Shock!

Negyven évvel ezelőtt jelent meg a '70-es évek hard rockjának egyik legmeghatározóbb mesterműve. A Rainbow második albuma, a Rising Európában és Japánban gyakorlatilag azonnal az ekkor már nem létező Deep Purple örökébe léptette a csapatot, és mind Ritchie Blackmore, mind Ronnie James Dio, mind Cozy Powell pályafutásában mérföldkövet jelentett: a Stargazer eposz a maga szimfonikus törekvéseivel új dimenziókat tárt fel a hard rockban, és a későbbiekben a lemez megszólalását is előadók egész sora kísérelte meg lemásolni. A varázs négy évtized távlatából sem kopott meg, a Rising mai füllel is a műfaj leghatalmasabb mesterműveinek egyike: megkerülhetetlen alapmű, a zenekar csúcsalkotása.

A Rainbow megalakításáról már szót ejtettünk az első lemezről szóló keretesben, illetve a Risingot követő Long Live Rock'N'Roll sztoriját elmesélő írásban, így erre most inkább nem térnék ki részletesen. A lényeg annyi, hogy Ritchie Blackmore az amerikai Elf énekesével, Ronnie James Dióval alapította meg a Deep Purple utáni új csapatát, és az 1975-ös Ritchie Blackmore's Rainbow gyakorlatilag e banda tagságával készült el – alighanem azért is, mert a mogorva zseni így könnyebben be tudta hálózni az énekest. Viszont hiába aratott szép sikert Japánban és Nyugat-Európában az első album, a gitáros világossá tette: új hangszereseket akar maga és Dio mellé.

Mivel ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy a Rainbow kissé nagyobb pályán játszana, mint az Elf, különösebben az énekest sem kellett győzködni a változások szükségességéről. Dio: „Ritchie olyasvalakit akart, aki dalszerzőként és énekesként egyenrangú partnere tud lenni. Rólam is így gondolkodott, és remélhetőleg helytállónak is bizonyult a meglátása. Másodrangú zenészekkel soha nem állna le játszani. Az első Rainbow-lemezen majdnem a teljes Elf szerepelhetett. Ritchie megengedte, hogy továbbra is megmaradjunk Elfnek, de emellett a saját Purple-gyökereire is építkezett. De aztán végül mi ketten bizonyultunk a leginkább elkötelezettnek Ritchie-vel: egy idő után kiderült, hogy más irányba haladunk, mint a többiek. A Rainbow zenéje például lehetővé tette, hogy jobban kidomborítsam a történetmesélő énemet, és még inkább belemerüljek abba a fantasys stílusba, ami olyan közel állt hozzám."

Blackmore és Dio először Craig Gruber basszer utódját találta meg egy londoni basszusgitáros, Jimmy Bain személyében, akit egy közös ismerős ajánlott a gitáros figyelmébe. Ritchie és Ronnie külön azért repült Londonba Los Angelesből, hogy megnézzék Jimmyt és Harlot nevű csapatát a Marquee-ban. Bain: „Szerintem a zenekarom totálisan elcseszte az egészet. A dobosunk eleve öt-hat Guinnesst nyomott be a koncert előtt, és már a második nóta alatt visszahányta a cuccára..." Blackmore-t ennek ellenére meggyőzte a bandában énekesként is tevékenykedő Bain kisugárzása, így együtt utaztak vissza a napfényes Kaliforniába. Innentől fogva már csak Gary Driscoll dobos és Mickey Lee Soule billentyűs utódait kellett megtalálni.

