Shock!

1995 augusztusában a Diákszigetből éppen Szigetté váló, ekkor még bőven élhető és szerethető fesztiválon egy akkoriban éppen nagyon menő svéd/norvég zenekar fellépése közben egy alig tizenhat éves hülyegyerek a hangulattól és a pálinkától megrészegülve úgy dönt, hogy - az énekes invitálásának eleget téve – sok más rajongó mellett neki is a színpad szélén a helye, hogy ott üvöltse végig a Truth-ot. Az előtte tornyosuló Gyógy-Kal Security-s alkalmazott azonban úgy véli, hogy ez mégsem túl jó ötlet, így egy jól irányzott kokival lebeszéli az akcióról. Hősünk csalódottan beletörődik a dologba, hogy aztán néhány számmal később azt üvölthesse a biztonságtechnikai szakember képébe, hogy „Amikor felnövök, eljön majd a nap, amikor mindenkinek azt kell csinálnia, amit én mondok!" Persze ánglius nyelven, nem magyarul, mert annyira azért nem bátor ám, de hát ilyenek az alig tizenhat éves hülyegyerekek. Sajna nem lesz igaza, később felnő ugyan, ám az emberek csak az esetek elenyésző hányadában csinálják azt, amit mond nekik. És csak remélni tudja, hogy ezúttal így fognak tenni, és elolvassák az írást, amit annak a zenekarnak a búcsúja okán vetett monitorra, amelyiknek a koncertjén anno sikertelenül akart felmászni a színpadra.

Amikor augusztus 24-én, egy sokkal inkább önironikusnak, mint gyászosnak tűnő Facebook-bejegyzés keretében a Clawfinger névre hallgató úttörő indusztriális rap metal csapat bejelentette, hogy nincs tovább, sokan feltették a kérdést (nálunk is), hogy miért, ezek még léteztek egyáltalán? És ez bizony jól jelzi azt, hogy Zak Tellék is abba a ligába tartoznak/tartoztak, akik túlélték a saját korukat. Hiába követtem végig velük hét lemezes és huszonnégy éves pályafutásukat, és hiába vélem úgy, hogy egyetlen igazán gyengén sikerült albumot sem adtak ki soha, el kell ismernem, hogy a 2000-es években már nem túl sok babér termett számukra. A követők beelőzték őket, az egykoron fanatikus rajongóbázis töredékrészére apadt, és nagyon sokan úgy vélték, hogy tőlük csak az első három lemez volt igazán fontos. Néhányan pedig egyenesen azt mondták, hogy igazából csak a Deaf Dumb Blind, ami amúgy éppen idén múlt húsz éves.

De a Clawfinger útja nem itt kezdődik, hanem 1989 nyarán, amikor is Zak Tell énekes/rapper és Jocke Skog szintis/programozó összefut egy nem éppen zenekar alapításra kitalált helyen, a Stockholm környéki Rosenlund Kórház Pszichiátriai Osztályán (a helynek később Rosegrove című számukban állítanak emléket). Hőseink szerencsére nem bentlakók, hanem ápolók (pontosabban kórházi kisegítők), és hamar rájönnek: a szociális érzékenységen túl az is közös bennük, hogy imádják a jól megdörrenő muzsikákat. Egy évvel később csatlakozik hozzájuk két norvég srác, Bård Torstensen és Erlend Ottem, mindketten gitárosok, akik ugyanebben a kórházban kaptak állást (nem semmi metalos kis hely lehetett az!), és akik már játszottak korábban együtt egy Theo névre keresztelt csapatban Norvégiában. A négyes a legkevésbé sem a megszokott metal felállásban ugyan, de vitán felül fémzenét kezd játszani, még ha megvariált, csavaros formában is: van itt egy rapper és egy szintis, de a gitárok úgy szaggatnak, ahogy kell, igazi basszer meg dobos viszont egy darab se, de azokat Jocke átmenetileg tudja pótolni, majd csak lesz valahogy. A célkitűzés annyi, hogy olyan zenét kell játszani, ami lebontja a műfajok közti határokat, ami mára teljesen elfogadott dolog lett ugyan, de akkor még nagy meglepetéseket lehetett vele okozni.

