pedig jobb, ha tudod, hogy mindenfelé ezt írják rólad.

Hát, végülis macskám van, nagy dolog… Ez valahogy onnan jött, amikor a legelső kis interjúinkat csináltuk. Mondtunk mindenféle marhaságot, erre bekerült a Kerrang magazinba, azóta minden fanpage csak ebből él. Valahogy próbálnak ez alapján kialakítani mindegyikünkről valamilyen összefoglaló képet. Valami ilyesmi kérdés lehetett, hogy van-e macskám, erre mondom, hogy tíz éve. Erre megkérdezi, hogy nem érzem-e néha, hogy ki kéne nyírni. Baszd meg, dehogy! Aztán mindenféle arc elolvasta, leírta az ő verzióját, és látod, szerintük ez az igazság. Te semmiképp se csináld ezt! (nevet)

Meg lehet azért a rajongókat is érteni, mindent meg akarnak tudni rólatok, hogy azt higgyék, valami titkot tudnak meg, vagy hogy ezzel közelebb kerülnek hozzátok. Egyébként – ha nem őrült macskagyilkos – akkor milyen vagy valójában, mit csinálsz például, ha egy turné véget ér?

Alszom! (nevet) Baromi sokat alszom. Aztán meg persze van sok minden. Van sok autóm, most épp nyolc, imádom őket buzerálni. Meg aztán csomó minden más. Néha elmegyek horgászni is. Persze nem vagyok mániákus horgász, valamelyik hülye rajongói oldal ezt is megírta már. Amikor anno megkérdezte valaki ezt a horgász dolgot, mondtam, hogy pár évente egyszer-egyszer elmegyek pár napra, igen. Ezek után leírta, hogy a horgászat a mániám… Na szóval, a turnékon meg hiába csak egy-két órát vagy naponta színpadon, akkor is olyan ez mint valami munka, sok kötöttséggel. Nem otthon vagy, nem te tervezed a szabadidődet. Megérkezel valami szállodába, bejelentkezel, eldőlsz, aztán koncert, aztán már jelentkezel is ki és mész tovább, és ez így megy nap mint nap. Így hát otthon szeretem azokat az időszakokat amikor napokig nem történik semmi, napokig el se hagyom a házat, néha napokig nem zuhanyzom, csak úgy vagyok. Ez az igazi élet, ezért jó hazamenni néha.

Az új lemezzel kapcsolatban örömmel fedeztem fel, hogy több szólómunka is felkerült rá gitárilag. Ez előre tervezett lépés volt?

Nem, csak úgy jött.

Ki írja a zenét egyébként? És hogy működik nálatok a zeneírás?

Mi mind benne vagyunk. Nótánként változik, ki mennyit tesz bele, de nincs olyan dalunk amit kifejezetten egyvalaki írna. Jim, Paul és Joey és én írjuk talán a legtöbb dolgot. Aztán van, amikor a perkások is beleszínezgetnek, de volt olyan is, amikor egy perkás ötletre építettünk egy dalt, például a The Blister Exists esetében. Aztán ezekre az alapokra jönnek a színezések, meg a DJ-szirszar. Tudod, elértünk oda, hogy már nem igazán érdekel, ki mit szól majd, minek kell megfelelnünk, csak jól akarjuk érezni magunkat, ennyi. Mondjuk mindig is ilyenek voltunk, de most még ilyenebbek vagyunk. És persze keressük a munka-periódusok között a pihenőidőt, amikor magunkra találhatunk, feltöltődhetünk.

A rajongói véleményeket mennyire olvasod, mennyire érdekel a véleményük?

