Shock!

Finoman szólva is bizarr, miként változott a közhangulat a Dream Theater megítélésében az évek során. A zenekar a kezdeti korszakban amolyan igazi szent tehénnek számított: már a When Dream And Day Unite is kialakított körülöttük egy fanatikus magot, az Images And Words és az Awake lemezek idején pedig tényleg minden metal magazin a rockzene megújítóiként, a leghatalmasabb zenészegyéniségekként emlegette a csapat tagjait, a rajongók pedig eufóriában foglalták imába James LaBrie, John Petrucci, Mike Portnoy, John Myung és Kevin Moore nevét. Mára elég sokat fordult a kocka, hiszen a banda ugyan népszerűbb, mint valaha, ám még az elkötelezett hívek is megosztottak a 21. századi teljesítményeket illetően. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy a Dream Theater első trónfosztása nem a közelmúltban, hanem a pont tizenöt évvel ezelőtt megjelent Falling Into Infinity albummal következett be a progresszív metal színtéren. Az már persze lehet vita tárgya, mennyire volt mindez jogos...

A Dream Theater furcsán skizofrén helyzetben találta magát a '90-es évek közepére. Az áttörést meghozó Images And Words album után Európában és Japánban a zenekar népszerűsége folyamatosan és fokozatosan növekedett az 1994-es Awake révén, és látszólag még Kevin Moore billentyűs távozása sem akasztotta meg a lendületüket: az 1995-ben kiadott A Change Of Seasons EP-n hallható, illetve a koncerteken nyújtott teljesítménye alapján az utódra, Derek Sherinianre sem nagyon lehetett panaszkodni. Miközben azonban a banda sikert sikerre halmozott a világ többi tájékán, hazájukban a kiadó abszolút nem volt elégedett az eredményekkel. Az Egyesült Államokban az Awake – MTV-s sláger híján – alulmúlta az eladási várakozásokat, és még feleannyi sem fogyott belőle, mint az Images And Wordsből, a 23 perces címadó dal köré épített EP-ből pedig értelemszerűen szintén nem lehetett túl sokat kihozni a rádióknál vagy a zenecsatornán. A csapat először akkor szembesült igazán plasztikus formában ezzel az elégedetlenséggel, amikor 1996 elején nekiláttak az új daloknak, és az EastWest emberei viszonylag hamar értésükre adták: könnyebben befogadható, rádióbarátabb új albumot várnak tőlük, mint az Awake.

A kiadó elvárásai a Dream Theater tagságát is megosztották, és még a zenekar irányításáért felelős Mike Portnoy – John Petrucci páros sem értett egyet abban, pontosan mit is kellene tenniük. Portnoy alapvetően hallani sem akart a zene felhabosításáról, míg a gitáros hajlandó lett volna bizonyos kompromisszumokat kötni a konfliktusok feloldása érdekében. A következő nagyjából egy év során az EastWest totális bizonytalanságban tartotta a Dream Theatert: a zenekar úgy dolgozott a dalokon, hogy a cég folyamatosan kötözködött velük azok miatt, és egyszerűen nem engedte felvenni az elkészült szerzeményeket. Mike Portnoy: „A kiadó egyszerűen megkötötte a kezünket, és roppant sérülékeny helyzetbe kerültünk. A cégtől addigra mindenki elment, akivel azelőtt jóban voltunk, így olyan arcokkal kellett dűlőre jutnunk, akiket egyrészt nem ismertünk, másrészt magasról leszarták a Dream Theatert. Addig nem is voltak hajlandóak zöld utat mutatni nekünk, amíg nem álltunk rá arra, hogy az ő játékszabályaik szerint játsszunk. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy leszállítottunk pár olyan nótát, amit ők is képesek voltak megérteni. Persze az is felmerült, hogy inkább eljövünk a kiadótól, ezt azonban nem engedték, így nem maradt más választásunk, mint követni az elvárásaikat, és reménykedni abban, hogy nekik van igazuk..."