Mert hiába tűnik egyre inkább ködbe vesző emlékképnek ekkorra a '80-as évek világa, amikor az egyes stílusok között szögesdróttal és vizesárokkal megtámogatott falak húzódtak, a tiltott határátlépőket pedig a mindig éber stíluscsendőrség tagjainak géppuskasorozatai szaggatták szét, de még komoly feltűnést és megütközést lehet vele kelteni, ha valaki nem átall a zenéjében metal, rap és elektronikus megoldásokat alkalmazni, ráadásul mindezt egyszerre. Mert hiába voltak ultrasikeresek az Anthrax (és korábban az Aerosmith / Run-D.M.C. páros) ilyen irányú próbálkozásai, hiába imádták tömegek a Beastie Boys lemezeit, és hiába fektette két vállra a világot a Rage Against The Machine, ezek mind-mind amerikai történések voltak. Akárcsak a falat a másik oldalról bontó Ice-T (és a Body Count), Ice Cube és a Cypress Hill. A műfajok keveredését végképp mindenkivel elfogadtató/megszerettető Judgment Night filmzene pedig ekkor még sehol, így tényleg mindenki lélegzetvisszafojtva várt egy csapatra az öreg kontinensről, aki megmutatja, hogy az európaiak sem csak bárgyún néznek ki a fejükből, sodródva az eseményekkel. Ez lett végül is a 'finger, amely már az első demó bemutatását követően egyértelművé vált. A háromtételes mű (Waste Of Time, Nigger, Profit Preacher) hatalmas helyi sikereket arat, a rádiók már ekkor játsszák a dalaikat (!), és röhögve szereznek lemezszerződést a Warner kiadó érdekeltségi körébe tartozó MVG-vel. Nincs is min csodálkozni. zenéjük ronda szóval élve igazi hiánytermék volt az európai piacon.

Az út kiteljesedéseként 1993. április 21-én – alig három évvel az után, hogy ezek négyen egyáltalán találkoztak – megjelenik bemutatkozó lemezük, a Deaf Dumb Blind, ami - figyelembe véve, hogy egy nevenincs svéd banda crossover muzsikáját rejti - hatalmas sikert arat. Az európai sajtó jobbára az egekbe meneszti, és gyors lefutással elmegy belőle majd 600 ezer példány, ami a kiadó európai részlegénél még úgy is hatalmas üdvrivalgásra ad okot, hogy Amerikát azért annyira nem érdekli a móka, ilyenből náluk amúgy is minden bokorban van vagy három. Ráadásul a Clawfinger – elsődlegesen Zak rettentően szögletes, szikár és sajátos akcentussal bíró szövegelésének köszönhetően – tipikusan euro-rap/metal formáció, így az amerikai jelenlétet soha nem is erőltették (teljesen jogosan).

A korabeli viszonyok között bivaly jól megdörrenő cucc (a csapat dicséretére váljék, maguk voltak a producerek, nyilván elsősorban Skog) a csapat legismertebb és leghírhedtebb dalával, a Niggerrel nyit. Minden idők egyik legfurcsább botránya fűződik ehhez a dalhoz, hiszen nem sűrűn történik meg, hogy egy kifejezetten szájbarágósan, sőt, szinte már ostobán egyszerű antirasszista dalt vádoljanak meg rasszizmussal. Zak szövegei pedig általában nem sok magyarázatot igényelnek, sorai olyan egyenesre kalapáltak, mint a százas szög, így itt is teljesen egyértelmű a szitu: a nigger szót azért használja, mert nem érti, hogy hogyan hívhatják így egymást a feketék (vagy afroamerikaiak, vagy mi éppen a píszí megfogalmazásuk), hiszen ez egy rasszista, lekicsinylő kifejezés. És hogy lehetne azért ennél több büszkeségük is. Nem egy hatalmas mondanivaló, de a lemez kiadása után menetrendszerűen megkapták érte a magukét, némelyek kígyót-békát, nácit-rasszistát kiabáltak rájuk, mert persze a hivatásos rettegők csak arra kapták fel a fejüket, hogy a dalban a nigger szó kábé kétszázszor elhangzik, de a szöveget már nem nézték meg hozzá. Zak Tell: „Nem értettük a dolgot, hiszen ennél direktebben már csak akkor fogalmazhattuk volna meg az álláspontunkat, ha egy kitűzőt teszünk magunkra, hogy mi a rasszizmus ellen vagyunk. Szerencsére otthon, Svédországban ebből soha nem volt bajunk, inkább Európa azon részeire volt jellemző a balhé, ahol az emberek nem beszélik jól az angol nyelvet. De mindenhol készségesen elmagyaráztuk, hogy mi a szitu."