A válogatások meglehetősen nyögvenyelősen haladtak: Blackmore nem ismert pardont, és mindent megtett, hogy a lehető legkellemetlenebb körülményeket biztosítsa a meghallgatásokra érkezőknek. A banda kisebb csapatnyi jelöltet véreztetett ki, mire besétált hozzájuk egyenesen a repülőtérről Cozy Powell, aki persze számukra sem volt ismeretlen: a dobos az elmúlt években számos formációban megfordult – így például Jeff Beck bandájában is –, de még szólókislemezei is jelentek meg, ráadásul egész szép sikerrel. Bain: „Jöttek a jelöltek, felállították a cuccukat, mi meg addig átmentünk az épület egy másik helyiségébe, és biliárdoztunk. Amikor az ember kényelmesen elhelyezkedett, Ritchie belecsapott egy baromi gyors riffbe, én csatlakoztam, és így tett a dobos is. Öt percig általában mindenki remekül nyomta, de húsz perc után a legtöbben elkezdtek szétesni. Ilyenkor Ritchie-vel abbahagytuk a játékot, és egyetlen szó nélkül visszatértünk a biliárdasztalhoz. Ha jól emlékszem, tizennégy arccal játszottuk el ugyanezt, és senki még csak meg sem közelítette azt a szintet, amit elvártunk volna. Aztán megérkezett Cozy. Ritchie elkezdte a szokásosat a gyors riffjével. Nagyjából háromnegyed órán át nyomtuk, és a tempó egy pillanatra sem ingott meg, így aztán befejeztük. Viszont mielőtt egy szót is szólhattunk volna, Cozy belecsapott egy újabb, még durvább kétlábdobos ritmusba. Meg akartuk szívatni, ő meg szépen visszavágott... Egyből tudtuk, hogy ő az emberünk."

Az utolsó lánccszem egy multihangszeres, roppant fiatal amerikai zenész lett Tony Carey személyében, aki korábban még sosem játszott a Rainbow-hoz foghatóan professzionális bandában. Carey: „Az akkori csapatommal, az S.I.R.-ral próbáltunk Hollywoodban, pont ott, ahol Ritchie is tartotta a meghallgatásokat az új zenekarának. Mindig baromi hangosan játszottam, így a falakon keresztül is hallottak, szóval átküldte Jimmyt, hogy megkérdezze, nem akarok-e átugrani egy próbára. Épp elegem volt abból, hogy eredménytelen és végeláthatatlan küzdelmet folytattam a zenekarommal, így azt mondtam, persze, és meg is kaptam a munkát."

Persze mindez nem volt ilyen egyszerű: Blackmore-ban egyből felébredt a versenyszellem a még nála is kiterjedtebb komolyzenei ismeretekkel rendelkező Tonyval szemben, aki ráadásul még pofátlanul fiatalnak is számított hozzá képest: „Egyetlen olyan hozzám intézett mondatára sem emlékszem az együtt töltött időből, ami ne lett volna gúnyos vagy leereszkedő. A háború alatt született emberek némelyikében él egyfajta cápa-mentalitás: afféle sértettség ez, mert kemény időket is láttak. Én viszont leszartam ezt. Simán játszottam olyan hangerővel, ahogy csak tudtam, és közben a szemébe is mertem nézni." Carey ezzel együtt is elég gyorsan rájött, hogy a Rainbow nem elsősorban az ő terepe, és azt is látta, hogy nem ez lesz számára a végállomás: „21 éves voltam, messze a legfiatalabb a csapatban, Ronnie például már 35 körül járt akkoriban. Emellett nem is vagyok igazi hardrock-arc, sőt, még csak billentyűs sem – mondjuk inkább úgy, hogy mindenfélét csinálok. Szóval helyén kezeltem a dolgot."

A zenekar felállása tehát letisztult, és elég egyértelműnek tűnt, micsoda topformációt rakott össze Blackmore és Dio. Gyorsan el is kezdték megírni a következő lemez anyagát: a próbákon két dal, a Stargazer és a Tarot Woman állt össze, a maradékot már a felvételek színhelyén, a müncheni Musicland stúdióban írták, jelentős mértékben már Martin Birch producer jelenlétében. Blackmore ugyan diktátor volt, de a kreatív folyamatokban mindenkinek teret engedett. „Lehet, hogy ez most nagyképűen hangzik, de szerintem minden rockgitárosnál jobb vagyok improvizálásban, nekem inkább a komponálás jelenti a gyenge pontomat", ismerte el egy korabeli interjúban. „Bármikor összerakok néhány riffet, de nem vagyok nagyon jó abban, hogy ezekből megírjak egy teljes dalt. Néha persze rákényszerülök, de általában nem vagyok elégedett a végeredménnyel, és az esetek legalább felében szörnyűnek tartom az elkészült számot."