A következő albumnak eredetileg már 1996 második felében meg kellett volna jelennie, ám végül csak 1997 tavaszán kaptak zöld utat a stúdiózáshoz, és ekkor is csak azzal a Kevin „Caveman" Shirley producerrel, aki korábban elsősorban a Dream Theaternél jóval populárisabb csapatokkal dolgozott (ekkori legutolsó aktuális munkái a Journey visszatérő Trial By Fire lemeze, illetve az Aerosmith Nine Lives-a voltak). Érthető, hogy ilyen alapozást követően Portnoyék különösebben nem lelkesedtek a nyakukra ültetett Shirley-ért, bár a munka megkezdésekor nagy kő esett le a vállukról, hiszen a végső szakaszban már azt fontolgatták, hogy egy időre felfüggesztik tevékenységüket a kiadó hozzáállása miatt...

A munka – mint az a fentiek fényében sejthető – egy cseppet sem ment könnyen. A zenekarnak ekkorra már egy dupla albumra elegendő dala is összegyűlt, ám az EastWest természetesen hallani sem akart az ötletről, ragaszkodtak a szimpla anyaghoz. További feszültségekhez vezetett, hogy Shirley még az erre szánt szerzeményekbe is alaposan belenyúlt. Tevékenységének több, a zenekar védjegyének számító komplex hangszeres betét is áldozatul esett: hallani sem akart például arról, hogy a lemez egyik legzúzósabb dala, a Burning My Soul olyan hosszú legyen, mint azt Petrucciék eredetileg tervezték, és a gitáros hosszú, melodikus szólóbetétje köré épülő részeket szimplán kivetette a számból. Ezekből lett aztán a végső verzió instrumentális tétele, a Hell's Kitchen. A csapatnak azonban sokkal jobban fájt, hogy Shirley gyomlálós munkamódszere és a kiadó nyomása miatt komplett kedvenc dalaikat kellett félretenniük – köztük az Images And Words lemezen szereplő Metropolis Pt. I: The Miracle And The Sleeper évek óta elkészült folytatását is. Portnoy: „Ha nálunk van a teljes irányítás, az lett volna a legnagyobb különbség, hogy dupla album készül, rajta az összes nótával, amit 1996-ban és 1997-ben megírtunk, köztük az eredeti Metropolis Pt. 2-val. Másrészt abszolút nem alakítottuk volna át a demóverziók hangszerelését és szerkezetét. E tekintetben a Burning My Soul, a Take Away My Pain, a Lines In The Sand és a You Or Me estek át a legkomolyabb változásokon. Mivel nem készülhetett dupla album, alapvetően nem azt néztük, melyikek a leggyengébb dalok, hanem inkább igyekeztünk kiválogatni a legerősebbeket, amiknek biztosan fel kell kerülniük az anyagra. Tudtuk például, hogy a Lines In The Sand, a Trial Of Tears, a New Millennium, a Peruvian Skies és a Just Let Me Breathe semmilyen körülmények között sem maradhatnak le. Eredetileg csak kilenc nóta került volna fel a végső változatra – az Anna Lee és a You Or Me nem volt közöttük. Mivel azonban Kevin Shirley egy csomó részt kiszedetett, végül maradt hely ezek számára is. Nem volt könnyű a döntés egyébként, ugyanis volt még két állati jó másik nóta is, a Speak To Me, illetve a The Way It Used To Be. Abba pedig mindannyian belebetegedtünk, hogy a Metropolis Pt. 2-t nem tehettük fel az anyagra..."

A legkomolyabb vitákat mégis az említett You Or Me okozta, ennek további slágeresítéséhez ugyanis Shirley egy profi dalkovácsot vont be a munkába, méghozzá nem is akárkit: Desmond Child azelőtt többek között olyan megaslágereket jegyzett társíróként, mint a KISS I Was Made For Loving You-ja, a Bon Jovi Livin' On A Prayere, az Aerosmith Angelje vagy Alice Cooper Poisonja. A zenekar természetesen vonakodott, de végül kénytelenek voltak beadni a derekukat: Petrucci Floridába repült Childhoz, és kissé belenyúltak az egyébként eredetiben is elég fogós dalba. Portnoy: „A You Or Me eredeti változatát nem akartuk használni, azon nóták közé tartozott, amiket ki akartunk dobni, hiszen a kiadó kizárólag egy szimpla albumra adott engedélyt. Kevin Shirley vetette fel, hogy mi lenne, ha ehelyett inkább megmutatnánk Desmond Childnak, akivel talán az Aerosmith révén dolgozott közösen azelőtt. Normális esetben soha, semmilyen körülmények között nem ültünk volna le egy külső szerzővel, de végül átgondoltuk a dolgot: egy kész dalról volt szó, amit fel sem akartunk használni. Így aztán azt mondtuk: oké, nézzük meg, mivel rukkol elő Child... A szöveget kicsit megváltoztatták Johnnal, átvariálta a refrén hangnemét is, de mivel a zene teljesen egyben volt, ott csupán minimális apróságokat módosított. Az én értelmezésemben valami olyasmit csinált, mint amit egy producernek is kell normális esetben: javaslatokat tett egy már létező dalhoz. Amolyan kísérlet volt ez, amivel megpróbálkoztunk, ám a dolog végül szerintem egyáltalán nem lett sikeres, és éppen emiatt soha nem is merült fel később, hogy hasonlóba fogjunk..."

