Shock!

Őskövületeket bemutató sorozatunkban ezúttal ismét egy hazánkban nagy mértékben mellőzött zenekar, a Kansas történetének negyven évvel ezelőtti fejezetével foglalkozunk, ami a fiatalabb generációk körében még mindig totál ismeretlennek számít. Pedig a Leftoverture épp ugyanolyan megkerülhetetlen és kihagyhatatlan mestermű, mint amilyen a Pink Floyd The Dark Side Of The Moonja vagy a Rush 2112-je, ami azért nagy szó. Itt a lehetőség tehát, hogy egy picit közelebbről is megismerkedj a banda – közmegegyezés szerint – talán legjobban sikerült lemezével, ami garantáltan szoros barátságot eredményez majd. Már persze amennyiben még egy hangot sem hallottál a csapat életművéből, és valóban tiszta szívből szereted a minőségi rockzenét.

Mindjárt egy személyes élménnyel kezdeném ezt az írást, ugyanis annak idején engem is először a Leftoverture-rel rántott örökké magához ez a nagyszerű amerikai zenekar, és tisztán emlékszem rá: ez volt az a lemez, amire csak azt tudtam mondani, hogy a '70-es években virágát élő progresszív rock minden jellemzője itt, ebben a korongban egyesült talán a legtökéletesebben. Casanova szélhámosságát meghazudtolva szakítottam tehát egy időre az akkori kedvenceimmel, beleértve a Rusht, a Sabbathot, a Queent, a Zeppelint és a többi nagyágyút, s minden energiámat e roppant különleges, minden akkori zenekartól eltérő stílusban alkotó fickók munkásságának a felkutatására fordítottam. Szép sorban be is gyűjtöttem a teljes életművet – a klasszikusokat szigorúan eredeti példányban –, és a mai napig is gyűjteményem legbecsesebb darabjai közé tartozó relikviákként tekintek rájuk.

Mivel a dolgok az 1974-ben megjelent bemutatkozó koronggal váltak igazán érdekessé, a banda '60-as évekig visszanyúló gyökereinek ismertetésétől most inkább el is tekintenék, hiszen a múlt esztendőben szintén negyvenéves jubileumát ünneplő Masque albumnál már bővebben elmeséltem a Kansas korai történetét. Aki olvasta azt a cikket, bizonyára jól tudja, hogy a zenekart producerelő Don Kirshner évek óta őrjöngve követeli az átütő slágert a fiúktól, ami igencsak nehezen akaródzik megszületni. A kezelhetetlenül óriási talentummal rendelkező dalszerzőket még a teljes anyagi és kereskedelmi csődben sem tudja senki kizökkenteni komfortzónájukból: hiába a sok fenyegetőzés, a csökönyösség a legvégsőkig kitart. Legfőképpen az önfejű gitáros-billentyűs-fődalszerző, Kerry Livgren ragaszkodik a saját elképzeléseihez, és még a szakadék szélén táncolva is kitart komponálási módszerei mellett. Mindez továbbra is roppant hiteles és valódi dalcsodákat teremt, csak éppen egy évek óta helyben topogós állapotot eredményez. Egyszerűen kell egy jó értelemben vett, könnyen befogadható sláger, amely megcélozza a szélesebb közönségréteget is, másrészről pedig óriási hiba lenne eldugni a világ elől ezt a csodálatos zenekart, hiszen ilyen minőségű dalokat és istenadta tehetséggel megáldott komponistákat nem sűrűn hord össze a préri forró déli szele. A billenytűs/vokalista, Steve Walsh ugyan megpróbálkozott korábban az egyszerűbb dallamokkal (It Takes A Woman's Love, It's You), de a dolog mégsem sült el valami jól, sőt, sokkal inkább rosszul időzített bukta lett.