Szintén a gitáros maximalizmusára jellemző, hogy a megfelelően erőteljes dobhangzás létrehozása érdekében még a stúdiót is átalakították, és miután elkészültek a felvételek, két keverés is készült hozzá, egy Los Angelesben, egy New Yorkban. Ritchie végül az utóbbi változatra mondott végső áment, de még ezzel sem volt maradéktalanul elégedett: „Habár maga a sound ütősre sikerült, az igazi melegség és a megfelelő mennyiségű basszus hiányzott a végső változatból. Inkább a fenti tartományokban szólt minden." (Érdekesség, hogy egy tévedés folytán egy évekkel későbbi japán újrakiadáson a Los Angeles-i mix került forgalomba.) Magával a lemezanyaggal kapcsolatban ugyanakkor senkiben sem merülhettek fel kétségek: maguk a zenészek is tisztában voltak vele, hogy igazi gyémántot csiszoltak fényesre. A legtöbbet persze az anyag központi tételével, a szimfonikus hatásokkal és hangszereléssel ékesített, nyolc perc fölé kúszó Stargazerrel dolgoztak, amelyben még a Müncheni Filharmonikus Zenekar is közreműködött, és aki csak hallotta, egyből tudta: ez a szám lesz a Rainbow magnum opusza. A lemez végül 1976. május 17-én került a boltokba.

A Ken Kelly látványos borítójába csomagolt album a maga 33 perces játékidejével még a kor viszonyai között sem számított hosszúnak: mindössze hat szám került fel rá, ám ennek ellenére is kerek egészről beszélünk, tökéletesen megformált, a számok sorrendiségét tekintve is perfekt felépítésű remekműről. Nyilvánvaló például, hogy a sejtelmes, hangulatos moogos bevezetőből kibontakozó Tarot Woman csakis nyitószámként kerülhetett fel ide: epikus érzetű, misztikus hangvételű téma, ahol Blackmore riffje kapcsolódást jelent a Deep Purple-időkhöz, a végeredmény azonban ebben a formában bizonyosan nem készülhetett volna el abban a műhelyben. Nehéz megfogni a különbség mibenlétét, de a korai Rainbow-ban tényleg ott rejlett valami különlegesen túlvilági, legendaszerű érzésvilág, amelyet jelentős mértékben megdobott Dio fantasys szövegvilága és mesélős előadásmódja, de nem kizárólag ebből fakadt. A hatperces szám mindenesetre igazi mestermű óriási Ritchie-szólóval, hatalmas Powell-csapásokkal és Ronnie áradó hangjával, azonnal fülbemászó refrénnel. Careyt pedig manapság nem nagyon szokás emlegetni, de markáns játéka szintén rengeteget tesz hozzá a végeredményhez.

A Run With The Wolf kimértebb tempójú, bluesosan zsíros riffre épül, de Dio csodaszép hangja, egyedi és érdekes dallamvilága megint más irányt ad a végeredménynek: heroikusabb, nagyívűbb, monumentálisabb a dal, mint amilyen a Purple-ben lett volna, ha Blackmore ott próbálja meg kibontani ezeket az ötleteket. A Starstruck szintén ezt a vonalat hozza: már Ritchie gurgulázó, nyitó gitárfutamai sem evilágiak, ugyanakkor mindenképpen ez az album legföldközelibb, legslágeresebb darabja pattogós tempójával, azonnal fogós refrénjével. Ritchie játékát itt sem tudom eleget méltatni, ez a vibráló ritmus- és szólógitározás egyszerűen letaglózó, tényleg egyfajta másodvirágzást hozott ki belőle ez a korai Rainbow-felállás a Purple után. A Do You Close Your Eyes szintén szimplább téma, hossza kicsivel három perc alatt marad, mindez azonban semmit sem von le az értékéből: it's only rock'n'roll, de Dio és Powell mégis más dimenzióba helyezik.