Ilyen előzményekkel utólag természetesen senkit sem lephet meg, hogy az 1997. szeptember 23-án kiadott Falling Into Infinity zeneileg élesen eltért az Images And Words, az Awake és az A Change Of Seasons vonalától. Mivel azonban a zenekar az akkori aktuális interjúkban értelemszerűen nem vallhatta be, milyen játszmák is zajlottak le a háttérben, a keményvonalas rajongótábor egy része számára valóságos sokkot jelentett az anyag. A hívek egy tekintélyes hányada az elvek feladásával, elslágeresedéssel vádolta Petrucciékat, mások pedig megpróbálták a változásokat – teljesen igazságtalan módon – Derek Sherinian nyakába varrni. Eközben a banda lázasan bizonygatta a sajtóban, mennyivel kerekebb és jobb ez az album, mint az előzőek. „Mi tudjuk igazán, mennyire közönyös volt Kevin Moore az Awake felvételei során", mondta egy akkori nyilatkozatában a dobos. „Derek is a Berklee-re járt, úgyhogy senki sem állíthat olyat, hogy képzetlen zenész lenne. Nagy öröm volt végre újból egy olyan billentyűssel játszani, aki lelkes és kreatív. Ez egy igazi Dream Theater lemez. Ezek a nóták másfél évig készülgettek, úgyhogy nagyon remélem, hogy senki sem akar róluk egy-két hallgatás után végleges véleményt kialakítani. Az persze nyilvánvaló, hogy nem tarthatunk meg minden régi rajongót, hiszen az emberek változnak az évek múlásával, és természetesen mi is változunk. De a Falling Into Infinity ettől még úgy szól, mint egy Dream Theater lemez. Nem váltottunk akkorát, mint a Metallica a Loaddal vagy a Queensryche a Hear In The Now Frontierrel."

A táborban és a szaklapokban emlegetett slágeresedés persze relatív: a Dream Theater a szó szoros értelmében véve a Falling Into Infinity dalaiban sem játszott kommersz módon, de tény, hogy a lemez összességében jóval könnyebben emészthetőre sikeredett, mint a korábbiak, és a lírai pillanatok aránya is fülbeötlően magasabb itt, mint előtte vagy utána akármikor. (Utóbbit egyébként a kiadó ki is akarta használni, hiszen a Hollow Years ballada lett a felvezető klip és single.) Emellett egyből sok kritikát kaptak James LaBrie énektémáinak egyszerűsödése, a torokgyilkos sikolyok megritkulása miatt, ám ekkoriban még senki sem tudta, amit a banda csak a 2000-es évek második felében hozott nyilvánosságra: az énekes 1994 legvégén nagyon súlyos ételmérgezést kapott, és a hangszálai is teljesen kikészültek az azt követő többnapos hányásrohamok és görcsös rosszullétek következtében. A helyzet a következő években odáig fajult, hogy LaBrie több alkalommal is egyenesen ki akart lépni a Dream Theaterből, mert úgy látta, nem tud megfelelni az elvárásoknak. A többiek szerencsére végig mellette álltak, ám az album dalainak kímélő üzemmódja a fentiek ismeretében szintén érthető.

Elérkeztünk a lényeghez: a Falling Into Infinity cseppet sem rossz album. Nem volt az a megjelenése idején, és nem az mai füllel sem. (Én a magam részéről különösebben már akkoriban sem találtam indokoltnak azt a hörgő felháborodást, amivel egyesek fogadták.) Tény, hogy visszavettek rajta pár fokozatot a varázslásból, és az is tény, hogy – a banda története során először – felkerültek rá olyan dalok is, amiket nehéz lenne másként értelmezni, mint töltelékeket. Ami viszont erős rajta – és a nagyrésze szerencsére ilyen –, az tényleg erős. Helyből ide sorolom például a nyitó New Millenniumot: az érdekes hangszínű szintetizátoros intróból kibontakozó, ragadós refrénnel ellátott, de mégis vastag gitárokkal teli dal engem annak idején elsőre megvett, és mai fejjel is nagyon szeretem (és nem mellesleg ebben vált kézzelfoghatóvá először, hogy a csapat szereti a Toolt – de mivel akkoriban Európában még messze nem számított olyan nagy névnek a Tool, mint manapság, ez a maga idejében csak keveseknek tűnt fel).