A Leftoverture idejére Steve ráadásul még alkotói válságba is került, így szinte az album teljes zenei anyagáért Kerry Livgren a felelős, amelynek felvételei ezúttal a louisianai mocsárban felállított, vidéki Studio In The Countryban zajlottak 1975 decemberében, valamint 1976 forró augusztusában. Jeff Glixman, a csapat hangmérnöke így emlékszik vissza azokra az időkre: „A Masque megjelenését követő évben és a Leftoverture felvétele előtt a banda több mint kétszázötven koncertet adott különböző helyszíneken. Ezt követően hat hétig zajlottak a meghallgatások és a próbák, majd hét hétre bevonultunk a stúdióba, és ezalatt nemcsak a felvételek, hanem a keverés is elkészült. Nem sok szabadidőnk volt abban az évben, pláne ha még hozzávesszük azt is, hogy rögtön a stúdiózás után tovább folytatódott a turné. És nem is működött minden olyan gördülékenyen, mint ahogyan azt egy későbbi dokumentumfilmben kitárgyaltuk, de amikor az embert egyszerre több kivételes tehetséggel zárják össze egy helyiségben, a dolgok mindig érdekesen alakulnak. Az eredmények persze önmagukért beszélnek. Kerry a meghallgatások alatt olyan ütemben komponált, mint egy megszállott... méghozzá micsoda dalokat!"

A borító – A '75-ben lezajlott turnét követően, de méginkább a Masque excentrikus borítójának ismeretében a csapatot szabályosan megrohamozták a grafikusok és a festőművészek, akik mindannyian a következő lemez borítóját szerették volna elkészíteni. Tulajdonképpen semmi csodálkozni való nincs abban, hogy a művészlelkek fantáziáját megmozgatta a fiúk zenéje, akik – becsületükre legyen mondva – az összes beküldött alkotást górcső alá vették, és végül kiválasztották az addig totál ismeretlen Dave McMacken egyik művét. A Leftoverture szójátékot ekkor már kitalálták, ami valójában a Magnum Opus című dal munkacíme volt, de annyira jónak és átfogónak tartották, hogy végül ezt választották lemezcímnek, ami lényegében össze is foglalta a korongon hallható, korábbi ötletekből összeollózott kompozíciókat. Bár miután McMacken is rábólintott az ötletre, önkritikát gyakorolt magával szemben, ugyanis már a megjelenés előtt levécépapírozta saját munkáját. A csapat persze már egy ideje hozzászokott az efféle bohém arcok kattanásaihoz, hiszen annak idején már a Song For America borítóján látható sast is letengerirákozta valaki.

Carry On Wayward Son – Most komolyan... mit lehet erről a dalról írni? Itt minden szuperlatívuszos jelző egy szempillantás alatt elveszti jelentőségét, és abszolút nem érzem úgy, hogy túlzásokba esem, amikor kijelentem: a Carry On Wayward Son az egyetemes rockzene egyik legjobban összerakott és legkiemelkedőbb kompozíciója. Nem kérdés, hogy jelentőségét tekintve is nyugodtan odahelyezhető egy Stairway To Heaven, egy Highway Star vagy akár egy Let There Be Rock mellé. A dal mondanivalója pedig lényegében nem több, mint szerzőjének folytonos útkeresése önfejűsége által okozott elidegenedésében – viszont sokkal inkább spirituális utazásról, mintsem vallási meggyőződésről van szó. Mindezt roppant közérthető versszakokkal és gondolatokkal vegyítve tálalják, amelyektől szinte minden hasonló vizeken evező hallgató önmagára ismer. A sors pikantériája egyébként, hogy a dal majdhogynem le is maradt a lemezről, ugyanis Kerry a felvételek előtt két nappal dobta csak össze, s miután már az összes többi dalt rögzítették, csupán akkor jelezte a többieknek, hogy figyi srácok, lenne itt még valami, amit talán érdemes lenne meghallgatnotok... Az első bemutatást követően a fiúk pedig egyből ráéreztek, hogy végre megszületett Don Kirschner aranytojást tojó slágere.