Utólag már kár gúnyosan röhögni ezen, hiszen képzeljük csak el, hogy Magyarországon akárcsak manapság kijön egy dal ilyen vagy hasonló elnevezéssel. Ugyanez történt volna nálunk is: e cím után melyik hivatásos nácivadász venné a fáradságot, hogy meghallgassa a számot, vagy akár csak elolvassa a szöveget, hogy annak értelmezését már ne is vizionáljam ide? A Nigger amúgy nem csak a hozzá kapcsolódó (mű)felháborodás miatt lett igazi sláger, hiszen zeneileg is jól összefoglalja, hogy a 'finger miben volt igazán erős: Zak agresszív rappelése szikáran szaggató gitártémára érkezik, miközben Jocke hol finoman a háttérben, hol főszereplővé előlépve nyüstöli hangszerét, hogy mindenféle színesítő hangot/zajt csiholjon ki belőle. Az egészet faék egyszerűségű szerkezet jellemzi, sok kis apró trükkel, de talán éppen ezért üthetett akkorát.

A csapat másik nagy slágere a kettes The Truth volt, amely lényegében ugyanezeket az összetevőket variálta, csak egy fokkal súlyosabban (és agyasabban), nem mellékesen pedig a refrén szövegét akár még az osztály legrosszabb angolosa is három másodperc alatt megtanulhatta, hogy aztán a számára nem szimpatikus egyének pofájába üvölthesse nagyszünetben. Személyes kedvencem azonban nem ezek közül került ki, hanem a Rosegrove az, ami zeneileg már csavarosabb történet, szokatlan témaváltásokkal, és ebben jelenik meg először az a dallamosabb énekre való törekvés, ami majd a harmadik lemeztől át is fogja venni az uralmat. A négyes Don't Get Me Wrong az egyik legidegbetegebb dalocska, amihez életemben szerencsém volt, mind a zene, mind pedig az ének izgága módon pattog fel-alá, és ez végül is arra ítélte, hogy az egyik legnagyobb koncertfavorittá váljon. Az A-oldalt (bezonyám, régen ilyen is volt) az I Need You zárja, ami voltaképp egy szerelmes, akarom mondani, egy elég elcseszett párkapcsolatban élést elmesélő dal, de nem olyan, amilyenek azok lenni szoktak, hanem egy lassabb tempóra vett, ám totál besúlyosított, fájdalmas tétel, megint csak dallamosabb refrénnel.

A Catch Me – bár a borító nem jelzi – félig-meddig feldolgozás, szövegében ugyanis a svéd punk rock Asta Kask egyik dalát dolgozza át (és fordítja le angolra), míg zenéjét sokkal sejtelmesebbre, elfojtottra és felzaklatóra vették – hogy jobban igazodjon a szöveghez, amiben egy öngyilkos-jelölt röhög gúnyosan az őt néző tömegen, a toronyház tetőzetének szélén állva. Nem egy könnyű téma ez, de a csapatnak azzal sikerült oldania a feszkót, hogy a „You can't catch me, try to catch me if you can" sor delejes ismételgetése alatt történtek a kezdeti koncertek alatt a stage divingok (akkor még más időket éltünk, a gitárosokat még jó sokáig nem lövik le a színpadon, és a bandák nagy része úgy véli, hogy semmi gond lehet abból, ha felengedik a rajongókat egy kis örömködésre.) A Catch Me amúgy a kettes számú titkos favoritom volt a lemezről a Rosegrove után, és dinamikai szempontból több mint jó, hogy a Warfair követi, mert ez meg a lemez egyik legzorkóbb, háborúellenes dala, néhol szögletes, mint egy Laibach menetelés, máskor gömbölyű, mint egy Faith No More sláger, egyszóval több mint jó.