Az ezt követő You Not Me hallatán az ember leginkább azt nem érti, minek kellett ide Desmond Child, pedig nem rossz ez a Dream szintjén végtelenül szimpla felépítésű dal sem. Szó se róla, egyáltalán nem dreames, de van hangulata. Ám egyfelől semmi olyan különös slágerpotenciál nem rejlik benne, ami bármivel is kiemelné a lemezről, másrészt a Hollow Years maxin párhuzamosan közzétett You Or Me – tehát az eredeti változat – lényegesen karakteresebb és jobb. Szerintem legalábbis... Ismétlem, összességében semmi bajom a nótával, de ha az EastWest ettől áttörést várt, akkor tényleg nem tudom, kik dolgozhattak akkoriban a cégnél... A füstös, roppant sajátos atmoszférával rendelkező Peruvian Skies ezzel szemben legalább igazi Dream Theater, ahol a nyugodt, álomszerű felvezetés végül jellegzetes „metallicásan dreames" betonozásba torkollik. Ez a dal ráadásul élőben is kiválóan működik, azt azonban mindig is hibának tartottam, hogy utána ismét egy lírai irányultságú tétel következik a Hollow Yearsszel. A kezdés itt elég egyértelműen Sting Fragile-jára hajaz, ami persze nem baj, de összességében sosem voltam különösebben oda ezért a számért, fogós refrén ide vagy oda. Pláne, hogy utána még további három olyan nóta szerepel az albumon, ami lassú avagy balladisztikus...

A lemez legkeményebb pillanataival a Burning My Soul szolgál, ez amolyan igazi riffes, morózus súlyosság, kiváló a maga nemében, akárcsak az utána érkező, belőle a már említett módon kivágott instru Hell's Kitchen, ami Petrucci beszélő gitárfutamai köré épül. Itt ugyan a konkrét dallamokban is nagyon érezni, hogy a derék John szinte mindent Joe Satrianitól tanult, de sebaj: kezei között életre kel a hangszer, összes hangja és nyújtása kincset ér. A nóta ráadásul gyönyörűen úszik át a Lines In The Sand giganteposzba, az album egyik egyértelmű csúcspontjába. A játékosan pörgős alaptempókra épülő, a refrénben a King's X frontember Doug Pinnickkel megerősített dal 12 percéből egy másodperc sem tűnik túlzásnak ma sem: eleve a szerkezete is mesteri, attól például ezredszerre is kiráz a hideg, ahogy kibontakozik a leállós, törékeny szépségű középrész, benne újabb csupa gyönyörű gitárhanggal Petruccitól. Ennyit arról, hogy a Falling Into Infinity lapos lemez... Pláne, hogy utána a John apjának emlékére írt Take Away My Pain jön, ami számomra a mai napig a Dream Theater legszebb balladája, a szöveg és a zene tökéletes egységével, döbbenetesen eltalált dallamokkal.