Nyilvánvaló, hogy az 1976-os esztendőben, az addigi kudarcok miatt rendkívül nagy nyomás alatt tevékenykedő zenekar karrierje volt a tét, amelyet a lemez felvezető nótája egy csapásra megváltoztatott, és nem csupán a kereskedelmi sikereket hozta el nekik, hanem gyakorlatilag újradefiniálta a banda jövőjét. Kerry áthatolhatatlan és művészlelkületű egója tehát bizonyos fokig megrepedezett, és – ha csak egy pillanatra is, de – végre felcsillantotta a részben a nagyközönség felé kimutatott alázatot egy dal erejéig. Majdnem biztos vagyok benne, hogy aki legelőször ezt a nótát hallotta a Kansastől, először az énekdallamokra kapta fel a fejét. Steve őserejű, de mindemellett is tökéletesen kifinomult vokalizálása taníthatatlan, született őstehetség a fickó, ez nem is lehet vitatéma. Jeff Glixman, a csapat hangmérnöke nem véletlenül sorolta őt a földkerekség öt legnagyobb zenei géniusza közé, amely kijelentéssel a magam részéről mélységesen egyet is tudok érteni. Persze ahhoz, hogy minden a legtökéletesebben klappoljon, kellett a hegedűvirtuóz Robby Steinhardt is, akinek sorsa mintha arra rendeltetett volna, hogy Steve Walshsal együtt vokalizáljon.

A végeredmény – mint ahogy eddig is – több mint mesébe illő. A Hammondal fűszerezett, fajsúlyos riffeknek és a húzós középtempónak köszönhetően igazi, sallangmentes rocknóta bontakozik ki a zongorás verzéből, Kerry, Richard Williams és Walsh pazar szólóival megfejelve. De a koronát az a bizonyos felgyorsított, riffelős középrész rakja fel a szerzeményre, amelyet az ember szinte már az első hang megszólalása után is epekdve vár. Gyönyörűen eltalált és időzített pillanat ez, és körülbelül ugyanakkora itt a katarzisveszély, mint amikor a Queen, Bohém Rapszódiája végén berobban a gitár. Nem csoda, hogy szinte egész Amerika rákattant, amint legelőször leadták a rádióállomások, pedig a fiúknak ez a dal nem volt több egyszerű ujjgyakorlatnál.

A szám hangszerelése is pofonegyszerű, a dobot mindössze négy sávon rögzítették, és a ritmusgitárok is csak szimplán bal-jobb csatornában szólnak. Glixman a szólóénekre is csupán három háttérvokálsávot kevert rá az ebben az időben sok más előadó által alkalmazott huszonnégy helyett, ehhez képest a megszólalás mégis csúcskategóriás. Jeff Glixman: „Miután végeztünk a felvételekkel, felhívtam Don Kirshnert: Don, megvan a slágerünk! Aztán lejátszottam neki a dal intróját a telefonba, mire ő: oké, holnapra hozd el nekem a szalagot New Yorkba! A repülőjegy árát majd visszatérítjük, csak hozd el az irodámba! A baj csak annyi volt, hogy nem volt pénzünk repülőre. A turné alatt elköltöttük az összes kölcsönkapott pénzünket hotelre, kajára, mosodára meg egyéb szarságokra, így kénytelenek voltunk összedobni mindenünket, amink van. Még a stúdió tulajdonosa, Bill Evans is kisegített bennünket, sőt, még ki is fuvarozott a reptérre. New Yorkban már egy limuzin várt, majd miután beléptem Don irodájába a felvétellel, és megláttam az elégedett mosolyt az arcán, tudtam, hogy nyert ügyünk van. Ráadásul a szomszédos iroda munkatársa az összes dolgozót odacsődítette, hogy hallgassák meg a dalt, és legnagyobb meglepetésemre senki nem tiltakozott az ellen, hogy több volt, mint ötperces."

The Wall – Érzelem és intelligencia keveredik bámulatosan ebben a remek dallamvezetésű szerzeményben, amelyben nagyrészt Steve Walsh keze (lelke) is benne van. Nem csoda, hogy a slágerek mellett talán ez lett az egyik legnépszerűbb Kansas-nóta a rajongók körében, s bár jóval komolyabb mondanivalója van, mint az előző, közérthetőbb tételnek, mégsem ültetik le a hangulatot sem az epikusabb hangvételű melódiák, sem pedig a filozofikus tartalom. Az ember akárhányszor csak hallja ezeket a sorokat, minden alkalommal más-más gondolatok fogalmazódnak meg benne, mindig valami újat fedez fel úgy egyébként saját magával kapcsolatban. A versben szereplő „Fal" számtalan gondolat helyére „behelyettesíthető". Néha a lerombolhatatlan egót jeleníti meg, olykor pedig a fényt, a kiutat mindenből, attól függően, milyen aspektusból közelíti meg a hallgató. Hagyományos refrénje nincs is, csak egy folyamatos, hatalmas ívű dallamvezetése, amely garantáltan kiirthatatlanná válik, ha egyszer befészkeli magát a hallójáratokba. Steinhardt többszörösen felvett hegedűszólamai a dal második részében egyébként egy korábbi, félredobott és befejezetlen dalkezdemény motívumai voltak, amelyet észrevétlenül kötöttek össze az új szerzeménnyel. A szimfonikus hangszerelésű Always Never The Same című albumra felkerült – Walsh igencsak megférfiasodott hangjával előadott – verzió hallatán pedig nem nehéz megállapítani, hogy micsoda zeneiség szorult e melódiák közé. A Pink Floyd három évvel későbbi Fala is bőven kiállta az idők próbáját, de a Kansasét talán még David Gilmourékénál is jobb minőségű alapanyagból gyúrták.