Igazán más világba azonban csak a lemez központi témájával, a Stargazerrel kerülünk, amely méltán él az utókor emlékezetében a '70-es évek egyik leghatalmasabb mestermunkájaként. Ez a nyolc és fél perces eposz mindent felvonultat, amitől a Rainbow más volt, mint gyakorlatilag bárki a kortársak közül: a Powell dobintrója után fokozatosan kibontakozó keleties alapmotívumok eleve különlegesek, a nagyzenekari hangszerelés pedig gyakorlatilag minden hasonló addigi produkción túlmutatott. Blackmore: „Hihetetlen, hány gitáros hasznosítja újra ugyanazokat a régi futamokat, és soha nem mernének arab vagy török skálákhoz nyúlni... Viszont a nagyzenekari részekkel megszenvedtünk, mert az első változat túl csicsásan szólt, és rengeteg minden vonta el a figyelmet az egyszerű alapdallamról. Így aztán elkezdtünk kiszedni belőle részeket, amiért nagyon sajnáltam a karmestert, Rainer Pietschet, mert állati büszke volt rá, micsoda grandiózus művet komponált. Mi viszont eléggé lecsupaszítottuk a dolgot, és belekevertünk némi mellotront is, hogy kiegyensúlyozzuk a nagyzenekart."

Ez a lecsupaszítás persze relatív: a dal monumentalitása így is páratlan, és ebben Dio is óriási szerepet játszott, aki vitán felül egész pályafutása egyik leghatalmasabb teljesítményét nyújtja a dalban a zsarnoki, leigázottak tömegeivel égbe nyúló tornyot építtető varázsló történetében. Viszont nem tudom eleget dicsérni Blackmore éteri szólóját sem, amelyet ő maga is a mai napig egész karrierje egyik legsikerültebb momentumaként tart számon. Mint ahogy a dal egésze is utánozhatatlan remekmű, a Child In Time és a Stairway To Heaven egyenrangú társa – ha nem hallottad, tényleg semmit sem hallottál. És ha mindez nem lenne elég, a szintén nyolc perc fölé nyúló A Light In The Black szövegileg szervesen is kapcsolódik a Stargazerhez, hiszen azt meséli el, mi történt a rabszolgákkal ördögi uruk halála után. Zeneileg ugyanakkor mindenképpen hagyományosabb darabról beszélünk, hiszen itt már védjegyszerűen tempós Blackmore-riffek adják az alapot. Drámainak viszont ez a dal is kellően drámai, ahol megint csak nem tudjuk megkerülni az óriási szólót nyomató Carey teljesítményét – ahogy egymásra reflektálnak Ritchie-vel az önálló megmozdulásokkal, az bizony parádés, és a Deep Purple legparádésabb megmozdulásait idézi.

A Rising azonnal nagy sikert aratott Európában (Angliában egyenesen a hatodik helyig jutott, és hetek leforgása alatt aranylemez lett), de csak mérsékelt fogadtatásra talált az Egyesült Államokban: a Billboard-lista negyvennyolcadik helyén startolt, ami tizennyolc pozícióval gyengébbnek számított a debütnél. Mindezen persze nem lehetett különösebben csodálkozni, hiszen az anyag nem kifejezetten rádiós játszásra készült: az egyetlen single Starstruck elsikkadt, és az amerikai rockrádiók nem nagyon nyomták. A kritika ugyanakkor egyöntetűen imádta a lemezt, és többen már megjelenésekor is korszakhatárnak kiáltották ki a hard rockban merész eredetisége – és elsősorban természetesen a Stargazer – miatt, az egekig magasztalva Blackmore játékát és Dio előadását.