A szomorú líra után ismét egy rockos, riffesebb dal érkezik a Just Let Me Breathe képében. Itt a Deep Purple hatásai köszönnek vissza elég nyilvánvalóan, de ez sem baj – még úgy is működik a dal, hogy a Burning My Soul egyértelműen erősebb. Szíverősítő gyanánt kellenek is a lendületesebb témák az Anna Lee előtt, amit egészen az Octavarium anyag I Walk Beside You-jáig a valaha írt legrosszabb Dream dalként tartottam számon (aztán jött a Systematic Chaos és a Dark Eternal Night, hogy mindkettőt lejjebb taszítsa a dobogón...). Végtelenül semmitmondó, természetellenesen finomkodó zongorás ballada ez, ami egyszersmind sokkal erőltetettebb is, mint mondjuk a You Not Me. Na, ezt tényleg nyugodtan lehagyhatták volna innen... Még szerencse, hogy a zárás, a 13 perc feletti, teljes egészében John Myung jegyezte Trial Of Tears helyrebillenti a mérleget. Noha alapvetően ez a dal is lassú, soha, egyetlen pillanatig sem éreztem úgy, hogy itt kellett volna spórolniuk: a mai napig úgy látom, hogy ez a három részegységből összeálló, nem kicsit Rush hatású dalóriás simán ott van a Dream Theater legtökéletesebb szerzeményei között. Ahogy az It's Raining hátborzongató gitárfutamaitól az instru Deep In Heaven középrészen át eljutnak a kiüresedett, elidegenedett, akusztikus alapú The Wasteland egyszerre keserű és csodaszép dallamaiig, az minden létező skálán maximális pontszámot érdemel. Már csak a Trial Of Tears miatt is jogtalannak éreztem akkoriban a lemezt fogadó köpködőhadjáratot, mert egyszerűen nem létezik, hogy valaki, aki csak egy kicsit is szereti a bandát, ezt gyengének találja...

Az egyéni teljesítmények az album jellegéből fakadóan végig visszafogottabbak, mint a korábbi anyagokon (LaBrie különösen, de erről már volt szó), ám ez is csak a Dream Theater szintjén értendő, a hangszerelés pedig végig tele van nüansznyi finomságokkal. Petruccit vagy Myungot nyilván csakis dicsérni lehet, én Portnoy stílusát is szeretem, Sherinian meg nem villant nagyokat, de ez az anyag nem is erről szólt. Amire itt szükség volt, azt maradéktalanul hozta. A hangzással ugyanakkor a mai napig sem tudtam kibékülni, és ennek egyértelműen a Shirley által alkalmazott természetellenes dobsound az oka. Különösen a pergő szól furán, erőtlenül, és ugyanez egyébként az Iron Maiden Brave New Worldjére is jellemző más egyéb, a Caveman által producerelt albumok mellett. Hálistennek a producer az utóbbi tíz évben már leszokni látszik ezekről a bizarr módon megszólaló pergőkről... Ezt leszámítva egyébként a megszólalás szép, arányos és van benne valami áradó, víziószerűen folyós atmoszféra is, amit egyébként a borító szín- és képi világa is csak erősít.

Nézőpont kérdése, mennyit ártott a Dream Theater hírnevének a Falling Into Infinityt fogadó vegyes visszhang, de megszűntek vele a rockmédiában folyamatosan hozsannázott ügyeletes isteneknek lenni, ez biztos. Mint ahogy az is, hogy a kiadó által megcélzott nagy amerikai sikerek egy ilyen öszvér albummal nem jöhettek össze: hiába lett kommerszebb a végeredmény magukhoz képest, ha még ezzel együtt is sokezer fényévnyire állt az 1997-ben futó zenei trendektől, igazi slágertéma pedig most sem szerepelt rajta. A Falling Into Infinity a legtöbb országban gyengébben kezdett a listákon, mint az Awake (az Egyesült Államokban a Billboard Top 200-as rangsorának 52. helyén debütált, kerek húsz hellyel lemaradva a '94-es anyag kezdése mögött), és az eladások később sem emelkedtek. Az album Amerikában végül komoly visszaesést hozott: nagyjából 150 ezer példány talált belőle gazdára, ami nem csak az Images And Words aranylemezes szintjéhez, de az Awake 280 ezres eladásához képest is jelentős zuhanást jelentett. A csapatot valószínűleg csak az mentette meg a kiadónál, hogy Európában és Japánban nagyjából hozták a szokásos formulákat, az aktuális turné pedig igen komoly bevételeket hozott szerte a világon.