What's On My Mind – Őszinte kinyilatkoztatás ez Kerry Livgrentől, amelyet Walsh egyszerűen képtelen rosszul tolmácsolni. A dal ismét végletekig letisztult, egyszerre spontán és kidolgozott rocknóta, ami leginkább a '75-ös Child Of Innocence-szel áll a legközelebbi rokonságban, illetve a kortárs Boston ugyanebben az évben kiadott debütáló lemezén hallható muzsikához is nagyon közel áll. A párhuzam egyébként nagyon helytálló, hiszen ott is a rendkívül igényesen kidolgozott vokáloké és a pazarul hangszerelt – igaz, kicsit hallgatóbarátabb – daloké a főszerep. Gondolok itt olyanokra, mint például a More Than A Feeling vagy akár a személyes kedvencem, a Something About You. Annak ellenére, hogy a Kansas a What's On My Mindot választotta ki következő single-nek, népszerűsége igencsak elhalványul a Carry On... mellett, pedig szinte semmiben sem marad el ismertebb társa mögött. Itt is hallható egy újabb csúcskategóriás riff, mint ahogyan Steve dallamai is letaglózóak – főleg, amikor az utolsó verzében önmagával és Robbyval énekel tercben. De alapvetően a több sávra rögzített gitárcentrikus megszólalás is szimpatikus, valamint az is megér egy kitárt végtagokkal és arccal a földön heverő misét, ahogyan befejezik. Én talán még jobban is szeretem, mint a csúcsra járatott Wayward Sont, és tuti, hogy többször is pörgettem már le. Livgren egyébként híres volt arról, hogy soha nem tudott véglegesen befejezni egy dalt, maximalista énje állandóan csiszolgatásokra és átalakításokra ösztökélte, ez a nóta viszont az egyik volt azon kevés közül, amit viszonylag gyorsan és mindenféle változtatás nélkül mutatott meg a többieknek.

Miracles Out Of Nowhere – Ha lehetne listát fellállítani a legnagyszerűbben sikerült Kansas-dalokból, a Miracles Out Of Nowhere minden bizonnyal az élbolyban végezne, de mivel a feladat lehetetlen, legyen elég annyi, hogy még a zenekar is ezt a címet adta a tavaly megjelent, ritkaságokat és kuriózum-interjúkat tartalmazó DVD-jének. Kerry Livgren itt ismét csak bizonyítja, hogy ott van a helye a földkerekség legnagyobb dalszerzői között. Az ízléses akusztikus gitáros bontogatások felvételeit mindenesetre a nála technikailag jóval ügyesebb Richard Williamsre bízta, a színvonalat pedig Steinhardt és Walsh felelgetős verzéi is tudják még fokozni. Rögtön ezután pedig érkezik egy akkora kétszólamú refrén, hogy attól már az első ismerkedéskor is padlót fogtam, és a katarzisélmény évtizedek távlatából sem fakult egy cseppet sem. Az ember legapróbb sejtjeit is megmozgatják ezek a finom regiszterek, s ezek után egyáltalán nem meglepő a Queen gitárosa, Brian May egy korábbi nyilatkozata, amelyben abszolút csodálattal adózva emlékezett meg a srácokról az együtt töltött hónapokban: „Emlékszem, hogy Freddie-vel leültünk és végignéztük egyszer az egyik soundcheckjüket, és elgondolkodtunk: ezek a fickók elképesztően jól énekelnek. Már most olyan érzésem van, mintha egy lemezt hallgatnék." És valóban: Walshék zsenije ebben a nótában hatványozottan érvényesül, de nemcsak az énekdallamok színvonala kimagasló, hanem a dal közepére beékelt, Mooggal, Hammondal, hegedűvel lezavart instrumentális kalandozás is. Nem beszélve a végén felpörgetett, robbanékony és elementáris erejű „ereszdelahajam" feelingről, amely ugyancsak minden alkalommal várat önmagára, akárhányszor útjára indítom a szerzeményt. Az alábbi sorokban pedig egyszerűen minden benne van, ami egy ilyen jellegű, a megvilágosodás útjára vezető nótára jellemző: „I sang this song a hundred, maybe a thousand years ago / No one ever listens, I just play and then I go". Felfoghatatlan, örökzöld, „nem-tudsz-soha-betelni-vele" típusú nóta...