Akárcsak a rettentően gunyoros Wonderful World, ami végre felvillantja a banda később közismertté vált fanyar humorát is. A dal drogról, kurvákról, erőszakról, magányról, agresszióról, koszos és büdös utcákon élő kirekesztettekről, magukra hagyott gyermekekről és pusztulásról valló sorai nem éppen egy csudálatos világ képét festik elénk, és a hatást csak erősíti a cukormázas dalocskákat gúnyoló ének is a refrénben, hogy aztán a vandörful szót ismételgető döngölde verje szét az egész hangulatot. Utána ismét egy nehéz tétel jön, a húsba maró Sad To See Your Sorrowt a csapat drogos ismerősei számára írták, és az olyan sorok, mint hogy „szeretnék segíteni, de tudom, hogy semmit sem tehetek, mert te tényleg el akarsz tűnni innen" végképp egyértelművé teszik az emberben, hogy egy kegyetlenül fájdalmas és társadalmi problémákkal telis-tele pakolt lemezt hallgat. '93-ban, a grunge korszak közepén persze már nem volt meglepő az ilyesmi, de Zakék azért elég komoly koncentráltságban zúdították mindezt a hallgatóra. A lemezt végül egy egyszerűbb, punkos tétel, az I Don't Care zárja, ami – mintegy keretbe foglalva a dolgokat – szintén egy antifasiszta, rasszizmus-ellenes tétel, ráerősítve a Nigger hülyék számára tán nem teljesen egyértelmű mondanivalójára.

A lemezt az akkor sajnos már bőven leszállóágba kerülő banda 2004-ben remaszterizálva, három bónuszdallal megspékelve újra piacra dobta, és hát azt kell mondjam, hogy a bónusztriász nem véletlenül maradt le anno a debütáló korongról. A Get It rettentő monoton és üres, amit még túl is nyújtanak, az Amerikát ostorozó Stars & Stripes gyenge refrénnel felhígított töltelékdal, a legjobb tán még az a Profit Preacher, amit a hamis tévés prédikátorokról írtak, és ami már a '90-es demón is szerepelt. Erről talán a kiadó gondolhatta úgy, hogy a keresztényeknek már nem igazán kéne odaütni az első lemezen, ráérünk még arra később is. A Clawfinger amúgy – hála az égnek - társadalmi tabutémákat feszegető hozzáállását későbbi lemezein mindvégig megőrizte, beszéljünk bár a nyugat-keleti konfliktust arab szemmel láttató Two Sidesról, az amerikai külpolitikát kárhoztató Step Aside-ról és World Dominitionről, hogy a homofóbiáról dalololó The Faggot In You-t és a gyermekmolesztálást ábrázoló Little Babyt se felejtsem ki a sorból.

A Deaf Dumb Blind már említett sikere után a Clawfinger csillaga mind magasabbra emelkedett, '94-ben megnyerték a svéd Grammyt, ráadásul két kategóriában is, élőben pedig a lemezen is közreműködő Skaug fivérekkel (André – basszus, Morten – dobok) kiegészülve léptek fel olyanoknak előmelegítve, mint az Anthrax és az Alice In Chains, ezáltal már tényleg egy komplett zenekar képzetét keltve. Mivel hazánkban is igen gyakori vendégek voltak, jómagam is négyszer győződhettem meg arról, hogy élőben ritka energikus, szimpatikus és szórakoztató brigádot képeznek, a legnagyobb poéngyáros pedig André Skaug volt, aki ha kellett, letolt gatyával basszusozott, a hangfalak tetejéről ugrott be a tömegbe, vagy éppen csak véletlenül (?) zakózott egy hatalmasat, amivel zenésztársait is élénk röhögésre késztette. Ha pedig azt mondom, hogy a négy általam elcsípett fellépés közül az utolsó, a 2008-as voltos bizonyult messze a legjobbnak, akkor azt is leszögezhetjük, hogy az idő előre haladtával még elég messze álltak a kiégéstől. Lehet, hogy pusztán megfáradtak egy kicsit. Magyar kötődésük ezen túl is jelentős: jó barátságba kerültek a Superbutt tagjaival, Zak szerepelt is a You And Your Revolution lemezen, amelyet Skog producerelt, de egyébként például a Watch My Dying Fényérzékeny albumán is melózott.

Tell uraság néhány éve még arról beszélt, hogy tökéletesen tisztában vannak vele, hogy a leginkább kedvelt és legnagyobbra értékelt lemezük mindig is a debütáló anyag marad, ezért a huszadik születésnap alkalmából eljátszottak a gondolattal, hogy újra felveszik, ráadásul vendégénekesekkel kiegészülve. Olyanokkal, mint Till Lindemann, Peter Tägtgren és a nagy barát Meshuggah dalnoka, Jens Kidman. Szomorú, hogy ebből a tervből minden valószínűség szerint nem nagyon lesz már semmi, de valahol érthető, hogy lehúzzák a redőnyt, elmennek horgászni, hogy – elmondásuk szerint – valami egészen másba kezdjenek. A '90-es évek egyik utolsó nagy túlélője már csak dalaiban létezik tovább.