A csapat roppant intenzív koncertezésbe kezdett az Atlanti-óceán mindkét partján. Blackmore nem is igazán tagadta, hogy elégedetlen az amerikai eredményekkel, és elsősorban az Államokban igyekezett erősíteni a Rainbow pozícióit: „A Rainbow esetében az Amerikán kívüli piacok működtek először, Európa és a többi. De inkább igyekeztünk előnyünkre fordítani ezt, ahelyett, hogy kispályás csapatként körbejártuk volna az Államokat. Ehelyett inkább az REO Speedwagon meg a Foghat vendégeként koncerteztünk sokat, így aztán nem tűnt olyannak a helyzet, hogy most akkor minden az elejéről indul. Sokan talán így érezhették, de mi biztosan nem, már csak azért sem, mert ez a helyzet azt eredményezi, hogy az ember simán leugorhat utána a helyi bárba. Csúcszenekarként mire visszajutsz a szállodába, már minden zárva van. És a Deep Purple esetében néha a közönség is túl nagyra nőtt, minden túl gyorsan haladt... Európában azért szeretek játszani, mert ott 8-10 ezres termekben lépünk fel, ami pont elég: egy ekkora helyen még simán ki lehet alakítani közeli kapcsolatot a közönséggel. De amikor Amerikában a Purple már stadionokban játszott, kicsúsztak a dolgok a kezünk közül. Nem hinném, hogy megint el szeretnék jutni idáig... Persze a menedzsered ilyenkor azt mondja: sokat keresünk a fellépéssel, gondoljunk csak bele, mi mindent vehetünk a pénzből. És akkor azt mondod, oké, igaz, aztán lenyomod a koncertet, ahol az emberek egy csomó nonszensz dolgot hallanak tőled. Ha viszont őszintén kiállsz, és valami nagyon mélyet játszol, biztosra veheted, hogy nem fogják érteni. Ha százezer ember előtt zenélsz, legfeljebb azért figyelnek oda, mert kultfigura meg nagy név vagy, akiről a barátaiktól hallották, hogy oda kell figyelni rá..."

Érdekes ugyanakkor, hogy Blackmore még a fentiekkel együtt sem feltétlenül bizonyult elégedettnek az amerikai közönség reakcióival a korabeli koncerteken. „Európában meg Japánban inkább az adrenalint díjazzák, miközben az amerikaiak inkább biztonságosabb dolgokat szeretnének hallani", mondta ekkoriban. „A Purple-lel általában már annak is örültem, hogy egyáltalán van közönségünk, a Rainbow-koncertek után viszont néha kissé összezavarodva jövök le a színpadról. Bizonyos dalok nagyon összetettek, és tudom, mikor nem sikerült megfognom ezekkel az embereket. De igazából nem is várhatom el tőlük, hogy azonnal leessen nekik, hiszen nem zenészek, és mondjuk péntek este van, befejezték arra a hétre a munkát, és csak szórakozni akarnak, meg végignézni, amint valaki széttöri a színpadon a gitárját. Nem feladatom zeneleckéket adni nekik, hiszen ha erre vágytak volna, ők maguk is zenésznek állnak. Viszont ezzel együtt is szeretem, ha vannak a programban bizonyos lassú részek, aztán a végén jöhet a nagy csinnadratta. És nem nagyon tudom megérteni, amikor a közönség eközben folyamatosan morajlik, és azt kiabálják, hogy csapjunk bele, meg nyomjuk a boogie-t. Kicsit fel is dühít az ilyesmi. Ilyenkor vagy simán abbahagyom az egészet, vagy azt teszem, amit akarnak: gyerünk, szóljon az a négynegyed..."