A Dream Theater utóbbi körút keretében járt először Magyarországon is: 1998. június 16-án a PeCsa szabadterén játszottak, ha nem is zsúfolt teltház, de azért igen tekintélyes mennyiségű érdeklődő színe előtt. Elég sokszor láttam a bandát azóta, így bátran ki merem jelenteni: a buli minden mérce szerint kimondottan jó volt óriási hangulattal és egy lelkes, hatalmas elánnal muzsikáló csapattal. Tudom, hogy Sherinian teljesítményéről megoszlottak a vélemények, de nekem már akkor sem számított zenei érvnek valakivel szemben, hogy bőrnadrágban, bezselézett hajjal, napszemüvegben nem illik a színpadra... Vagyis mint korábban is utaltam rá, akkoriban szerette mindenki Dereken elverni a port a Falling hozta váltás miatt, de a világon semmi probléma nem volt vele, teljesen jól játszott. A teljes ábrához persze hozzátartozik, hogy a koncert előzenekaraként Jordan Rudess és Rod Morgenstein duója lépett fel, és szerintem ember nem állt akkor a nézőtéren, akinek a brutálkomplex témák hallatán ne fordult volna meg a fejében, hogy igazság szerint Rudess lenne Moore méltó utódja a Dreamben... Erre egyébként nem is kellett túl sokat várni, hiszen a billentyűs korábban, Kevin kilépése után már kisegítette párszor a csapatot, a Liquid Tension Experiment projekt révén pedig ekkoriban már vastagon belemászott a közös muzsikálásba Petruccival és Portnoyjal. A turnéról 1998 őszén még kijött egy dupla koncertalbum Once In A LIVEtime címmel, rajta Derekkel, de igazából senki sem hullatott könnyeket, amikor 1999 elején bejelentették, hogy Sherinian távozik a Dream Theaterből, és Rudess lesz az új ember a klaviatúra mögött.

A folytatás közhelyszámba megy: a kiadó – csodával határos módon – belátta, hogy hibát követett el, amikor saját elképzeléseit erőltette rá a bandára, a Dream szabad kezet kapott a következő időszakban, a Scenes From A Memory címen teljes lemezzé kibővített Metropolis Pt. 2 pedig 1999 őszén ismét térdre kényszerítette a rockközvéleményt. Miután ez megjelent, gyakorlatilag mindenki úgy értékelte, hogy kiköszörülték a Falling Into Infinity ejtette csorbát. Portnoy: „Ki voltunk szolgáltatva a zeneipar kényének-kedvének, ami komoly próbatétel volt számunkra, sőt, majdnem a Dream Theater feloszlásához is vezetett. A mélypontot azonban hatalmas felívelés követte a Scenes From A Memoryvel, ami egyfajta feltámadást jelentett nekünk. Megtanultuk a leckét: ha ragaszkodsz az elképzeléseidhez, és bátran szembemész az akadályokkal, akkor a kitartás meghozza a gyümölcsét. Mai fejjel is jónak tartom a Falling Into Infinityt, szeretem azokat a nótákat most is, de az eredeti elképzeléseinkhez képest a végeredmény komoly eltérést jelentett. Mi annak rendje és módja szerint megírtuk a dalokat, amik azonban Kevin Shirleynek és Desmond Childnak köszönhetően rengeteget változtak. Összességében viszont ez az egész is a fejlődésünk része volt... Az biztos, hogy a Falling Into Infinity eltérő irányát semmiképpen sem lehet Derek nyakába varrni. Nem ő tehetett róla, hogy egy olyan időszakban lett a zenekar tagja, amikor folyamatosan harcoltunk a lemezcég embereivel, a producerünkkel. Zenészként mindent kihozott magából, amit elvártunk tőle, nem ő jelentette a problémát. Azt hiszem, egyszerűen csak rossz időben volt a rossz helyen."

Az persze más kérdés, mennyire tekinthető mai fejjel csorbának a Falling Into Infinity. Bármilyen hihetetlen, szép számmal ismerek olyanokat, akiknek annak idején ezen album kapcsán kezdett el igazán derengeni, mitől is annyira jó ez a banda (aztán persze ők is visszaástak a korábbiakig, amik azelőtt annyira nem jöttek be náluk), vagyis még csak az sem igaz, hogy nem szereztek vele új rajongókat... Akárhogy is, a megjelenése óta eltelt másfél évtized valahol azért igazságot szolgáltatott a Falling Into Infinitynek. Nem ez a legjobb Dream Theater album, akadnak rajta a csapathoz képest gyengébb momentumok is, de én bizony még utóbbiakkal együtt is sokkal többre tartom, mint a zenekar utolsó négy nagylemezének bármelyikét. Igen, kommerszebb volt. Valóban visszavettek rajta a komplexitásból. Sherinian tényleg nem olyan karakteres billentyűs egyéniség, mint Moore vagy Rudess. De a '97-es album dalaiban még így is sokkal több volt a lélek, mint a Train Of Thought után rohammunkában legyártott soralbumok bármelyikében – és ezt illetően nyugodt szívvel vitába is szállok bárkivel.