Opus Insert – A dal címéből ítélve az Opus Insert is csak egy korábban félrerakott ötlet lehetett, amelyet szerzője végül befejezett a lemez felvételeire, és amellett, hogy a dalnokok itt is bizsergető melódiákkal örvendeztetik meg a hallgatót, a szerzemény legnagyobb erőssége mégis inkább a szövegében rejlik. Egyszerre optimisták és könnyen értelmezhetőek a versnek is beillő sorok, ugyanakkor mégis oly mértékű életbölcsesség és mélység árad belőlük, mintha valami távol-keleti nagymester tanításait hallgatnánk, valahol Tibet egyik félreeső kis zugában. Az efféle pozitív és tanulságos gondolatok is csak Livgrennek a témában való jártasságát és tájékozottságát bizonyítják. A tettre késztető gondolatok ugyanúgy a zenei megfogalmazásra is jellemzőek, hiszen szinte az elsőnek berobbanó verzétől kezdődően a végkifejletig vidám dúrharmóniákat hallhatunk, sőt, a pattogós és szokatlanul idiót, xilofonos instru betét is inkább egy bluegrass-band műsorába férne be, mint egy rockzenekar repertoárjába. Azonban a Kansas színes zenei kavalkádja nem lenne teljes ilyen zenei gegek nélkül. A dolog abszolút nem megbotránkoztató, sokkal inkább a zenészek nyitottságát bizonyítja.

Questions Of My Childhood – Bár szerzőként Livgrent is megnevezték, a zenei tartalom mégis inkább Steve Walshhoz kapcsolódik. A friss, életvidám melódiák abszolút rá jellemzőek, s bár saját maga szerint is alkotói válságban szenvedett ekkor, e szerzeményről is csak a legmagasztosabb jelzőkkel érdemes beszélni. Mindemellett Steve valóban maga alatt volt ekkor, illetve próbálkozott a dalszerzéssel is, csak éppen folyamatos frusztráció alatt született, lázadó megnyilvánulásai nem nagyon kaptak teret ebben a zenekarban. A Questions Of My Childhood valamennyire kivételt jelentett ezek alól, bár a szövegből nem túl nehéz kihallani a múlt sötét emlékeit. A nóta ennek ellenére mégis elképesztően pozitív energiákat közvetít, és a kristálytiszta, domináns zongorajátékot kiemelő hangszerelés is csak úgy beragyogja a hangfalakat. Elsőre egyszerűnek tűnő megoldásai és kapásból rögzülő pillanatai miatt persze orbitális sláger lehetett volna ez is, arról nem is beszélve, hogy az egyik legjobb példa arra, miként lehet mesterien összeolvasztani a progresszív rockot a populárisabb zenékkel. Érthetetlen, hogy még a csapat is csak a legritkább esetekben vette elő élőben. Vagy talán soha nem is játszotta... Mindenesetre kizártnak tartom, hogy ez a nóta bárkiben is negatív érzelmeket generálna.