Nem túlzottan, mert most már ez is az interneten van, ahol mindenkinek negyven centis farka van, mint tudjuk. (nevet) Szóval, az interneten mindenkinek baromi nagy hangja van, jól megmondja… Oké, mindenkinek megvan a saját véleménye, de valahogy az interneten minden vélemény tízszer negatívabb. Pedig ha ugyanazzal az arccal személyesen találkoznál, egy rossz szót se szólna. Bezzeg a neten, csak dől belőle a bla-bla-bla-bla. Nem is igazán olvasom már az ilyesmit, és nem is túlzottan érdekel. A lemez már vagy két hete kint van, és tudom, hogy sokaknak tetszik, mindamellett biztos vagyok abban is, hogy már elindult a szarkeverés is. Megbaszhatják. Érted, én magamnak csinálok zenét, olyat, ami nekem tetszik, és tök jó, ha sokan mások is szeretik, de soha nem fogunk úgy lemezt írni, hogy végig azon agyalunk, mit szeretne hallani tőlünk más. Már hallottam ilyen véleményeket, hogy ez nem is olyan kemény lemez, ó szart nem! Ez rohadt kemény lemez. Van ahol nagyon kemény és van ahol nagyon hangulatos. Szóval zenei. És pont ez az amit csinálni akartunk. Szóval kemény ez, csak nem mindig toljuk az emberek képébe. Például helyenként sokkal gyorsabb blastbeatek vannak az új anyagon mint bármelyik régin. Oké, csináltunk akusztikus dalokat is, de ezek nem ilyen boldog dalocskák, nem a rádióknak szánt slágerek. Ráadásul egy csomó akusztikus ötlet zenekari zúzdának indult, csak később alakult ilyenné. Itt van például a Vermillion part 2, még az utolsó gitározós stúdió-napon is zúzda gitárokat próbáltam szülni rá, aztán, mivel tele volt a hely akusztikus gitárokkal, elkezdtem azokon próbálkozni, és éreztem, hogy így indul el igazán a zene, így lesz jó. És volt így más daloknál is, hogy elektromos verzióról alakultak át bizonyos részek akusztikussá. Szóval, ez is csak úgy alakult. Rohadtul így működünk, semmi tervezés, aminek ki kell jönnie, hagyjuk, hogy kijöjjön, ennyi.

Pont ezért imádom ezt a lemezt, mert ilyen változatos!

Pontosan ez az, ezért nekem is a kedvenc eddigi lemezem. Persze a régieket is nagyon szerettem mert akkoriban sokkal őrültebb voltam. És a többieknek is nagyon fel volt cseszve az agya, ami persze nekem tökéletes volt, mert imádok zúzni. Ez volt akkor. Aztán eltelt némi idő, vettünk pár nagy levegőt, és most már játszhatunk bármit ami kijön belőlünk.

A lemez változatossága köszönhető annak is, hogy zeneileg kinyíltatok? Miket hallgatsz szívesen?

Ó, baromi sok mindent. Persze nem direkt hatásokról van szó, sokan mások így is teszik fel ezt a kérdést, hogy “és miket hallgattál miközben felvettétek a lemezt”, de ez így hülyeség.

Na igen, nem is konkrétan a lemezfelvétel idejére gondoltam.

Persze, így oké is, mert a másik típusú kérdés eleve azt feltételezi, hogy valamit nagyon hallgattál közben és a lemezen azt nyúlod. De egyébként hallgatok bármit, inspirálhat mindenféle stílus. Az egyik pillanatban szólhat akár Johnny Winter (old-school blues gitáros - BZ), a következő pillanatban képes vagyok zúzda riffeket gyártani. Szóval ez valami olyasmi, hogy hallgatom, és rám tör az érzés, hogy felkapjam a gitárt és zúzzak, tehát nem zenei, inkább hangulati inspirációról van szó. Erre pedig sok minden jó, blues, rock vagy akár klasszikus zene is. Blues, jazz, tök mindegy, a jó zene az jó zene. Mielőtt elindultunk a turnéra, például sok Ben Harpert hallgattam (ez meg amolyan soul-reggae jellegű dolog – BZ). És ugyanakkor a legutolsó Deicide-ot is. És képes voltam egyik pillanatról a másikra váltogatni a kettőt. És ez számomra tök természetes, pedig szerintem a Ben Harper rajongók sose hallgatnának Deicide-ot, és fordítva. Valahogy így fogom fel az inspirációt, nem mint zene, hanem mint művészet. Hogy lehet valami ultra agresszív brutalitás után valami nagyon szépet befogadni, és fordítva. Na, valahogy ezért szeretem az új lemezünket is, ezért van ez a változatosság, ez a sokféle hangulat.