Pedig a zenekar az egybehangzó beszámolók szerint elképesztő formát mutatott az ekkori koncerteken: Blackmore szikrázó színpadi egyénisége ekkorra már eleve évek óta legendásnak számított, és lassan Dio frontemberi karizmája is közhelyszámba ment a színtéren. Ugyanakkor igazi gőzhengerre találtak Cozy Powell személyében is, aki ezekben a hónapokban vált generációja meghatározó dobosegyéniségévé. „Cozyval általában megpróbálunk túljárni egymás eszén", mondta ekkoriban Ritchie. „Eleve nagyon hirtelen arc, ő meg a gyors autói... Ehhez képest ott vagyok én a középkori zenéimmel, neki meg lövése sincs róla, honnan érkeztem. Így aztán mindig akadnak bizonyos nézetkülönbségeink, de a színpadon tökéletesen passzolunk egymáshoz, mivel ő a legjobb dobos akar lenni, én meg a legjobb gitáros." Tony Carey szintén kiemelkedő muzsikusnak bizonyult, de Blackmore emberileg egyáltalán nem találta meg vele a hangot: talán ennek, illetve viszonylagos rutintalanságának köszönhetően nem is tolták különösebben előtérbe a bulikon. A turné mindenesetre igen komoly nézőszámokat vonzott Európában és Japánban, és német, illetve japán bulikat rögzítettek is ebben a körben, amelyek aztán az 1977 júliusában kiadott On Stage koncertlemezen láttak napvilágot.

Ízig-vérig tipikus Blackmore-helyzet, hogy mire utóbbi anyag forgalomba került, a rajta zenélő felállás már nem létezett: Dio és Powell természetesen maradt, Bainnek és Careynek azonban a koncertszezon végén távoznia kellett. Ritchie: „Tony kicsit mindig is a szélsőséges dolgokat szerette, és elment túl súlyos irányba. Először felkértük, hogy távozzon, aztán visszahívtuk, de kis idő után már saját döntése alapján ment el. Nem bírta elviselni a nyomást, főleg, miután volt egy paranormális élményünk, de ez már egy másik történet... Eléggé kedvelem az ilyesmit, ő viszont nem tudta elviselni a dolgot. Egy francia kastélyban játszottunk, amikor a dolog történt: tényleg nagyon mélyen spirituális élményről beszélünk, és Tony akkor meghátrált. Azt hitte, őrült vagyok, és meg akarom ölni. Fogalmam sincs, miért... Jimmy Bain pedig óriási arc, de játékszínvonal terén kicsit elmaradt az elvárttól." Carey: „Ami a Ritchie-vel folytatott közös munkát illeti, az emberi oldalról inkább nem beszélnék. Sosem mondtam semmi rosszat róla, és nem is fogok – szidja őt így is elég ember. Ha a professzionális oldalt nézzük, ő a legfantasztikusabb showman, akit valaha is láttam, leszámítva talán Hendrixet. Talán. Csodálatos zenész, aki mindenkitől rengeteget követel – magától a legtöbbet. Mindent összevetve szerintem soha nem volt könnyebb melóm, mint vele dolgozni."

A folytatásról már megemlékeztünk ebben a rovatban, így nem megyek most ismét bele, miként jött össze a következő – szintén nem túl tartós – felállás. Viszont tartom, hogy bármennyire is fantasztikus a Long Live Rock'N'Roll, a Rainbow már nem tudta felülmúlni vele a Risingot. Később, Dio távozása után pedig eleve más irányba fordult a zenekar, és akkor már szóba sem jöhetett, hogy rátromfoljanak a kettes lemezre. Így az 1976-os album a mai napig a zenekar legmaradandóbb, legkerekebb mesterműveként él a köztudatban, méghozzá teljes joggal. Nem látta ezt másképp például maga Dio sem: „Úgy gondolom, a Stargazer valahol fényt hozott a sötétségbe. Szerintem az a dal a maga teljes valójában mutatta meg, milyen célokkal is alapítottuk meg a zenekart Ritchie-vel. Definitív dal volt, mint ahogy maga a Rising is a maga korának meghatározó lemezei közé tartozott. Kifejezetten izgalmas, kalandos albumot készítettünk, és nagyon-nagyon odatettünk rajta mindent zenei szempontból is. És mindezt egy olyan zenekarral, amiről azelőtt alig hallott valaki. Viszont a lemez hallatán egyből azt kérdezték: hűha, ezek meg kik?"

Kötelező alapmű.