Cheyenne Anthem – Újabb mestermű Kerry tollából. Nem is értem, hogy lehet ennyire megindító és felejthetetlen dallamokat komponálni, ilyenre tényleg csak a legeslegnagyobbak képesek. Robby Steinhardt eleinte pedig csupán egy pőre akusztikus gitárkíséretre énekel, azonban az egész előadás már itt is roppant szuggesztív, nem is beszélve arról, mennyire okosan bontják ki belőle a csejen indiánokról szóló kompozíciót. Kerry mindig is szívén viselte az amerikai őslakosok sorsát, és ebben a keserű dalszövegben sikerült is neki úgy összefoglalnia a lényeget, hogy azzal bárki azonosulni tudjon. Alapvetően persze balladáról van szó, mégis leírhatatlan az elegancia, ahogy felépítik belőle a középrészben hallható instrumentális részleteket, amelyek többnyire a billentyűs hangszerekről és a mai füllel is abszolút vállalható vintage hangszínekről szólnak. A pörgős és védjegyszerű hangszeres betéthez nem túl nehéz hozzáképzelni egy ősi elemeket magasztaló indián szertartást sem, valamint szintén egyedi atmoszférát teremt a mindezt felvezető gyermekkórus is. Livgren teljes zongoraklaviatúrát átfogó lemenetével aztán visszaterelik a dalt keretes szerkezetbe, és a végkifejlet megint csak visszaérkezik Steinhardt kezdő dallamaihoz. Több mint csodálatos ez a nóta, és nem csoda, hogy a koncerteken is szinte minden alkalommal szerepelt a setlistben. Örök kedvenc.

Magnum Opus – Nincs semmi meglepő abban, hogy ezt a címet kapta ez a nagyrészt instrumentális szerzemény, hiszen teljes mértékben betölti a zenekar magnus opuszának szerepét. Eredetileg még Leftoverture volt a munkacíme, és a korábbi soundcheckek félbehagyott ötletelései és a Masque kidolgozatlan dalkezdeményei végül ebben a kompozícióban nyerték el végleges formájukat. Mikor elkészültek vele, ahogy már korábban is említettem, túlságosan megtetszett nekik a munkacím, így végül ez a frappáns szójáték került az új album borítójára. Miután Livgren összerakosgatta az ötleteket, mindenkit beavatott a saját részletüket illetően, egyedül Ehart kapott szabad kezet, amire azóta is viccesen emlékszik vissza: „Kerry mindig is érdekes eset volt. Pontos elképzelése volt szinte minden egyes hangról, de ez mégsem működött tökéletesen mindenkinél. Legfőképpen a dobosnál nem. Az esetek 98 százalékában úgy jött oda hozzám, hogy ide most azt játszol, amit akarsz... Én meg: oké, köszi... Köszi, hogy mindenki másnak segítesz. Persze most már csak röhögünk ezen, de abszolút nem volt egyszerű abban a tudatban dolgozni, hogy miután mindenki felkészülten és tiszta fejjel érkezett a próbára, nekem csak annyi fogalmam volt az új nótákkal kapcsolatban, hogy játsszak, amit akarok... A Magnum Opus is így készült. Kerry beállított egy csomó puzzledarabkával a kezében, szétszórta őket a padlón, és azt mondta, hogy oké, akkor most rakjuk össze őket. Te pedig kénytelen voltál saját magad megtanulni és kidolgozni lépésről lépésre az egészet. Számomra mindig ez jelentette a legnehezebb pillanatokat: amikor a témákat ritmikailag úgy kellett összeforrasztanom, hogy azok egy dalon belül folyamatosak legyenek, ne töredezzen meg az ütem. Rengeteg ötletet kellett lelassítanom vagy felpörgetnem, hogy a végeredmény élvezhető és természetes legyen."