Ének terén is ráadásul…

Így van, hiszen Corey-nak nagyszerű hangja van. A kezdetekben pont el kellett vennünk belőle. Amikor bekerült a zenekarba még évekkel ezelőtt, mindenhol csak énekelt, mint a Stone Sourban, ahonnan tulajdonképpen elloptuk. Állandóan csak így csinált: Haaaaaa (lágy női hangon sikít), tudod, ez a segg-rock stílus. Mi megpróbáltuk mindezt kivenni belőle, hogy - bár énekelt bizonyos részeknél, mégis alapjában simán kemény legyen. Akkor ez eléggé nagy váltás is volt neki. Most pedig már úgy éreztük, használhatjuk jóval többet abban a stílusban is, amiben jól érzi magát. Van egy csomó brutál rész de énekel is csomót, és hallhatod, mennyire jó mindenben. Neki is több árnyalata van, többféle előadásmódja.

Na, most egy kicsit visszatérnék rád: Gyerekként az akartál lenni ami most vagy?

Ó, nem. Imádtam a zenét, imádtam gitározgatni már tíz évesen is, de soha nem gondoltam volna, hogy egy zenekar tagja leszek, hogy profiként csinálhatom mindezt. Ez egyáltalán nem tűnt számomra elérhetőnek. Ahonnan én jövök, nem nőnek ki bandák a földből. Az végülis Des Moines, ahol az ilyesmi nem is tűnt valóságosnak. Építész szerettem volna lenni, főiskolára menni, tervezni a kibaszott házakat meg épületeket.

Az építészettel meddig jutottál? Csináltad is valaha?

Nem, végül nem. Tanultam hét évig, de kurvára nem bírtam már ücsörögni a suliban, szóval szép lassan eldöntöttem, nem ezt fogom csinálni. Hogy mi mást csináltam volna? Nem is tudom. Biztosan találtam volna valamit amivel el lehet lógni és nem túl fájdalmas. Egyébként sokszor gondolkozom azon, hogy a gitározás néha sokkal de sokkal nehezebb más munkáknál, viszont határozottan jobb érzés mint mondjuk egy gyárban robotolni. Szóval, terveim egy idő után nem voltak, sodródtam, jön ami jön. És végülis, jól sült el a dolog.

A szüleid mit szólnak hozzá, hogy egy zúzós-maszkos bandában gitározol?

Ó, ők megszokták, ismernek már. Ráadásul mikor arrafelé játszunk, mindig eljönnek a koncertekre. A húgom és az öcsém is szokott jönni. Szóval nem azok az ijedős fajták. Bár persze lehet, hogy szar szerintük amit csinálok, de ez vagyok én.

Húsz év múlva mi szeretnél lenni?

Halott.

Hohó, tényleg? Miért?

Nem is tudom, valahogy így képzelem el. Fontos számomra az élet minősége. Húsz év annak tükrében, amit a színpadon csinálok… Nem tudom majd mozgatni a fejem, a nyakamat, szétcsesződik a hátam. Ahhoz a generációhoz tartozom akiknek a hülye tartás miatt eleve görbül a háta, összecsúsznak majd a csigolyáim, szóval szerintem addigra lenne egy csomó bajom, szóval éljek addig amíg jól esik és szálljak ki a dologból időben. Húsz év múlva már nem hiszem, hogy nagy áttöréseket tudnék összehozni, viszont folyamatosan kezeltetni kellene a gerincemet. Szóval, jobb lenne addigra hullának lenni.

Oké, akkor az utolsó kérdés, ami nálunk hagyomány, és a leghülyébb válaszokat kapjuk mindenfelől: Mi az élet értelme?

Az nincs. Abszolút semmi. Az egész valami véletlenszerű történés, amit nem irányít semmilyen magasabb erő, élsz amikor élsz, aztán meghalsz, aztán eltemetnek… Ez az élet körforgása…

További fotók:
Slipknot