Ami többek között Philnek köszönhetően több is, mint élvezhető, sőt, egész egyszerűen káprázatos. Walsh hipnotikus elektromos zongorával kísért énekdallamai után – amelyeket még a felvételek előtt, hirtelenjében dobott össze – valósággal elszabadul a „zenei" pokol. Kizártnak tarom, hogy az a zenész, aki első alkalommal szembesült ezzel a kompozícióval 1976-ban, az nem vetette tűzre a hangszerét – ha csak jelképesen is – az itt hallható muzikalitást követően. Az eredetileg „összeollózott" rövidebb ötletek oly gördülékeny és egymásból szervesen kibontakozó instrumentális zenei kavalkádban egyesülnek, amelyre egy felületes hallgató akár könnyen rá is foghatná, hogy nem más, mint egymásra dobált ötlethalmaz, azonban a zenekar áldott tehetségének köszönhetően még egy ilyen technikás bemutató is egy makulátlanul kidolgozott és lélegző szerzeménnyé alakult át, amelyből erőltetettségnek a leghalványabb nyomát sem lehet kihallani. Aki csak ezt a kompozíciót hallja a csapattól, annak egy szempillantás alatt világossá válik, elsősorban ki(k)től tanulta el a mesterséget például a Dream Theater... De még a kortársak is csodálattal adóztak a Kansas előtt. Phil Ehart: „Mikor a Leftoverture kijött, a Rush nyitott előttünk a turnén akkoriban. Emlékszem, hogy egyik este Neil Peart odajött hozzám és nekem szegezte a kérdést: oké, most akkor szépen elmondod, hogy mi a fenét játszol a Magnum Opus közepe tájékán hallható őrületben! A büdös életben nem fogok rájönni, ha most nem mondod el... Nos, elmondtam neki, hogy ez gyakorlatilag nem más, mint a dallamra épített, egyszerű 1-2-3, 1-2, 1 ütem, amit persze csak akkor tudsz megfejteni, ha nem a dallamra figyelsz. Neil pedig megvilágosodott, és ezek után már nem is tartotta olyan bonyolultnak az egészet. Persze azt még hozzátette, hogy magától egymillió év múlva sem tudta volna kibogarászni ezt."

Felmerül tehát a kérdés, hogy ilyen csúcskategóriás zenei színvonal melllett mégis mi lehetett az ok, amiért ez a zenekar egy lépéssel mindig elmaradt a kortárs progresszív nagyok sikerei mögött? Azt sem lehet mondani, hogy nem állt mögöttük megfelelő üzleti háttér, hiszen Don Kirshner az egyik legnagyobb producerguru volt annak idején. A megoldás valószínűleg mégiscsak a zenében keresendő, hiszen ha az első hallásra rögzülő slágereket félretesszük, a dalok nagyrésze messze nem felelt meg a társadalmi elvárásoknak, illetve nem kifejezetten a nagyközönség igénye volt a szerzők célpontja. Mindettől függetlenül a Leftoverture a zenekar legsikeresebb lemeze, az Egyesült Államokban mára már elérte az ötszörös platina státuszt, ami annak ismeretében egyenesen döbbenetes adat, hogy a dalok távolról sem gyorsfogyasztásra készültek. Ugyanakkor bárhogy is volt, van és lesz, számomra mindig is a Kansas tölti majd be a legnagyobb amerikai progresszív zenekar szerepét, és ezen már tényleg csak egy igazi csoda tudna változtatni.

A fősodorból való folyamatos kimaradás másik oka talán a külsőségekhez is nyugodtan köthető, hiszen akárhogy is nézzük, a csapat kiállása és színpadi megjelenése távolról sem testesítette meg például a női szíveket megolvasztó, bugyikat megnedvesítő rocksztárok prototípusát. Mégis mibe szerethetett volna bele a rajongók szebbik fele? Livgren vagy Dave Hope bajuszába? Steinhardt bozontjaiba? A testre feszülő Adidas-cuccokba öltözött, alacsonynövésű Walsh idióta ugrálásaiba a billentyűs hangszerek mögött? Esetleg az eleinte kantáros farmergatyába bújt Rich Williams kalózokat megszégyenítő, letakart üvegszemébe? Az egész banda sokkal inkább hasonlított egy vándorcirkuszra, mint deszkákat felszántó szexszimbólumok összejövetelére. Ebből is látszik, hogy a külsőségek mennyire másodlagosak, sőt inkább harmadlagosak voltak ebben a csapatban, és a mérsékelt népszerűségüket is elsősorban azoknak az elképesztő dalcsodáknak köszönhetik, amelyeket a korongjaikba préseltek. Akit viszont fantáziadús és fogékony természettel áldott meg a sors és képes túllépni a Carry On Wayward Son látszólag mindent elhomályosító sikerén, annak talán itt az ideje komolyabb barátságot is kötni a topekai „farmerek" egyik legkiválóbban sikerült lemezével. Ezek a dalok nem csupán kellemes heteket jelentenek, hanem sokkal inkább egy életre szóló zenei utazást.